Magyar Nemzet, 2018. március (81. évfolyam, 51-74. szám)
2018-03-17 / 64. szám
22. magazin Sétapálcza helyett tokos - Hogyan használja ki a mindenkori politika március 15-ét? Lobogónk, Petőfi ► Folytatás a 17. oldalról (Például március 14-e, amikor a pozsonyi országgyűlés elfogadta az V. Ferdinándhoz intézendő, a független kormány kinevezését, a népképviseleti országgyűlés életre hívását tartalmazó, egyébként Kossuth által fogalmazott javaslatot.) Nem tiltották ugyan, ám nem illett nyilvánosan felidézni a Nemzeti Múzeum előtt, a pesti városházán és a Helytartótanácsnál történteket a kiegyezést követően sem. A tény, hogy március 15- ét Ferenc Józsefre való tekintettel csupán megtűrte a dualizmus kori magyar állam, sőt 1898-ban kiváltására új ünnepet kreált (az 1848-as áprilisi törvények királyi szentesítésére emlékeztető április 11-ét), a napot az ellenállás még inkább a magyar szabadság és függetlenség szimbólumává emelte, ünneplése pedig egyre látványosabban a hatalommal szembeni morális többletet hordozott. Mindebből szinte természetesen következett, hogy az események már korábban megindult mitologizálása felgyorsult. „Kossuth apánk”, elszakadva a valós, emigrációban élő személytől, szinte félistenné lett, legendák váltak a közemlékezet szerves részévé, a legismertebbként az, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről elszavalta az összegyűlt tömegnek a Nemzeti dalt. A kritikai attitűd eltűnt, egy igaz hazafi szemében szinte egyenlő volt a hazaárulással 1848-49 bármilyen negatív vonását, így az újoncozás viszszásságait felemlegetni vagy horribile dicht Görgey Artúrt felmenteni a „hóhérság” vádja alól. (Mindez persze a századforduló után néhány „részletkérdésben”, például Görgey szerepét illetően némiképp megváltozott.) Az első világháborús vereség, a Monarchia felbomlása teljesen új helyzetet teremtett. Az emlékezésnek immár nem állt útjában sem a szövetségi köztársasággá lett Ausztria, sem a trónjától megfosztott Habsburg-dinasztia. Az őszirózsás forradalmat követően született polgári demokratikus rendszer a fennállása alatti néhány hónapban megpróbálta kanonizálni március 15-ét mint október 31-e (a Károlyi-kormány kinevezése, a forradalom győzelme) mellett a legnagyobb nemzeti ünnepet. Március idusa fontos legitimációs tényezőt jelentett; a szabadság, a demokrácia, a független Magyarország, a köztársaság előképe volt, amely a túlerővel szemben elbukott ugyan, de amely újjászületett 1918 őszén. A Horthy-rendszernek érthető módon jóval több fejtörést okozott az emléknap. A demokratikus szabadságjogokat március 15-re hivatkozva nyilván nem tűzhette zászlajára (főleg, hogy csorbításukhoz a választójog kérdésében vagy a Tizenkét pontban is szereplő esküdtszék megszüntetésével maga is tevékenyen hozzájárult). Idővel azonban elkerülhetetlenné vált, hogy megfogalmazza saját viszonyát az ünnephez. A forradalom kitörésének 80. évfordulója előtt 15-ét a magyar történelemben először (ám nem utoljára) nemzeti ünneppé nyilvánították, Kossuth Lajos „örök érdemeit és emlékét” pedig törvényben rögzítették. Vagyis - Gerő András találó kifejezésével élve - március idusát (amennyire persze lehetett) államosították. A róla elnevezett téren felállították a Kossuthot magvetőként (és nem forradalmi vezérként) ábrázolt, minisztertársai körében megjelenítő, Horvay János alkotta szobrot, egyúttal a Széchenyi-kultusz erősítésével igyekeztek konzervatívabb színt adni 1848-49- nek. A szabadságharc emlékét (forradalomként a magát ellenforradalminak nevező rendszer nemigen emlegette) összekötötték a revíziós gondolattal, ennek megfelelően a legfontosabb ünnepségeket a Szabadság téren álló irredenta szobroknál és az országzászlónál, illetve a Hősök terén tartották. A harmincas évek végére lassanként jobbra tolódó rendszer idővel többszörös kísérletet tett március 15-éhez való viszonyának újrafogalmazására, akár a múlt elvetése árán is. Bonczos Miklós belügyi államtitkár 1939-es ünnepi beszédében így adta meg az „új március” lényegét: „A nacionalizmust kössük össze a liberalizmus helyett a szociális gondolattal, és a kettőt indítsuk el együtt egy új építő és alkotó útra. Fogalmazzuk meg az új magyar március három pontját a régi igazság alapján, új tartalommal. 