Magyar Nemzet, 2019. május (82. évfolyam, 70-95. szám)

2019-05-18 / 84. szám

2019. május 18., szombat Magyar Nemzet LUGAS 15 KÖNYVESHÁZ A szén és acél országa Szabotázsperek a Rákosi-korszakban BERTÓK T. A­mikor bűnbakot kell keresni a rossz stratégiából következő ku­darcok megmagyarázására, akkor bárki - aki a ranglétra alsóbb fo­kán áll - és bármi szóba jöhet. A lényeg, hogy ne derüljön fény a kényelmetlen igazságra: én vagyok a bajok forrása. Én, a nagyfőnök, a ve­zér, az elnök, a főtitkár, a generális, az ural­kodó, a „kedves vezető” - a címem e tekintet­ben mindegy. Az „Én” lehet „Mi” is. Úgymint a Párt vagy Tanács, Bizottság. Testületileg is lehet - Lenin szavaival - „hasznos hülyének” lenni, és megkérdőjelezhetetlen dogmává ten­ni téveszméket, amelyeket soha sehol sem pró­báltak ki, vagy ha mégis, akkor sem váltak be. Az izmus léte hit kérdése. A hitet pedig nem szennyezheti be holmi valóság! Az önmagát ismétlő történelemről szóló frázist már tényleg szégyelli leírni az ember, pedig éppen ettől aktuális olvasmány Cseré­­nyi-Zsitnyányi Ildikó történész kitűnő köny­ve, az Aknamunka. A szabotázsperek a Ráko­si-korszakban alcímű kötet feldolgozott do­kumentumokra támaszkodva mesél az elnyo­mó államberendezkedések egyik legrémeseb­­bikéről, a szovjet mintájú kommunista dikta­túráról, amelynek működési rendjét és logi­káját ismerhetjük meg a bányamérnökök el­len 1948-1952 között konstruált pereken ke­resztül. Nem könnyű bírósági eljárásokat, ki­hallgatási és tárgyalási jegyzőkönyveket, tit­kos ÁVH-s jelentéseket közérthető olvasmá­nyossággal bemutatni, de a szerzőnek sikerült, le se lehet tenni a könyvet. A háború után romokban hevert a bányá­szat. A bányagépeket elvitték „hős felszabadí­tóink”, a szakképzett munkaerő jelentős ré­szét alkotó sváb bányászcsaládokat a kitele­pítés és lakosságcsere,,a vezetőket a bélistá­­zás fenyegette, miközben a bányavállalatokat egy tollvonással államosították. Ilyen körül­mények között a „szén és acél országát" eről­tető szovjet bábrezsim vezetői olyan hároméves tervet alkot­tak, amelyben a bányászati terv­számok gyakorlatilag teljesít­hetetlenek voltak. A túlfeszí­tett kitermelés és a szocialista tervgazdaságból fakadó műsza­ki és közgazdasági problémák együttes következményeként nemcsak a tervteljesítés aka­dozott, de tragikus bányasze­rencsétlenségek sora is bekö­vetkezett. Nem nehéz kitalál­ni, hogy természetesen nem a stratégia, azaz a megalapozat­lan teljesítményelvárások idézték elő a bajt, hanem a „szabotázst elkövető bányamérnö­kök”, a közép- és felső vezetők. Ők a bűn­bakok, akikért rendre eljött a fekete autó, a Péter Gábor vezette ÁVH pedig buzgón szál­lította a „szabotőröket”. A bányamérnökperek konstruálásában olyan államvédelmi tisztek lihegtek az élen, mint Komlós János, a Mik­roszkóp Színpad későbbi humoristája. Ő és a hozzá hasonlók eleinte hamisan valló szakér­tőket kerestek a vádak igazolására, de csak­hamar kifogytak a zsarolható szakértőkből. A valóságbizonyítás helyett ettől kezdve fizi­kai erőszakkal, alvásmegvonással, véget nem érő kihallgatásokkal, különféle fenyegetések­kel, zsarolásokkal igyekeztek előre megírt „be­ismerő” vallomásokat kicsikarni. Ám hiába voltak a politikai elvárásokhoz igazodó bí­rók, a korrekt tárgyalás látszatára azért va­lamennyire adni kellett. A konstrukció gyen­ge pontja a tárgyalás volt, ame­lyen sok tanú, szakértő, vádlott vonta vissza erőszakkal kicsi­kart vallomását - nem mintha ez akadályozta volna a bírókat abban, hogy hűtlenség vagy va­lamilyen népellenes bűntettben bűnösnek ne találják a vádlot­tat. A magyar bányászértelmi­ség színe-javát érintő bányász­perek addig tartottak, mígnem Sztálin halálával fordult a szél­járás, és Moszkvából meg nem érkezett Péter Gábor selyem­zsinórja. Hithű elvtársa, Ráko­si Mátyás egy percig sem habozott az ÁVH- vezért feláldozni a saját időleges túléléséért, de ez már a történelem másik fejezete. Min­denesetre jó tudni, hogy