Magyar Nemzet, 2018. február (81. évfolyam, 27-50. szám)

2018-02-24 / 47. szám

28 magazin SZÖVEG: HEGYI ZOLTÁN, TOTO: PÖRNECZI BÁLINT figural­ áncot fotóra vinni nem akár­milyen kihívás. Mert mégis­csak álló képről lenne szó vagy miről. Aztán persze van az úgy, hogy a dinamika szétfeszí­ti az összes létező keretet. Köz­ben az internet szélei is púposodnak a telítettségtől, annyi a táncos kép, mint égen a csillag. A technika fejlődésének köszönhetően túlkínálat tapasztalható a piacon, ugyanakkor vannak, akik ép­pen ezért visszatérnek a gyökerekhez, így vagy úgy, az egyszerű nézelődő egyik ámulatból a másikba esik. Csak egy példa az ezerből. A New York City Dance Projekt Ken Browar divatfotós és felesége, Deborah Ory táncos-fotográ­fus közös vállalkozása. A képek termé­szetesen láthatók a neten, de hagyomá­nyosan is lapozgathatunk. A The Art of Movement című album története felet­tébb romantikus. A házaspár éppen a lányuk szobáját készült kidekorálni kortárs táncművészekről készült ké­pekkel, amikor rájöttek, hogy az ottho­ni készlet kissé hiányos. Magad uram, ha szolgád nincsen, felvették a kapcso­latot a New York­i tánctársulattal, és maguk készítették el a műveket, még­hozzá fényes sikerrel. A magyar fo­tográfia története is tele van ikonikussá vált pillanatokkal, elég ha most csak Eifert János vagy Korniss Péter műveire gondolunk. Utóbbit illetően különösen izgalmas, ha Székre vetődve a helyszí­nen találkozunk azzal a sorozattal, amely ott készült évekkel ezelőtt, aztán szembejön Csipkeszegen az egykori táncos. Lehet, hogy saját mánia csu­pán, de ha régi fotókat látok, szinte azonnal foglalkoztatni kezd az alanyok későbbi sorsa. Élnek-e, halnak-e, mi lett velük, ilyenek. Ez megannyi írás té­mája lehetne még akkor is, ha a szerep­lő kevésbé híres, mint egy afgán lány a National Geografie címlapján. Bálint­nak a Figurák című sorozatában látható dervis táncos is megérne egy misét, de szinte semmit nem tudok róla, legfel­jebb annyit, hogy jelenleg ő az egyetlen dervistáncos nő, vagy női dervis táncos Franciaországban. A világban tapasz­talható mozgásokat figyelve nem biz­tos, hogy ez sokáig így marad, ami ta­lán nem is nagy baj, tekintve, hogy a szúfik filozófiája és művészete nem döntené romba a fáradni látszó Euró­pát, nemhiába vadásznak rájuk a terro­risták legalább­­olyan intenzitással, mint a keresztényekre. A szúfikkal kap­csolatban kellő elmélyülés híján, ám meglévő tisztelettel most ne ássunk túl­ságosan mélyre, ám azért kissé merész­kedjünk túl azon, amire az Egri csilla­gokból emlékszünk a dervisekről. Amit most dervistáncnak nevezünk, az való­jában egy szufi eksztázistechnika, amelyről fontos megjegyezni, hogy a végeredmény nem pontosan az a tudat­­állapot, ahová akkor jutunk, amikor tablettákkal felfegyverkezve addig sze­letelünk a haverjainkkal egy tóparton, amíg meg nem érkezik a rendőrség. Te­hát nem olyan öntudatlan állapotról be­szélünk, amelyben látszólag már csak egy lépés a Teremtő arcának megisme­rése, hogy aztán még nagyobb legyen a csalódás, némi depresszióval cifrázva. Ellenkezőleg. Tánc közben, akármekko­ra a pörgés, a dervis megéli és uralja a testét és a környezetét. Szétesés helyett egyensúly, íme a titok. És akkor még a női titokzatosság. Az európai férfi prio­ritást