Magyar Nemzet, 2018. február (81. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-24 / 47. szám

20 magazin Tízéves Európa legfiatalabb országa ALBÁN ZÁSZLÓ SZERB BÖLCSŐBEN ► Folytatás a 17. oldalról Minden idők legnagyobb belgrádi tö­megrendezvénye után az emberek a Szent Száva-templomhoz vonultak kö­zös imára. A gyújtó hangú beszédek azonban megtették a hatásukat. Miköz­ben a hangszórókból érzelmes szerb népdalok szóltak, a nacionalista huligá­nok megostromolták és felgyújtották az Egyesült Államok nagykövetségét és két amerikai gyorséttermet. Ekkor már lis­tákat osztogattak az ellenséges cégek és üzletek neveivel, melyek közt a magyar OTP is szerepelt, hiszen hazánk is elis­merte Koszovó függetlenségét. Több külföldi újságíróhoz hasonlóan a Ma­gyar Nemzet fotóriportere, Máté Péter is kapott egy óriási pofont a tomboló huli­gánoktól. Nem azért ütötték meg, mert magyar - ezt nem is tudhatták róla -, ha­nem mert a jelenlévőknek nem tetszett, hogy megörökíti, amint éppen felgyújt­ják a McDonald’s éttermet. Belgrád ma csendes. Koszovó függet­lenségének tizedik évfordulóján nincse­nek már tüntetések, a terep inkább a po­litikusoké, akik ilyenkor is üzengetnek egymásnak. Nem is akárhogyan. A szerb külügyminiszter, Ivica Dacic ünnepélye­sen jelentette be a szerb diplomácia erő­feszítéseinek új gyümölcsét: Burundi visszavonta Koszovó elismerését. Idén ez volt Szerbia ajándéka Pristinának. Többet vártak A koszovói albánoknak persze kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a távo­li, kis kelet-afrikai ország diplomáciai manőverei miatt aggódjanak. Egyre na­gyobb a kiábrándultság azért, mert tel­jesen elakadt az ország európai integrá­ciója. Míg Brüsszel néhány hete ígéretet tett Szerbiának a közeli csatlakozásra, velük szemben továbbra sem törlik el a vízumkényszert. Nairn és barátja, Besim is erre panasz­kodik. Őket is az ünnepségen szólították meg, miután kiszálltak az ünnepi kör­táncból. Az utóbbi fiú Németországban dolgozik, így a szülei csak nagy nehézsé­gek árán tudják őt meglátogatni. Hozzá hasonlóan rengeteg kortársa szerzett munkát nyugaton, mert Koszovóban szinte semmi esélyük nincs erre. A mun­kanélküliség továbbra is 30 százalék fe­letti, a fiatalok körében még rosszabb, 50 százalék feletti ez az arány. Keserűen mondják: most ugyan eljöttek ünnepel­ni, de aztán ugyanolyan csalódottan mennek majd haza, mint a múlt évben. Rengetegen vannak, akik a két fiúhoz hasonlóan többet vártak 2008-ban. Az utca emberéből gyorsan előtörnek a pa­naszok, amikor az ország jövőjéről kér­dezzük őket. Talán egyedül az Egyesült Államok tekintélye töretlen errefelé, hi­hetetlenül sok amerikai zászlót látni a nemzeti ünnepen. George Bushról és Bill Clintonról utcákat neveztek el, utóbbinak még szobrot is emeltek Pristinában. Az ország uniós csatlakozását azonban mindez egy hajszálnyival sem hozta köze­lebb. Ami a vízumliberalizációt illeti, a fő probléma abban áll, hogy az országnak to­vábbra sem sikerült véglegesen rendeznie határvitáit Montenegróval. A koszovói el­lenzék éveken át hátráltatta a 2015-ben Podgoricával megkötött egyezség becik­kelyezését, amely nyolcezer hektárnyi te­rület hovatartozásáról rendelkezett. Úgy látszik azonban, hogy a vízumkérdés vé­gül mégis felülírja a koszovói belpolitikai ellentéteket. A jelenlegi évforduló előtti napon a vezető koszovói pártok megálla­podtak, hogy ratifikálják a Montenegróval kötött határmegállapodást. A szerb nép bölcsője - Hogyan érzi magát az az ember, aki­nek amputálják egy testrészét? - kérdez vissza Ljubisa Stojmirovic, a