Magyar Nemzet, 2018. február (81. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-24 / 47. szám
28 magazin SZÖVEG: HEGYI ZOLTÁN, TOTO: PÖRNECZI BÁLINT figural áncot fotóra vinni nem akármilyen kihívás. Mert mégiscsak álló képről lenne szó vagy miről. Aztán persze van az úgy, hogy a dinamika szétfeszíti az összes létező keretet. Közben az internet szélei is púposodnak a telítettségtől, annyi a táncos kép, mint égen a csillag. A technika fejlődésének köszönhetően túlkínálat tapasztalható a piacon, ugyanakkor vannak, akik éppen ezért visszatérnek a gyökerekhez, így vagy úgy, az egyszerű nézelődő egyik ámulatból a másikba esik. Csak egy példa az ezerből. A New York City Dance Projekt Ken Browar divatfotós és felesége, Deborah Ory táncos-fotográfus közös vállalkozása. A képek természetesen láthatók a neten, de hagyományosan is lapozgathatunk. A The Art of Movement című album története felettébb romantikus. A házaspár éppen a lányuk szobáját készült kidekorálni kortárs táncművészekről készült képekkel, amikor rájöttek, hogy az otthoni készlet kissé hiányos. Magad uram, ha szolgád nincsen, felvették a kapcsolatot a New Yorki tánctársulattal, és maguk készítették el a műveket, méghozzá fényes sikerrel. A magyar fotográfia története is tele van ikonikussá vált pillanatokkal, elég ha most csak Eifert János vagy Korniss Péter műveire gondolunk. Utóbbit illetően különösen izgalmas, ha Székre vetődve a helyszínen találkozunk azzal a sorozattal, amely ott készült évekkel ezelőtt, aztán szembejön Csipkeszegen az egykori táncos. Lehet, hogy saját mánia csupán, de ha régi fotókat látok, szinte azonnal foglalkoztatni kezd az alanyok későbbi sorsa. Élnek-e, halnak-e, mi lett velük, ilyenek. Ez megannyi írás témája lehetne még akkor is, ha a szereplő kevésbé híres, mint egy afgán lány a National Geografie címlapján. Bálintnak a Figurák című sorozatában látható dervis táncos is megérne egy misét, de szinte semmit nem tudok róla, legfeljebb annyit, hogy jelenleg ő az egyetlen dervistáncos nő, vagy női dervis táncos Franciaországban. A világban tapasztalható mozgásokat figyelve nem biztos, hogy ez sokáig így marad, ami talán nem is nagy baj, tekintve, hogy a szúfik filozófiája és művészete nem döntené romba a fáradni látszó Európát, nemhiába vadásznak rájuk a terroristák legalábbolyan intenzitással, mint a keresztényekre. A szúfikkal kapcsolatban kellő elmélyülés híján, ám meglévő tisztelettel most ne ássunk túlságosan mélyre, ám azért kissé merészkedjünk túl azon, amire az Egri csillagokból emlékszünk a dervisekről. Amit most dervistáncnak nevezünk, az valójában egy szufi eksztázistechnika, amelyről fontos megjegyezni, hogy a végeredmény nem pontosan az a tudatállapot, ahová akkor jutunk, amikor tablettákkal felfegyverkezve addig szeletelünk a haverjainkkal egy tóparton, amíg meg nem érkezik a rendőrség. Tehát nem olyan öntudatlan állapotról beszélünk, amelyben látszólag már csak egy lépés a Teremtő arcának megismerése, hogy aztán még nagyobb legyen a csalódás, némi depresszióval cifrázva. Ellenkezőleg. Tánc közben, akármekkora a pörgés, a dervis megéli és uralja a testét és a környezetét. Szétesés helyett egyensúly, íme a titok. És akkor még a női titokzatosság. Az európai férfi prioritást élvező sztereotípiája a muszlim nőről, hogy burkában ácsorog egy Allah háta mögötti faluban, és záporoznak rá a kövek. Holott például Iránban, bár a nőknek nem szabad énekelni, táncolni mások előtt, éppen eldugott falvakban tanulják, örökítik a lányok a titkos hagyományt. Amely legalább hétszáz éves múltra tekint vissza. A dervistánc, a Szema egyszerre ima, tánc, szimbolikus mozdulatok sorozata. Szeretet és az ego leépítése, öröm és békesség. Egyfajta meditáció tehát, csak kissé mozgalmasabb. A szúfi út korántsem önsanyargató (bár simán belefér például a parázzsal való intenzív kapcsolat), a költészet és a borozás nem ördögtől való, de szelíden önkorlátozó és állhatatos. Valahogy így: a korlátozott én szembesítése a végtelennel, ami a halandót halhatatlanná teszi. Ebben rejlik minden tökéletesség. Hogy Bálint táncosával mi van, nem tudom, hogy mi van benne, talán valamivel jobban. Talán. 