ha későn is, de vé­gül minden aljasságra fény derül. Példa erre e kiváló könyv is. (Cserényi-Zsitnyányi Ildikó: Aknamun­ka - Szabotázsperek a Rákosi-korszakban. Jaffa Kiadó, Budapest, 2019, 232 oldal. Ára: 3490 forint) Lebegés Provence-ban Nem hagyományos útikalauz vacillálóknak ÖTVÖS É­vek óta hallom otthon, hogy mi­kor megyünk végre a francia Ri­viérára. Megyünk mi sokfelé, arra éppen évek óta nem, pedig fapa­dos légitársaság is repül Nizzába. A szállások sem olyan megfizethetetlenül drágák, főleg, ha nem a nyári tömegnyomor­hoz vonzódunk, hanem kelle­mes hőmérsékletben (tavasz és ősz) a vidék szépségeit akar­juk élvezni a dudáló kocsiso­rok, a tengerparton napolaj­felhőben hömpölygő ember­áradat helyett. Azt hiszem, a hezitálásnak vége, annyiban biztosan, hogy eggyel több érv szól a menés, mint a maradás mellett. Ez a két pilléren nyugvó könyv a magyarázat. Az egyik pil­lér Sárközi Mátyás szövege, a másik Kaiser Ottó csodálatos képanyaga. Egymást erősítve késztetik az olvasót uta­zásra, álmodozásra. Nem útikönyvről van szó. Két ember rá­­csodálkozásáról. Sárközi Mátyás röpke hat­van évvel ezelőtt járt először arrafelé, majd hamarosan százötven éves, vastag falú házat vett a hozzáépült istállóval, eperfás kerttel. Különös szomszéddal, aki Sárközitől tudta meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia már nem létezik. (Nahát, a lapok semmit sem írnak meg rendesen...) Évtizedek teltek el, majd eljött a pillanat, amikor betoppant Kai­ser Ottó fotográfus, fotóriporter, aki úgy lát, ahogy kevesen. Feleségükkel nekiindulnak a francia Riviérának, és nehezen megismétel­­hetően egyedi varázslattal számolnak be Pro­­vence-ról. Van benne minden. Röpke tör­ténelmi áttekintő föníciaiakról, rómaiakról, akik hihetetlen épség­ben megmaradt arénákat hagytak hátra - amelyekben hangverse­nyeket és bikaviadalokat egyaránt rendeznek. Avignoni pápákról, iszonyú pestisjárványról, amely­nek megfékezésében a magasra emelt falak sem segítettek. Nem tudtam, hogy Franciaországban a második világháború előtt vezet­ték be a fizetett szabadság rend­szerét, s amikor a fegyverek el­hallgattak, a délfrancia tengerpart immár nem­csak a gazdagok, hanem mindenki üdülőhe­lyévé vált. Azt olvasom, hogy a rohamos fejlő­dés sem tudta tönkretenni egyelőre Provence és a Riviéra varázsát. Mi, magyarok is előtűnünk, például Kisfa­ludy Sándorról megtudjuk, hol és hogyan lett belőle költő. Draguignanban, a jegyző házában őrizték a Napóleonnal hadakozó hadnagyot ha­difogolyként, aki a szemközt lakó kisasszony­ba habarodott. A szebb napokat látott ház ka­puja felett látható a költő igen csúfra sikere­dett kerámiaportréja. (1962-ben Nemes Nagy Ágnes járt itt, és írta naplójába, hogy „a bájos házon milyen pocsék plakettet” látott.) Rups­­ban él Fayköd Mária Zsuzsa - a Lugas tavaly áprilisban portrét adott róla -, aki márvány­ba faragja álmait. A szövegnél hangsúlyosabb Kaiser Ottó képi világa. Ha ott lennénk, mi is azt látnánk, amit ő. Elvileg. Gyakorlatilag nem. Képes órá­kat várni a megfelelő színek előjöttéig, kiha­jolni, szirtre kapaszkodni, billegni, hogy olyat láttasson, amit csak ő tud. Képei pillanatfel­vételek, miközben az ember azt érzi, hogy ő is ott van, és tudja, mi történt előtte, és mi lesz utána. Nézzük a pápák egykori nyári re­zidenciáját, ma ez borászat, az épület három­száz éve egyazon családnak a kezében van. Nagyjából hihetetlen az ódon falak és az üde zöld kettőssége. A könyvön átlebegve megértjük, nemhi­ába töltik meg a francia Riviéra éttermeit, szállodáit gazdagok és kevésbé tehetősek. Csodát akarnak látni, és megkapják. Mi ezt a könyvet kaptuk, és késztetést saját élmé­nyek gyűjtésére. (Kaiser Ottó-Sárközi Mátyás: Provence - Cote d’Azur. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2018, 176 oldal. Ára: 5500 forint) HÉTVÉGI MELLÉKLET / / . I­I Lugas - A Magyar Nemzet hétvégi melléklete Szerkesztő: Fehér Béla; társszerkesztő: Margittai Gábor, Szényi Gábor; tervezőszerkesztő: Tóth Tibor; olvasószerkesztő: Major Anita, Nácsai Katalin ANYANYELVÜNK Balaton, te csodás! MINYA KÁROLY E­gy alkalommal piros sportkocsi állt meg Borsodnádasd főutcáján, és egy szőke nő megkérdezte tőlem, hogy tényleg erre van-e a Balaton. Még mi­előtt valaki azt hinné, hogy politikailag inkorrekt, maliciózus, gúnyos mondattal folytatom az írást, nagyon téved. Ugyanis az út mellett Balaton táb­la mutatja az irányt, de nem a magyar tenger felé, hanem egy valamivel több, mint ezerlelkes, Bala­ton nevű község felé, amely Heves megyében, a Bélapátfalvai járásban található. Ez a derűs, fél­reértésre is okot adó tábla felkerült egy közös­ségi oldalra is, ahová özönlöttek a kommentek, íme néhány: „Ott nőttem fel. (Azaz Balatonban!) Amikor gimibe jártam Egerben, volt olyan osz­tálytársam, aki azt hitte, hogy a Balaton mellől járok ide suliba. „Egyszer este autóztunk arra, a többiek már elaludtak az autóban. Ismeretlen volt még számomra az út. (GPS nem volt még.) Meg­láttam a táblát, satufék, és elkiáltottam magam: Bakker, nagyon eltévedtünk!” Természetesen a toldalékoláskor kiderül a különbség: „Balatonba Bükkszentmártonon keresztül jutunk el. Hurrá, nyaralunk, utazunk a Balatonra!” Mi több, a ta­vat jelölő név elé bekerül a határozott névelő. Az is nyilvánvaló, hogy a „Balaton, Balaton, te cso­dás!” átalakított dalszöveg melyikre érvényes. Természetesen nem ez az egyetlen „többjelen­tésű helységnév”, gondoljunk csak az olaszorszá­gi és a Fejér megyei városra, Velencére. Ugyan­úgy megvan a toldalékolásbeli különbség: „Ve­lencében néhány gondolás még énekel is. Velen­cén még csak kerékpárral jártam.” A személynevek esetében az egyedítés és a meg­különböztetés nem a toldalékolás, hanem az, hogy háromelemű tulajdonnevek jöttek létre, így pél­dául Szenczi Molnár Albert református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító neve. A Molnár név arra utal, hogy apja molnár volt, és ő maga is tízévesen már molnár­nak „vallotta magát”, a Szenczi pedig arra, hogy ott született, és első iskoláját Szencen végezte. Apáczai Csere János, születési nevén Csere Já­nos erdélyi magyar pedagógus, filozófus, kálvi­nista teológus, a magyar nevelésügy és az anya­nyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutá­ra Apácán született, innen a név harmadik ele­me. Csokonai Vitéz Mihály nevének az első ele­me minden bizonnyal a Somogy megyei Csoko­­na (ma Csokonyavisonta) község nevét őrzi, bár ez nem a szülőhelye, hiszen Debrecenben szü­letett. A név helyjelölő szerepe már annyira el­homályosult mindhárom esetben, hogy a nevük első elemét (Szenczi, Apáczai, Csokonai) a teljes név helyett is használhatjuk. A közismert színművész eredeti neve Hegedűs Géza, azonban a Hegedűs Géza író iránti tiszte­letből, a névegyezés miatt pályafutása kezdetétől használja a Hegedűs D. Géza művésznevet. Egyet­len betű (amely általában valamilyen név kezdő­betűje) nagyon gyakran szolgál megkülönbözte­tő elemként a művészek és a tudósok körében. A névtanos Fercsik Erzsébet egy tanulmányá­nak az elején a következőképpen ír: „A névtannal alig foglalkozók számára is egyértelmű a megál­lapítás: a nevek arra valók, hogy megkülönböz­tessék az embereket egymástól. Gyermekkorom máig nem felejtett élménye volt, amikor rádöbben­tem, mások is viselik a nevemet, másokat is hív­nak Fercsik Erzsébetnek. Ki vagyok én? Vagyok-e én egyáltalán? - Ilyen és ehhez hasonló - ma már tudom, filozofikus - kérdések fogalmazód­tak meg bennem, és maradtak megnyugtató vá­lasz nélkül. Mostanában újra átéltem ezt az érzést, amikor a hévízgyörki személynévanyag céduláit rendszerezve felfedeztem, hogy 1990-ben a falu 1499 női lakosából hat személy viseli az enyém­mel azonos hivatalos nevet. Kiderült az is, hogy a hivatalos nevek (családnév + keresztnév) gyak­ran ismétlődnek, az enyémnél még »súlyosabb« esetek is akadnak, előfordul, hogy akár 14-15 sze­mélynek is azonos a hivatalos neve.”

Next