1. Szabadság helyett nemzeti öncélúság és a közösség életlehetőségének szabad megnyilvánulása. 2. Testvériség helyett a népi gondolat, a népi egység és közösség. 3. Egyenlőség helyett a mai modern megfogalmazásban a szociális gondolat a vezéreszme.” Hogy az ünnep eredeti üzenete minden hatalmi szándék ellenére továbbra is mozgósító erejű volt, arról látványos tanúbizonyságot adott a Magyar Történelmi Emlékbizottság által szervezett, 1942. március 15-i háborúellenes tüntetés, amelyet végül a rendőrség oszlatott fel. A háború végéhez közeledve a kormányzati hozzáállás is jelentősen megváltozott. A kiugrásra készülő Kállay Miklós miniszterelnök számára 1848- 49-nek a szabadságról, a függetlenségről (és akár a németellenes küzdelemről) szóló üzenete új politikai értelmet nyert. Az ennek jegyében, a Kossuth halálának 50. évfordulójára - a március 15- i megemlékezések folytatásaként - március 20-ára tervezett ünnepségeket, köztük Kállay nagyszabású beszédét az egy nappal korábbi német megszállás akadályozta meg. Hamarosan újabb, radikális fordulat következett: az október 15-i nyilas hatalomátvétel pillanataiban megjelent alkalmi röplapok legitimációs forrásként megint csak negyvennyolc-negyvenkilencre hivatkoztak. A Budapest utcáin osztogatott cédulákon feltűnt a Nemzeti dal egyik versszaka (a „Sehonnai bitang ember...” kezdetű), és a kontinuitást igazolni kívánó gondolat („1848: Kossuth Lajos azt üzente...; 1944: Szálasi Ferenc azt üzente...). Miközben a hadszínérré vált ország nyugati felén 1945. március 15-én a nyilasok Rajniss Ferenc bukott miniszter naplója szerint még az ellenség „belének kitaposásáról” szónokoltak, addig a Vörös Hadsereg által elfoglalt Szegeden a tüntetők már egészen más értelmezési keretbe helyezték az ünnepet: a városi nagygyűlésen Petőfi és Kossuth mellett Rákosi Mátyás portréját emelték a magasba. A gesztus világosan jelezte, hogy az emléknap kommunisták általi kisajátítása gőzerővel megkezdődött. Igaz, az 1948-as centenáriumi ünnepségek (1948. március 15-én osztották ki először a Kossuth-díjakat) a még fennálló koalícióra való tekintettel csak tapintatosan hangsúlyozták a bolsevik élcsapat és a negyvennyolcas forradalmi ifjúság közötti párhuzamokat, ám egy évvel később már minden gátlás nélkül hamisították meg az egy évszázaddal korábbi eseményeket. A Szabad Nép felelős szerkesztője, Horváth Márton korszakos, Lobogónk Petőfi című írásában pártja nevében „szavak helyett tettekkel” jelentette 1949 nyarán a bolsevikké nyilvánított első magyar költőnek: „A szabadság tízmillió magyar elidegeníthetetlen tulajdona lett. A kunyhó győzedelmeskedett a paloták felett. Nincsen többé »szeretett király«, trón és korona: a Habsburgok utóda kitartott szolga lett, aki Washingtonból öltögetheti csak a nyelvét felénk. Hám érsek hazaáruló utóda börtönben ül. A bíboros haramiák, a koronázott tolvajok nem sanyargatják már a magyar népet.” Ha az 1848-ban esztergomi érsekké kinevezett, a szabadságharccal szembeforduló Hám Jánost párhuzamba lehetett állítani Mindszenty hercegprímással, akkor természetszerűleg egyéb analógiák is adódtak. Az új forradalom vezetője Kossuth alteregója, Rákosi Mátyás lett. A