Magyar Nemzet, 2017. augusztus (80. évfolyam, 177-203. szám)

2017-08-12 / 187. szám

221 magazin 2017. AUGUSZTUS 12., SZOMBAT fear tanzet Csehszlovák örökség - A ligetfalui tömegmészárlás még az 1990-es évek második felében is tabunak számított A rossz magyarokat lelövik ► Folytatás a 17. oldalról A belügyminisztérium 1965-ben saját ha­táskörében ismét vizsgálódott, de az is befejezetlen maradt, az iratokat meg­semmisítették. Később feledésbe merül­tek az események, nyilván nem állt a csehszlovák állam érdekében, hogy a té­ma továbbra is terítéken maradjon a jog­­fosztottsággal kapcsolatos más történé­sekkel egyetemben. Janics Kálmán, a rendszerváltás után alakult és parlamenti képviselettel ren­delkező Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke 1979-ben megjelent, A hontalan­ság évei című munkájában írt újra a liget­falui mészárlásról. A témában manapság Janicsot kiegészítve a már korábban em­lített Szabó József, a Magyar Külgazdasá­gi és Külügyminisztérium vezető taná­csosa és Dunajszky Géza író, publicista folytat kutatásokat. 1947-ben Michal Géci, a Demokrata Párt képviselője egy olyan tömegsír kap­csán faggatta dr. Ferjencík belügyi megbí­zottat, amelyben 90 ember maradványa­it találták, zömükben gyermekekét és nő­két. Janics Kálmán, illetve az ő nyomán Duray Miklós arról írtak, hogy az észak fe­lől hazaigyekvő magyarországi leventék­ről volt szó, akiket a nyilas uralom depor­tált 1944 őszén háborús emberanyag-tar­talékként a német birodalom területére. 1945. május 24-én egy 66 fős magyar le­ventecsapat csónakjai nekicsapódtak a felrobbantott vasúti híd pilléreinek, és el­süllyedtek. Hatan megfulladtak közülük, a többieket az internálótábor magyar nemzetiségű lakói mentették ki. Szabó József szerint csak feltételezhető, hogy a leventék a tábort felügyelő szlovák bel­ügyi szervek kezébe kerültek, és a szigo­rú rezsimű koncentrációs táborba vitték őket. Az viszont Szabó szerint nagy bizo­nyossággal kizárható, hogy az 1947 nya­rán exhumált körülbelül 60-90 holttestet tartalmazó sírba magyar leventéket lőt­tek volna. De akkor kik voltak az áldozatok? Az 1947-es első híradás felvetette, hogy az ál­dozatok a ligetfalui megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból szár­maztak. Egy 1947-ben lefolytatott hadbí­rósági tárgyalás tanúvallomásai szerint az áldozatok nagy része német származá­sú pozsonyi lakos volt, de Szabó József úgy tudja, egyes tanúk állítják, hogy a szentgyörgyi táborból is hurcoltak oda embereket kivégzésre. Az egyik elkövető életrajza megemlíti, hogy német és ma­gyar nemzetiségű emberek kivégzése mi­att emeltek ellene vádat. Dunajszky sze­rint a környéken lakók tanúvallomásaik­ban arra panaszkodtak, hogy az ismétlő­dő hajnali fegyverropogás miatt nem tudnak aludni. Ugyancsak Dunajszky ír­ja, hogy a táborba bejáró orvos vallomá­sa alapján 1945 augusztusában már 2900 lakója volt a tábornak, és a tragédiasoro­zat áldozatai legalább hat tömegsírban nyugszanak. Pontosabb képünk van az elkövetők­ről. A szovjeteket viszonylag könnyen ki lehet zárni, mert az ő érdekük sokkal in­kább a hadifoglyok és internáltak szovjet­­unióbeli munkára fogása volt, nem pedig a legyilkolásuk. Pozsony körzetében a csehszlovák-osztrák, illetve Pozsony és Komárom között a csehszlovák-magyar határt a 4. gyalogos hadosztály és aláren- Ligetfalu, a magyarok temetője. Oda csak menni lehet, visszajönni nem - mondja a kivégzőosztag egyik tagja a Bukott angyalok című regényben. A második világháború befejezése után két hónappal a csehszlovák hadsereg katonái becslések szerint több ezer magyart és németet gyil­koltak meg a Pozsony melletti Liget­falun. Az etnikai tisztogatásnak nők és gyerekek is áldozatul estek. A mé­szárlást hosszú évtizedeken át hall­gatás övezte, a bűnösöket sosem vonták felelősségre. LÁZÁR FRUZSINA - Hogy látja, ma - sok évvel a gyászos ese­mények után -, mit tudnak az emberek a li­getfalui tragédiáról? - Nem sokat. Ligetfalu akkor félig ma­gyarok, félig németek lakta önálló tele­pülés volt, ma már Pozsony része. Tria­non után Csehszlovákiához került, nem egészen két évtized múlva pedig a néme­tekhez. 1944 novemberétől a nácik gyűj­tőtábort működtettek itt, rengeteg em­ber lelte halálát a ligetfalui lágerben. Hit­ler is járt Ligetfalun, amikor a pozsonyi hídfőnél meglátta a túlparton álló emlék­művet, rajta Csehszlovákia jelképével, az oroszlánnal, azt mondta állítólag: azt a macskát le kell dobni onnan... 