Szerb Hala­dó Párt parlamenti képviselője, amikor a szerb szkupstinában arról kérdezzük, mit érzett tíz éve ilyenkor, amikor a nyugati nagyhatalmak elismerték Ko­szovó függetlenségét. A politikus egyál­talán nincs egyedül a véleményével Szerbiában. Azt mondja, Koszovó a szerb nép bölcsője, örök melengető tűz­helye és szent földje. Nem csak akkor, ma is bosszúságot érez azok iránt, akik kitervelték és lehetővé tették ezt az „al­jas cselekedetet”. Szerinte Koszovó csak játékszer azoknak a nagyhatalmak­nak a kezében, akiknek nem felel meg a béke és stabilitás ebben a térségben. Ám nem azért jöttünk Belgrádba, hogy felszakítsuk a szerbek sebeit. Meg­teszik ők ezt nélkülünk is nap mint nap. Helyette arról érdeklődünk a haladó párti politikustól, mi a terve a szerb kor­mánynak Koszovóval. A Belgrád és Pristina közti párbeszéd ugyanis csak f­rimf 2018. FEBRUÁR 24. SZOMBAT te ar Nemzet M­o­tt Nyugat-Európa a csecsen maffia szorításában Vaj­nah partizánjai két évtizede Európa még keblére ölelte a szabadságukért küzdő cse­­cseneket. A helyzet azóta gyökere­sen megváltozott. A romantikát ki­szorította a realizmus. Míg a múlt század 90-es éveiben a jogvédők foglalkoztak a Kaukázusból érkező menekültekkel, ma leginkább a rendőrségnek jelent gondot a nyu­gat-európai városok lakóinak életét megkeserítő csecsenek kezelése. A hatóságok tehetetlenek, a Kauká­zusból pedig - főképp Németország­ba - egyre többen érkeznek. csecsenek tömegesen a múlt szá­zad 90-es éveiben, az első, majd a második csecsen háború tetőfo­kán érkeztek Nyugat-Európába, számukat ma mintegy 300 ezerre teszik. A legnagyobb, nagyjából 60 ezres kö­zösségük Franciaországban él, s hivata­los adatok szerint országonként 30-45 ezren telepedtek le Németországban - ott nő a leggyorsabban a diaszpóra -, Ausztriában és Belgiumban is. Nagyobb közösségek élnek még Norvégiában, Dá­niában és Lengyelországban. Utóbbiban ők alkották a menedékkérők legna­gyobb csoportját 2016-ban (a 12,3 ezer igénylő közül mintegy 9 ezren voltak csecsenek). A kérelmek több mint 80 százalékát a lengyel hatóságok egyéb­ként érvénytelenítették, mert a mene­dékért folyamodók időközben eltűntek. Többségük feltehetően illegálisan nyu­gat-európai országba távozott. A Kaukázusból Nyugat-Európába ér­kezők egy része az üzleti életben megta­lálta számításait. Messze nem mindig a legtisztább módszerekkel gazdagodtak, tevékenységük azonban legfeljebb az adóhatóságnak okozott fejtörést. A biz­nisz világának alapvetően fehérgalléros bűnözői nagy szimpátiát nem vívtak ki, korántsem jogkövető magatartásuk azon­ban legalább nem zavarta az átlagpolgá­rok életét. Szemben azokkal a honfitársa­ikkal, akiket ma már a többség - minde­nekelőtt Németországban és Ausztriában - lényegében a bűnözőkkel azonosít. Jól visszaadják ezt a képet a két ország sajtó­jának a csecsenekről szóló hírei: „Cse­csen kalifátus Berlinben”; „Botrányos íté­let a cottbusi csecsen gyilkos perében”; „Kis közösség - nagy gondok”; „Csecsen dzsihád Ausztriában”. Ez csak néhány a probléma méreteit és jellegét tükröző új­ságcímek közül. A lapok bűnügyi rovatai­ban megjelenő cikkek tovább árnyalják a képet, és érthetővé teszik azt is, miért vál­tozott meg radikálisan a hozzáállás Nyu­­gat-Európában a csecsen diaszpórához. Még 2014-ben számolt be a német saj­tó a csecsenek és a kurdok között egy Zelle nevű kisvárosban kitört konfliktus­ról. A dolog előzménye, hogy az Iszlám Állam jelentős számú csecsen harcossal a soraiban elfoglalta a kurdoktól a szíriai Kobanit, amelyet a csata lefolyását jelez­ve csak a „kurdok