2018. FEBRUÁR 24., SZOMBAT Magyar Nemzet Afrofuturizmus - lehetséges jövőképek az eltörölt múlt helyett István, a király Wakandában? PINTÉR BENCE A mese szerint Afrika mélyén titkos királyság található: ez az ország egy különleges fémen alapuló, rendkívül fejlett technológiával hozott létre utópiát a hányatott sorsú kontinens közepén. Ez a titkos államalakulat kimaradt a történelem viharaiból: népüket nem hurcolták el rabszolgának, földjeiket nem foglalták el a kegyetlen európai gyarmatosítók. Ez a hely, a fiktív Wakanda a kiindulópontja a Marvel Univerzum legutóbbi képregényfilmjének, a Fekete Párducnak, amely az első olyan Marvel-mozi, amelynek fekete karakter a főhőse. A Fekete Párduc a nyitóhétvégén tarolt a pénztáraknál. A futurisztikus afrikai utópia képe nem a semmiből jött: a film és az alapjául szolgáló, hatvanas évek óta futó képregénysorozat az egyre inkább látható irányzat, az afrofuturizmus eddigi legsikeresebb darabja. „El tud-e képzelni lehetséges jövőket egy olyan közösség, amelynek múltját direkt eltörölték, és amelynek energiáit folyamatosan lekötötte történelmének felkutatása?” - tette fel a kérdést Mark Dery kritikus 1994-ben megjelent esszéjében, amelyben először nevezett meg egy olyan közös nevezőt, amely már évtizedek óta jelen volt a fekete alkotók művészetében. Az afrofuturizmus kifejezést azóta széles körben alkalmazzák a fekete művészek alkotásaira a zenétől a festészeten át a science fiction irodalomig és azon túl, lényege pedig abban áll, hogy olyan jövőképeket és elképzelt történelmet alkot, amely alapvetően eltér a nyugati világ által megrajzolt narratíváktól. A zenében ez a dzsessz-zenész Sun Ra művészetével kezdődött, aki tudatosan szőtte bele alkotásaiba az űrkorszak és a science-fiction témáit: ez a szál tőle kezdve fellelhető a fekete zenészek alkotásaiban a George Clinton-féle Funkadelicen és Parliamenten át egészen Janelle Monáéig, aki idén készül kiadni negyedik lemezét, amelyet ismét különféle science fiction-hatások formáltak. A Fekete Párduc több mint fél évszázada futó képregényfüzetei mellett pedig az irodalomban is egyre hangsúlyosabban jelentek meg az afrofuturista víziók: Samuel R. Delany, Nate Hopkinson és Octavia E. Butler művei kövezték ki az utat; az elmúlt két évben egy fekete alkotó, Nora ICremisin művei nyerték el a science fiction Oscarjának számító Hugo-díjat; a Trónok harcaszerző George R. R. Martin pedig jelenleg producerként dolgozik egy másik afrofuturista alkotó, Naedi Okorator művének sorozatverzióján. Az idén tízéves Marvel-filmuniverzum első, fekete főszereplővel készülő darabja ennek a szerteágazó mozgalomnak a mainstream megjelenése. Ennek megfelelően a készítők nem is aprózták el a mondanivalót. Wakanda új, ifjú királyának fő dilemmája az, segítsenek-e a nyomorult körülmények között tengődő afrikai és amerikai feketéken, vagy zárkózzanak el továbbra is, hogy megőrizzék Wakanda titkát. A cselekményét és fordulatait tekintve talán nem annyira erős - furcsamód az István, a királyt megidéző - történetbe egyszerre szőtték bele a titokban létező fekete utópia, Wakanda meséjét, miközben finoman vagy éppen egészen egyértelműen utalnak a világszerte szétszóródott, történelem nélkül maradt feketék évszázados elnyomására. A filmet, illetve Wakandát átitatja az afrofuturista esztétika, miközben minden egyes vizuális utalásnak megtalálhatjuk a helyét Afrika térképén. Wakanda mind az öt törzsének ruhái, a különböző jelenetekben felbukkanó zenék, táncok, rituálék és szimbólumok mind egy-egy valóban létező afrikai kultúrára utalnak. Teszik mindezt egy olyan szereplőgárdával, amelyben a fekete színészek és színésznők tucatjai mellett mindössze két fehér mellékszereplő kap helyet, zenéjét pedig a kortárs hip-hop legnagyobb sztárja, Kendrick Lamar jegyzi. Ehhez hozzájön még az is, hogy a szokásokkal ellentétben ezt a mozit alig próbálták a többi Mar-Egy biztos: a Fekete Párduc sosem fogja azt jelenteni a fehér nézőknek, mint a feketéknek. vel-filmhez kötni, így önmagában is megállja a helyét, és leginkább állásfoglalásként, az afrofuturizmus tézisfilmjeként értelmezhető. Az „otthon” szó a hétköznapi értelem mellett azt a helyet is jelöli, ahonnan jöttél. Számos afroamerikai számára ez nehezen megfogható fogalom, mert egyszerűen nem ismerjük az otthont. A rabszolga-kereskedelem eltörölte a neveket, az identitásokat, és fájdalmas módszerekkel kulturális amnéziát erőltetett ránk. A Fekete Párduc többek között az otthon illúzióját adja meg olyanoknak, akik számára az ismeretlen - írja Marc Bernardin, a SyFy Wire újságírója a film kapcsán. Nem véletlen, hogy olyan híres fekete előadók, mint Snoop Dogg külön programot indítottak, hogy minél több fekete fiatal nézze meg a filmet. Egy biztos: a Fekete Párduc sosem fogja azt jelenteni a fehér nézőknek, mint a feketéknek - sokak számára talán nehéz is megérteni, miért olyan nagy dolog ez a fekete közösségeknek. Pedig ebben rejlik a film lényege: míg a nyugati és a keleti népek nagy része vissza tud tekinteni hatalmas és gyakran a legendák ködébe vesző írott történelmére, majd erre alapozva érdekesebbnél érdekesebb reménybeli jövőket tud felvázolni magának, az Afrika legkülönbözőbb részeiről és a világ legkülönbözőbb részeire elhurcolt fekete rabszolgák leszármazottainak újra fel kell találniuk saját történelmüket, és ki kell találniuk saját jövőjüket a művészetek, a zene és a fikció segítségével. Ebben a kontextusban, az afrofuturizmus populáris vetületeként lép elő most a fénybe Wakanda, a képzeletbeli utópia Afrika szívében.