1945 júliu­sában, a viágháború befejezése után ma­gyar kiskatonák - többségükben 16-17 éves srácok - néhány csoportja a már csehszlovák fennhatóság alatt álló Liget­falun keresztül szeretett volna hazajutni, ám a csehszlovák katonák két tiszt veze­tésével az ott létesített gyűjtőtáborba hurcolták, majd kivégezték őket. - De hát már béke volt, miért gyilkoltak a csehszlovák katonák? - Bosszút álltak a legyőzötteken. A Benes-dekrétumok alapján a magyarok és a németek etnikai alapon kollektív bűnösnek számítottak, állampolgársá­guktól is megfosztották őket, tulajdon­képpen azt csináltak velük, amit akar­tak. Benes győztes volt, nem tartozott senkinek elszámolással. Két részletben ment a kivégzés, nem csak a Németor­szágból hazafelé tartó magyar leventé­ket, a pozsonyi őslakosokat is meggyil­kolták. Időseket, csecsemőket, nőket hurcoltak a gyűjtőtáborba, ahol nem­egyszer teljes családokat irtottak le. Hi­vatalosan körülbelül ötszáz áldozatról lehet tudni, de minden valószínűség szerint több ezren lehettek. Ugyanezek a katonák néhány héttel korábban, 1945 júniusában Prerov községnél több száz németet és magyart, köztük számos gyermeket öltek meg egy éjszaka alatt. - A rossz magyarokat lelövik... És hogy ki rossz, ki nem, azt mi döntjük el - mondja a regényben Janák, a csehszlovák kivég­zőosztag egyik tagja. Később felelősségre vonták azokat a katonákat, akik ezeket a szörnyűségeket végrehajtották? - A két parancsnok ellen indult per a negyvenes évek végén, ám számottevő következménye nem lett. Az egyik főbű­nös külföldre szökött. Később sem von­ták felelősségre őket. Ami engem illet, Benest, aki a dekrétumokkal és az uszí­tó beszédeivel a tömeggyilkosságok lég­körét megteremtette, háborús bűnös­nek tartom. - Ön régóta Pozsonyban él. Mikor hallott először a ligetfalui tömeggyilkosságokról? - A pozsonyi magyarok, akiknek a szá­ma egyébként is jócskán megfogyatko­zott 1945 után, annyira meg voltak félem­lítve, hogy még a rendszerváltás után is mélyen hallgattak a sok évvel korábban történt borzalmakról. 1998-ban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy író-olvasó ta­lálkozó után a közönség soraiban felállt egy idős ember, és megkérdezte, hallot­­tam-e a ligetfalui tömeggyilkosságról. Ki­derült, hogy nem csak én, mások sem tudtak róla. Bár akkor alig akartam elhin­ni, kiderült, hogy az idős embernek min­den szava igaz. A ligetfalui tragédia író­ként is megszólított. - Úgy tudom, húsz évig készült rá, hogy megírja a történetet. - Korábban, a Tömegsír című regé­nyemben már felidéztem a ligetfalui borzalmakat, de azóta jóval többet le­het tudni az akkori eseményekről. Ne­héz volt megragadni a témát, ezért ké­szültem rá sokáig. Csak az utóbbi évek­ben derült ki számomra, hogy a leg­jobb, ha fiktív történetben mesélem el az 1945-ben lezajlott etnikai tisztogatás eseményeit. Nagyon ügyeltem rá, hogy ne legyek naturalista. A történet a tö­meggyilkosságok körül forog, de a bor­zalmak a háttérben játszódnak. Szerin­tem így sokkolóbb, mint ha véres ké­pekben jelenítettem volna meg a ke­gyetlenkedéseket. -Az elhurcolt, kivégzett magyarok történe­te mellett a titkosrendőrség is nagy szerepet kap a regényben. - Ez volt a másik fontos dolog, ami foglalkoztatott. A csehszlovák titkosren­dőrség állam volt az államban. A rend­szerek változtak, a titkosrendőrség nem. A történet egyik magyar szereplő­je, Lőrinc a titkosrendőrség tagja lett, és később hiába menekült Párizsig, ott is megtalálták. Rendszerváltás ide vagy oda, a besúgó mindig besúgó marad. Magyarországgal ellentétben Szlovákiá­ban 1992-ben közzétették a titkosrend­őrség adatait. Hamar kiderült, hogy jó néhány magyar tagja is volt. - Sokféle kérdést felvet a regény. Például, hogy mennyire bűnös a bűnös és ártatlan-e az áldozat. Tocseket, a tizenhét éves ma­gyar kiskatonát pont egy olyan ember -Ja­nák - menti meg a haláltól, aki maga is a csehszlovák kivégzőosztag tagja. - Bár Janák hithű kommunista, ké­sőbb ő is a rendszer áldozatává válik, le­csukják 10 évre. 1968 után visszakerül a hatalomba, és a titkosrendőrség tagja lesz. Azt vallja, hogy a történelem alakít­ja az embert, és nem az ember a történel­met. Vagyis a csehszlovák hadsereg által elkövetett bűnöket a történelem számlá­jára írja. Tocsek pedig, aki Janáknak kö­szönhetően megmenekül a haláltól, a szabadság illúziójába ringatja magát. Úgy ítéli meg, hogy az 1945 előtti történelmi bűnök nem számítanak, mert azóta szép új világ épül. Pedig a kommunista vízió csak néhány évig tartott, a szép új világ pedig sehol nem jött létre. - Dunajszky Géza közíró már korábban is publikálta a kutatásait a ligetfalui tragédiá­ról. Felvidéki magyar pártok és szervezetek foglalkoztak az egykori szörnyűségekkel? - Nem igazán. És azt sem értem, miért a történészeknek kell ezt hosszú és szívós munkával felszínre hozniuk, amikor az ottani magyar pártok, szervezetek dolga lett volna. FOTÓ: VÉGH LÁSZLÓ BOSSZÚT ÁLLTAK A LEGYŐZÖTTEKEN Grendel Lajos. „A szlovákiai magyar pártok nem igazán foglalkoztak ezekkel a szörnyűségekkel"

Next