Magyar Nemzet, 2018. március (81. évfolyam, 51-74. szám)
2018-03-10 / 59. szám
26 magazin Cimbalom, a borvirágos képű, kulacsától és pipájától elválaszthatatlan showman? Rossz alvó, így lett a kollégium éjszakázó renitense. A korszak valamennyi eszmeáramlatát és írásmódját ötvöző, harminckét évet élt nagymester, aki bevitte kalandvágyó tanítványait a (Nagy)erdőbe. Ő lenne egyúttal a debreceni mélabús Jacques, és ez a kocsányos tölgyes volna az ő ardennes-i erdeje? Villanásokra tűnhet úgy is. Pedig dehogy, ez a minden megmozdulásában tudatos költő és szelíd filozófus a mozarti örömelv híve. Többször kinyilvánítja, mennyire „vidám természetű poéta” is ő, félre tehát a gyászos ciprusokkal meg a siralmasan bőgetett oboával, az ő poézise igenis a látható, hallható és tapintható földi késeket hirdeti, nem annyira rokokó kiáltványként, mint inkább egyszerű életigenlésből. TÉREY JÁNOS Nékem inkább olly bokréta Árnyékozza képemet, Mellyet nyer a víg poéta, Múlatván a szépnemet: Ezt a vidámabb múzsáknak S a mosolygó gráciáknak Fűzzék öszve rózsaszínű újjai, Élesztgessék borba ferdett csókjai. Pa én poézisom természete ácint, rózsa, nárcisz és a többi. „Gyönyörű kis tulipánt!” Összetéveszthetetlen, ahogyan a természeti jelenségeket emberszabásúnak ábrázolja, érzékien és végtelen könnyedséggel. Jól adja a naiv belefeledkezőt. Nyíratlan, kerítésektől és gátaktól mentes, szabad természet az övé. Mintha folyamatos bulizásból állna a nap meg az éjjel, asztali örömök és zengő táncparkett. Idill az aszfalt, a vasút és a műanyag előtti időkben. Mégis állandóak a borúlátók Vitéz egén. Ha nyolcadéves deákként sikerült volna korrektül elszámolnia a kiskunhalasi legációs pénzzel, vajon akkor is kivágták volna a kollégiumból? Ki hát. Ha nem a pénzügyek, akkor nyomós ok lett volna a lapátra tételre a Kazinczyval folytatott levelezés s a ki nem mondott fő bűn jelen volt a jakobinusok kivégzésén, ráadásul tanítási időben. Garabonciás? Nem szeretem ezt a címkét, túl könnyen ragasztják arra, aki nem tagozható be szokványosan, vagyis „furcsa”. Engem a nádfedeles Darabos utcában egész világot teremtő és a (jórészt iskolai dobogókon vagy képzeletbeli deszkákon) színházat csináló Csokonai érdekel. Ez a nagyszabású Ember. És az ő állandó akadályoztatásának története. A frusztrációt. Jegyezzük meg, életében kőszínházi színészek egyetlen saját darabját sem adták elő, csurgói helyettes tanárként ő maga rendezte és kísérte őket hangszeren. Törvényszerű a felsülése egyszemélyes versfolyóiratával, amelyet az országgyűlésen terjesztett, elvileg nem is rossz ötlet, annyi dúsgazdag, potenciális támogató nyüzsög ott! (Aha, persze, majd biztos ilyesmit vásárolnak.) Hogyan kényszerült ez a teljes mértékben korszerű és európai szellem minduntalan a hófútta, kánikulától gyötört provinciára? Ő, ez a „szemlélődő hedonista”, ez a kenyérre kenhető és báránytürelmű, lenyűgözően vonzó és haragot sohasem tartó ember lett volna alkatilag hajlamos az ütközésekre? Dehogy. Mostoha környezete okozta a töréseket? Iskolájának első számú tréfacsinálója és parodistája volt, meg hát egyetemes zseni, „apostoli, őszinte, kiáradó nagy lélek”, ahogyan Móricz jellemzi, imádták. Attól kezdve tilos volt vele szóba állni. Sorozatos emberi mulasztások? A közeg, amelyben naponta mozgunk, a levegő, amelyet belélegzünk, kétségtelenül meghatározza közérzetünket, sőt mentális állapotunkat, a hely láthatatlan múltja és szembetűnő jelene egyaránt. Ragadjuk meg az alkalmat, hogy ragadós tévhiteket oszlassunk. Nem minden értelemben rideg hely Debrecen, nem mindenki nyársat nyelten komoly, aki protestáns. Biztos, hogy a füstös Debrecen, ez az ősöreg parasztváros a szűk látókörű maradiság és „a hátfejű, kifent bajszú provincializmus” őrhelye és melegágya mindörökké? Á, nem. Nem csak az. Kalácsillatú ez a füst. Pirospozsgás ez a szigorúság. Csokonai első ínyenc közönségére itt talált, a síró homokon. Jó, nem tomboló tömegre, maroknyi értő emberre csupán. (De hát mi vajon