császári udvar kései hasonmását fedezték fel a propagandisták az amerikai imperialistákban, Jellasics tükörképét Titóban, Görgeyét pedig Rajk Lászlóban, illetve Pálffy Györgyben. A forradalom két nehezen integrálható szeletével azonban - ahogy erre egy tanulmányában Gerő András felhívja a figyelmet - még meg kellett küzdenie a kiépülő totális diktatúrának. Az egyik a Vörös Hadsereg által megszállva tartott országban a negyvenkilences cári intervenció kérdése volt. A gordiuszi csomót talán a legbiztosabb kézzel megint csak Horváth Márton vágta át: „Saját népe tiporta el a cárt, aki megfojtotta a magyar forradalmat. S a zsarnokaitól megszabadult orosz nép pusztította el és zavarta világgá a mi elnyomóinkat is, és osztotta meg népünkkel vérrel kiküzdött legdrágább kincsét, a szabadságot. A világszabadság vörös zászlaja diadalt aratott Európában és Ázsiában.” A másik kényes ügyet, a szabadság hiányát március 15-e tükrében képtelenség lett volna megmagyarázni. A disszonancia, hogy március idusa alapvetően mégiscsak rendszerellenes üzenetet hordoz, világos volt a hatalmon lévők számára is: 1951-ben a felhabosított Kossuth-, Petőfi- és Táncsics-kultusz idején, öt nappal az ünnep előtt munkanappá nyilvánították március 15-ét. (Ugyanez történt 1952 végén a karácsony másnapjával is.) Egyúttal 1952- ben, Kossuth Lajos születésének 150. évfordulóján (miközben a parlament előtti szobrát kicserélték a Kisfaludi-Strobl Zsigmond alkotta új osztályharcos ércalakra) a Szabad Nép megfogalmazta a korábbi kormányzó-elnök legsúlyosabb hibáját is, azt, hogy „nem küzdött teljes következetességgel a belső bitangok ellen, nem folytatott elég határozott harcot az áruló Görgeyvel és általában a honvédsereg tisztikarának azzal a részével szemben, amely csak ingadozva harcolt, mert jobban félt a néptől, mint a külföldi ellenségtől”. Visszanézve naivságnak tűnik a remény, hogy az ünnep végre mentesül a kisajátítási szándékoktól. Kegyelmi pillanatnak tekinthető 1956 ősze. Hosszú idő után a megbukó hatalom árnyékában végre ismét a társadalom fogalmazhatta meg a maga felfogását március 15-éről. Ebben a kontextusban október 23-a összeolvadt március 15-ével, ötvenhat pedig negyvennyolccal. A forradalom szinte minden szimbóluma a hirtelenjében megfogalmazott 12 pontoktól, a Kossuth-címeren, a Petőfi Körön át a nemzetőrségig 1848-49-ből származott. A túlságosan is nyilvánvaló összefüggést a saját érdekében meg kellett semmisítenie az új, szovjet szuronyokra támaszkodó hatalomnak. Igaz, az ország vezetőjévé lett Kádár János eleinte a részleges kiegyezésre törekedett: a sérelmek orvoslására hivatkozva 1956 decemberében ismét nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét. A MÚK, vagyis a „Márciusban Újra Kezdjük” fenyegetésétől nem függetlenül az évforduló előtt szintén öt nappal kiadott rendeletében a kormány, fenntartva a „nemzeti ünnep” jelleget, március idusát ismét munkanappá fokozta le. Egyúttal Kállai Gyula igyekezett elhitetni ünnepi szónoklata hallgatóságával, hogy 1956 ősze valójában bemocskolta 1848 legszebb eszméit. A Kádár-rendszerben a továbbra is csupán megtűrt jeles napot felső utasításra a párt ifjúsági szervezete, a KISZ vette pártfogásába: a hatvanas évek végégétől kitalálták a forradalmi ifjúsági napokat, amely a szocializmus felé vezető „történelmi fejlődésbe” illesztette be március 15-ét, amelyet március 21-e és április 4-e ünnepe követett a sorban. „Történelmünk eredményeit eggyé fogjuk. Negyvennyolc márciusát 1919-cel és 1945-tel, így válik folyamattá az a távoli tavasz, amely voltaképpen sohasem távolodik el” - fogalmazta meg patetikusan egy régi tavaszon a tévéhíradó kommentátora a nézők számára is fogyasztható módon. Mindez persze