élvező sztereotípiája a muszlim nőről, hogy burkában ácsorog egy Allah háta mögötti faluban, és záporoznak rá a kövek. Holott például Iránban, bár a nőknek nem szabad énekelni, táncolni mások előtt, éppen eldugott falvakban tanulják, örökítik a lányok a titkos ha­gyományt. Amely legalább hétszáz éves múltra tekint vissza. A dervistánc, a Szema egyszerre ima, tánc, szimbolikus mozdulatok sorozata. Szeretet és az ego leépítése, öröm és békesség. Egyfajta meditáció tehát, csak kissé mozgalma­sabb. A szúfi út korántsem önsanyarga­tó (bár simán belefér például a paráz­­­zsal való intenzív kapcsolat), a költészet és a borozás nem ördögtől való, de sze­líden önkorlátozó és állhatatos. Vala­hogy így: a korlátozott én szembesítése a végtelennel, ami a halandót halhatat­lanná teszi. Ebben rejlik minden tökéle­tesség. Hogy Bálint táncosával mi van, nem tudom, hogy mi van benne, talán valamivel jobban. Talán. 2018. FEBRUÁR 24., SZOMBAT Magyar Nemzet Afrofuturizmus - lehetséges jövőképek az eltörölt múlt helyett István, a király Wakandában? PINTÉR BENCE A mese szerint Afrika mélyén titkos királyság található: ez az ország egy különleges fémen alapuló, rendkívül fejlett technológiával hozott létre utópiát a hányatott sorsú kontinens közepén. Ez a titkos államala­kulat kimaradt a történelem viharaiból: népüket nem hurcolták el rabszolgá­nak, földjeiket nem foglalták el a ke­gyetlen európai gyarmatosítók. Ez a hely, a fiktív Wakanda a kiindulópontja a Marvel Univerzum legutóbbi képre­gényfilmjének, a Fekete Párducnak, amely az első olyan Marvel-mozi, amelynek fekete karakter a főhőse. A Fekete Párduc a nyitóhétvégén tarolt a pénztáraknál. A futurisztikus afrikai utópia képe nem a semmiből jött: a film és az alapjául szolgáló, hatvanas évek óta futó képregénysorozat az egyre in­kább látható irányzat, az afrofuturiz­mus eddigi legsikeresebb darabja. „El tud-e képzelni lehetséges jövő­ket egy olyan közösség, amelynek múlt­ját direkt eltörölték, és amelynek ener­giáit folyamatosan lekötötte történel­mének felkutatása?” - tette fel a kérdést Mark Dery kritikus 1994-ben megjelent esszéjében, amelyben először nevezett meg egy olyan közös nevezőt, amely már évtizedek óta jelen volt a fekete al­kotók művészetében. Az afrofuturiz­mus kifejezést azóta széles körben al­kalmazzák a fekete művészek alkotása­ira a zenétől a festészeten át a science fiction irodalomig és azon túl, lényege pedig abban áll, hogy olyan jövőképe­ket és elképzelt történelmet alkot, amely alapvetően eltér a nyugati világ által megrajzolt narratíváktól. A zenében ez a dzsessz-zenész Sun Ra művészetével kezdődött, aki tudato­san szőtte bele alkotásaiba az űrkor­szak és a science-fiction témáit: ez a szál tőle kezdve fellelhető a fekete ze­nészek alkotásaiban a George Clin­­ton-féle Funkadelicen és Parliamenten át egészen Janelle Monáéig, aki idén ké­szül kiadni negyedik lemezét, amelyet ismét különféle science fiction-hatások formáltak. A Fekete Párduc több mint fél évszázada futó képregényfüzetei mellett pedig az irodalomban is egyre hangsúlyosabban jelentek meg az afro­futurista víziók: Samuel R. Delany, Nate Hopkinson és Octavia E. Butler művei kövezték ki az utat; az elmúlt két évben egy fekete alkotó, Nora ICremisin művei nyerték el a