többre jutunk 2018-ban?) „Egy nádas házba szorult kozmopolita” - jellemzi önmagát mint legilletékesebb személy. Érdekel, ki mit vesz észre belőle. Petőfi a szép nevű Csokonai Vitéz Mihályről, Debrecenről, halhatatlanságról és a télről Fékek és ellensúlyok, avagy partiarc a cívisek között borisszát, a feledékeny linket, mert azt könnyű, így lett az ő versének refrénje az én legelső, kisfiú kori Csokonai-élményem: „Csapot, papot, mindent felejtett / Csokonai Vitéz Mihály”. A mai napig látom Kass János rajzán a bedugaszolatlan hordóból kifolyt bor kékjét. Ady a pánerotikus gurut csodálta: „Kandi vérrel járt Pán nyomában / S megleste a fürdőző lyányokat.” Az érzékiséget aligha nevezhetnénk protestáns vonásnak, ráadásul Vitéznél újító szellemmel párosul, és ezt a fajta rázókeveréket a mai napig rosszul viseli a református egyház. Sokan a csigás hajú, kiálló arccsontú, hevesen gesztikuláló, szilvaszemű preceptort észlelik; az alacsony (161,5 centis), girheshimlőhelyes vesztest (aki amúgy nagy vagabund, naná, csak aztán bele ne haljon!). Háy János a korszakos költészeti reformok mellett olyan őserejű mindenhatóságot tulajdonít neki, amilyet később Weöres nevéhez szokás kapcsolni. Kemény István azt az „extrém trendérzékenységű” szerzőt látja, akit nem méltányoltak eléggé korának wannabe-Goethét, aki fölfedezte a kultúra számára Közép-Európát mint régiót, és aki először írta le magyarul az ananász szót. Még szép, hogy a kanászra rímel (Jövendölés az első oskoláról a Somogyban). És tényleg, ez is fő-fő költői truváj, szavakat ajándékozni a nemzetnek, mint például azt, hogy világpolgár. Az övé, tényleg. Ne feledjük, az ő idejében még legitim a halál-talál rímpár, ő maga is papírra veti párszor, és még lehet verset kezdeni azzal a szóval, hogy midőn. A gördülékeny léptű, párrímes, felező tizenkettest konyhakészen adja át Arany Jánosnak - akinek varázskezén szempillantás alatt válik komótos járásúvá és régimódivá... Műgond, átírási mánia, lásd még Szabó Lőrincet, Kálnokyt és Kukorellyt. Messzemenő jártasság a tudományokban. Radikális újítás, hogy különféle szaknyelvekből hivalkodóan költőietlen elemekkel táplálja költészetét. Kazinczy hazájában minden érdemét szokás vitatni, centivel szótagszámot méricskélve. Hát ő aztán csöppet sem volt provinciális, sem megkésett, (rizs)poros verselő, s legalább akkora, ha nem sokkal nagyobb européernek látszik innen nézve, mint Kazinczy. (Akit börtönből való szabadulásakor Csokonai barátjaként ünnepel, akin fiúi szeretettel csüng! Valójában egyik féltékeny fékezője volt Kazinczy, aki áldotta az eget, hogy költőtársa nem tudta befejezni tervezett Árpád-eposzát, amely szerinte borítékolható kudarc lett volna. „Én a Csokonai verseit a minden lapon elhullatott disznóságai miatt... kezembe is átallom venni.” Borzasztó, hogy ilyesmit képes volt leírni. Szinte látom, ahogy sziszeg a dühtől, midőn belesápad az irigységbe egy-egy szikrázó vitézi leleményt latolva. Most képzeljük el, milyen lenne, ha én egy „rivális” írókollégám meg nem írt művét minősíteném. És ez a malackodós bélyeg sajnálatosan hagyományozódott, egészen Szerb Antalig, akinek fülét Csokonai helyenkénti „neveletlensége” és „faragatlansága” bántja, vazze. Nádas Péter ezzel szemben őrjítően mulatságosnak találja Csokonait. Bevallja, valósággal falta ifjúkori olvasmányaként. Hogy ő maga, mármint Cs. V. M. olyan jól szórakozott-e rövid életének hosszú estéin, karcos homoki vinkó mellett, persze kérdés. Sejtem. Néha határozottan igen. A pálya végének borulatát leszámítva az élet érzéki szemlélete jellemzi őt magát és kicsattanó öröm a költeményeit. Szépelgés, szenvelgés Vitéztől alkatilag idegen művészfaksznik. A Marosvásárhelyi gondolatok európai körpanorámája, és az abból nyíló armageddonvízió, és az abból nyíló optimista távlat! Kijózanító élmény volt újraolvasni egy ottani szállodában, jelenlegi nevén a Rózsák terén (románul Piata Trandafirilor), „végignézvén a székely földeken”. Ha látná Csokonaink, mi lett