korántsem elégítette ki az emlékezni vágyókat. A hetvenes évek eleji március 15-ében mintha a régi, 1860-as, Forinyák Géza életét kioltó régi nap támadt volna fel. A spontán tüntetéseket, a rendszerellenes megmozdulásokat a hatalom rendre szétverte. A felelősségre vontak közül sokakat örökre kitiltottak a felsőoktatásból, másokra pedig hosszú börtönbüntetés várt. 1973- ban több mint hatszáz embert állítottak elő a Petőfi-szobornál rendezett ellenzéki megemlékezés miatt, 1986-ban pedig (miután a hatóságok két tüntetőt elraboltak) a Lánchídon brutális rendőrattak várta a felvonulókat. (A véres megtorlás még Kádár János rosszallását is kiváltotta, hiszen a Nemzetközi Valutaalaphoz csatlakozó, egyre inkább a Nyugattól függő Magyar Népköztársaság vezetése nem engedhette meg magának, hogy túlzottan kemény fellépéssel elvesztegesse a Lajtán túli, nehezen megszerzett bizalmi tőkéjét.) A rendszerváltó esztendő, 1989 lakmuszpapírként mutatta ki a március 15-i megemlékezések „kétarcúságát”: a hivatalosság kellő lagymatagsággal a Nemzeti Múzeumnál ülte meg a napot, bevonva néhány újjáalakult párt reprezentánsát is a gyűlés „elnökségébe”. A Szabadság téren viszont valódi forradalmi hangulatú tüntetés zajlott le. (Hogy az eseménynek súlya volt, azt igazolta a párt lapjának, a Népszabadságnak a gyűlésről szóló, gúnyos hangvételű beszámolója is.) Több mint negyedszázad távlatából naivságnak tűnik az az egykori, a demokratikus rendszer megszületését kísérő remény, hogy március 15-e végre mentesül a kisajátítási szándékoktól. Az első meglepetés 1991-ben érhette a bizakodókat. Az Országgyűlés a nemzeti ünnepek közül hivatalos állami ünneppé augusztus 20-át emelte a sokak által várt 1848-as emléknap helyett. Mindezt persze meg lehetett magyarázni azzal, hogy március idusa sohasem a hatalom, hanem mindig a társadalom, a civilek napja volt. Mintha csak ezt kívánták volna igazolni, a következő évtizedekben az állami vezetők szinte kivétel nélkül rendkívül rossz, tartalom nélküli beszédeket tartottak, akaratlanul is jelezve: sikerült rutinosan kipipálni egy újabb márciust. Az ünnep hatalom általi kisajátításával először 2002-ben szembesülhettünk. A választások előtti március 15-én (mintegy jó és rossz magyarokra osztva a társadalmat), nyilvánvalóan a kormánypárt jóváhagyásával, az egyik jobboldali egyesület felszólította a polgárokat: aki a Fideszre szavaz, viselje a kokárdát április 21-ig, a választások második fordulójáig. A szemérmetlen lenyúlási kísérlet visszatetszést szült, és hozzájárult a szocialisták által is aljas eszközökkel folytatott kampány elfajulásához, egyúttal az MSZP győzelméhez. A „kié március 15-e?” küzdelem jegyében telt a következő majdnem egy évtized, 2010 azonban a baloldal eljelentéktelenedésével jelentősebb változást hozott. A hatalomra került Fidesz, mint 1998 és 2002 között, igyekezett a forradalomnak konzervatívabb színezetet adni. (Álljon itt első példaként a 2002-es, Kossuthot látványosan deheroizáló, tulajdonképpen szerencselovagként bemutató, Hídember című Széchenyi-film.) 2013-2014-ben pedig szimbolikus gesztusként, hasonló üzenettel a Parlament elől eltávolították az osztályharcos Kossuth-szoborcsoportot, hogy helyére Horvay János egykori (egyébként sikerültebb) emlékművének pontos mása kerüljön vissza. A hajdani kokárdás akció szellemiségét idézte fel a két nappal ezelőtti békemenet. Üzenete világos: aki velünk vonul, az március 15- e igazi örököse, rendes hazafi. Azt akarja (egy megint csak - épp lapunktól - kisajátított, úgy is mondhatnánk, ellopott jelszóval), hogy az ország magyar ország maradjon. Március 15-i ünnepség 1947-ben a Kossuth téren. Szavak helyett tettek 2018. MÁRCIUS 17., SZOMBAT lavar tanárt