Sztálingrádjaként” aposztrofáltak. A kurd tüntetők Zellében „megtalálták” a helyi csecseneket, akik­nek a sérelmeit ezután ide érkező több száz honfitársuk bosszulta meg. Az ösz­­szecsapások átterjedtek Hamburgra is, ám a rendőrség határozott fellépése megakadályozta a zavargások elfajulá­sát. Tavaly februárban Bécs egyik elővá­rosában 22 fegyveres csecsen férfi tartott feltűnést keltő „gyűlést” a Duna partján, és a rendőrségnek közleményben kellett megnyugtatnia a lakosságot, hogy nem terroristákról, hanem bűnözőkről van szó. Nem sokkal korábban, szintén az osztrák fővárosban, egymással szemben álló két csecsen család kilenc tagja keve­redett tűzharcba. Ketten súlyosan, né­gyen könnyebben sérültek meg, a nyo­mozóknak azonban nem sikerült kiderí­teniük, ki is a felelős az incidensért. A csecsenek ugyanis egymásra nem vallot­tak. A németországi Senftenbergben a nyáron ítélte 13 évi szabadságvesztésre a bíróság azt a csecsen férfit, aki megölte a feleségét. A család öt gyerekével együtt menekültként érkezett Brandenburgba. Ugyancsak nyáron az osztrák rendőrség menekült státusban lévő kilenc csecsent tartóztatott le szervezett bűnözői cso­port létrehozásának és súlyos bűncse­lekmények, fegyver- és kábítószer-keres­kedelem, gyújtogatás és zsarolás elköve­tésének a vádjával. Néhány hete pedig egy Berlin központjában fekvő parkban 50 euróért és egy mobiltelefonért ölt meg csecsen egy idős asszonyt. A 18 éves Iliasz 2012-ben érkezett a családjával ..­Tavaly februárban Bécs egyik elővárosában 22 fegy­veres csecsen férfi tartott feltűnést keltő „gyűlést”O­metországba, ahonnan visszatoloncol­­ták Lengyelországba. Onnan a fiú egye­dül tért vissza, és mivel kiskorú volt, ide­iglenes menedéket kapott. Pénz híján azonban lopni kezdett, főképp időseket fosztott ki. Miután lebukott, 18 hónapra ítélték, majd feltételesen szabadlábra helyezték, és a nagykorúság elérése után vissza akarták utasítani Oroszországba, ám nem találták. Ezeket az eseteket látva érthető, hogy a korábbi együttérzéssel szemben a németek és az osztrákok miért viszo­nyulnak ma már ellenségesen a csecse­­nekhez. A szabadságért az oroszokkal szemben harcolóknak készségesen nyújtott menedéket Németország. Nem törődtek azokkal a Moszkvából folyama­tosan érkező figyelmeztetésekkel, hogy Dudajev vagy Baszajev „szabadsághar­cosai” között sok a kaukázusi iszlám emirátust létrehozni akaró szélsőséges elem. És akkor még nem beszéltünk ar­ról, hogy a kaukázusi kultúrával, menta­litással sem nagyon tudnak mit kezdeni a németek. Nyugat-Európa hozzáállásá­nak változásában kétségkívül közreját­szik a félelem az itteni társadalmak iszla­­mizálódásától, ám megítélésük romlásá­ért jócskán terheli felelősség magukat a­ csecseneket is. Ahogy a német Bild fo­galmazott, Ramzan Kadirov kemény kézzel fogja a népét, ám az előle elme­nekülők sem angyalok. A Wiener Zei­tung mindezt azzal egészíti ki, hogy a tö­rököknek vagy a grúzoknak is gondjaik vannak a reputációjukkal, ám ez egyi­küknél sem merül fel olyan viharosan, mint a csecseneknél. A németeket megrettentik a harcosok mentalitásán alapuló kaukázusi hagyo­mányok, a becsületkódex, az állandó tö­rekvés a dominanciára. Távol a hazától is megmarad a klánstruktúra, az egymás közötti leszámolások és a vérbosszú. A lakóhelyükül szolgáló kollégiumokban a félelem légkörét alakítják ki, rátámad­nak a többi migránsra, még a nőkre és a gyerekekre is. És még csak nem is alko­holos befolyásoltság vagy valamilyen ér­zelmi hatás alatt, hanem csupán azért, hogy mindent a kezükben tartsanak. STIER GÁBOR A

Next