azokból a földekből. Sokszor gondolok rá, hogy ő, a gya- log járó verselő, aki annyira fogékony volt az újdonságra, mit szólt volna a kolozsvári vagy a szebeni autópályához, az internethez, az okostelefonhoz vagy akár a lifthez? Józanul nézne Nagy-Romániára is, azt hiszem. Az ész díszére épül a templom, és látni a barokk tornyokkal versengő míves ortodox bazilikát is a múlt század húszas éveiből. Az emberi jóság! És annak ,nép elfojtása vagy eredendő hiánya. Vitéz a zárlatjogban országgyarapítást remél, egészen a Pontus pf (vagyis a Fekete-tenger) habjaiig. Erre nem is gól mondok semmit. -v- Tegyük hozzá, Csokonai nemcsak Vásárhelyre, Debrecenre sem ismerne rá. Professzorai nem segítették külföldre, az európai körutazásokat mindössze elképzelnie adatott, narancsot nyilván sohasem szedett sem fáról, sem szatócsbolti polcról. Nem, nem Csokonai volt az első szellemileg nagykorú ember az ugaron, dehogy. Hiszen a zordnak mondott Debrecen lelkészjelöltjei rendszeresen Wittenbergbe, Németalföldre, Svájcba, Angliába jártak legációba, és speciális közép-európai nézőpontjukat gazdagította a keleti kultúrkincs ismerete. Városuk ideális földrajzi középpontban helyezkedett el, „a világ abroszán legkritikusabb hely”-en Fazekas Mihály botanizált a kocsányos tölgyek alatt. A Lúdas Matyi jeleneteit ábrázoló bronz domborműveiről gyerekkorom óta ismerem a Piac utcai bérházat, amelynek helyén valaha Fazekas kertje zöldellt. Egyébként ki tudja, hányan laktak Csokonai születésének idején Debrecenben? Valamivel többen, mint harmincezren. Jászberény vagy Celldömölk nagyságú település volt, e száraz adat azonban helyi értékén kezelendő. Jegyezzük meg, Csokonai születésének századában ilyen lélekszámmal lehetett Debrecen a korabeli Magyarország legnagyobb városa, Budát, Pestet és Pozsonyt is előzve. Tövisből font sövénykerítéssel. Százötvenezer holdnyi, vagyis országnyi határral, saját Tisza-parttal a városhatáron belül! Hajdani lakóinak porladó csontján, múzeumi vitrinbe pakolt tárgyain, gótikus épületeinek alapfalán és tölgyesein kívül ma semmi sem emlékeztet arra a városra, Csokonai Debrecenjére. Nincs közös felület. Egyetlen vízfolyás, egyetlen utcasarok sem. A házak közül is csak néhány polgárház, a (hajdan) hagymakupolás kis templom a Piac utca meg a Széchenyi sarkán, a postakocsi-állomás, ahol a svéd király is megszállt. Ja, meg egy Piac utcai vendéglő épülete, ma belga söröző. Ennyi. A nagytemplom és a Szent Anna-templom tornyai évek, illetve évtizedek múlva épültek. „Sokat fázott” - véli Csokonairól Kukorelly. El tudja valaki képzelni, milyen volt és hogyan telt akkoriban egy debreceni tél? Némi fogalma lehet róla annak, aki helyben élte meg 1987 fehér februárját. Képzeljünk a díszburkolat helyett fagyos, síkos fapallót a Piac utcára. Képzeljük el a vastag cívisbundákat és -kucsmákat a csúszkán. Képzeljük el a disznótorban dukáló hajnali pálinkákat s az elemi erejű farsangot, a rendhagyás, a kötelező szabályszegés idejét itt. Csupán az örvendő farsang víg zászlója Lett az elzsibbadt szív megvígasztalója. Átélésti programnak vajon mi kínálkozott akkoriban az evés-ivás, no meg a kártya mellé? A hoszszú farsangot, ezt a hathetes leányvásárt eleve azért találták ki, hogy ezen időszakot átvészelhessék, nem? Néhány ropogós bállal mondjuk a Fehér Ló Szállóban. Látjuk, ahogy csengős szánon futnak be a ház elé a „pogácsaarcú polgárlányok”. Leesett állal leshetjük a dámákat a hasas cserépkályha mellől. És jaj annak, akit Karnevál herceg kihúz a listájáról. „Az utcákon kövezetnek híre sincs, csupán a legélénkebben vannak lerakva gerendák a gyalogjárók számára” - rögzíti Robert Townson angol természettudós és utazó 1793-ban, a Martinovics-felkelés idején, Csokonai húszéves korában, kollégiumból való kicsapatásának idején. Townsonnak, aki egész könyvet írt hazánkról, nem jött be Debrecen. Nyáron homoktenger, ősszel fölhabzó, taréjokat vető sár. (Nyilván a báli szó- FOTÓ: WIKIPÉDIA 2018. MÁRCIUS 10., SZOMBAT Magyar Ima