science fiction Oscarjának számító Hugo-díjat; a Trónok harca­szerző George R. R. Martin pedig jelen­leg producerként dolgozik egy másik afrofuturista alkotó, Naedi Okorator művének sorozatverzióján. Az idén tízéves Marvel-filmuniver­­zum első, fekete főszereplővel készülő darabja ennek a szerteágazó mozga­lomnak a mainstream megjelenése. Ennek megfelelően a készítők nem is aprózták el a mondanivalót. Wakanda új, ifjú királyának fő dilemmája az, se­gítsenek-e a nyomorult körülmények között tengődő afrikai és amerikai fe­ketéken, vagy zárkózzanak el továbbra is, hogy megőrizzék Wakanda titkát. A cselekményét és fordulatait tekintve talán nem annyira erős - furcsamód az István, a királyt megidéző - történetbe egyszerre szőtték bele a titokban léte­ző fekete utópia, Wakanda meséjét, miközben finoman vagy éppen egé­szen egyértelműen utalnak a világ­szerte szétszóródott, történelem nél­kül maradt feketék évszázados elnyo­mására. A filmet, illetve Wakandát átitatja az afrofuturista esztétika, miközben min­den egyes vizuális utalásnak megtalál­hatjuk a helyét Afrika térképén. Wa­kanda mind az öt törzsének ruhái, a kü­lönböző jelenetekben felbukkanó ze­nék, táncok, rituálék és szimbólumok mind egy-egy valóban létező afrikai kultúrára utalnak. Teszik mindezt egy olyan szereplőgárdával, amelyben a fe­kete színészek és színésznők tucatjai mellett mindössze két fehér melléksze­replő kap helyet, zenéjét pedig a kor­társ hip-hop legnagyobb sztárja, Kend­rick Lamar jegyzi. Ehhez hozzájön még az is, hogy a szokásokkal ellentétben ezt a mozit alig próbálták a többi Mar-Egy biztos: a Fekete Párduc sosem fogja azt jelenteni a fehér nézőknek, mint a feketéknek. vel-filmhez kötni, így önmagában is megállja a helyét, és leginkább állásfog­lalásként, az afrofuturizmus tézisfilmje­ként értelmezhető.­­ Az „otthon” szó a hétköznapi érte­lem mellett azt a helyet is jelöli, ahon­nan jöttél. Számos afroamerikai számára ez nehezen megfogható fogalom, mert egyszerűen nem ismerjük az otthont. A rabszolga-kereskedelem eltörölte a neveket, az identitásokat, és fájdalmas módszerekkel kulturális amnéziát eről­tetett ránk. A Fekete Párduc többek kö­zött az otthon illúzióját adja meg olya­noknak, akik számára az ismeretlen - írja Marc Bernardin, a SyFy Wire újság­írója a film kapcsán. Nem véletlen, hogy olyan híres feke­te előadók, mint Snoop Dogg külön programot indítottak, hogy minél több fekete fiatal nézze meg a filmet. Egy biztos: a Fekete Párduc sosem fogja azt jelenteni a fehér nézőknek, mint a feke­téknek - sokak számára talán nehéz is megérteni, miért olyan nagy dolog ez a fekete közösségeknek. Pedig ebben rejlik a film lényege: míg a nyugati és a keleti népek nagy része vissza tud tekinteni hatalmas és gyakran a legendák ködébe vesző írott történel­mére, majd erre alapozva érdekesebbnél érdekesebb remény­beli jövőket tud felvá­zolni magának, az Afrika legkülönbö­zőbb részeiről és a világ legkülönbözőbb részeire elhurcolt fekete rabszolgák le­­származottainak újra fel kell találniuk saját történelmüket, és ki kell találniuk saját jövőjüket a művészetek, a zene és a fikció segítségével. Ebben a kontextus­ban, az afrofuturizmus populáris vetüle­­teként lép elő most a fénybe Wakanda, a képzeletbeli utópia Afrika szívében.

Next