Magyar Nemzet, 2019. május (82. évfolyam, 70-95. szám)
2019-05-18 / 84. szám
2019. május 18., szombat Magyar Nemzet LUGAS 15 KÖNYVESHÁZ A szén és acél országa Szabotázsperek a Rákosi-korszakban BERTÓK T. Amikor bűnbakot kell keresni a rossz stratégiából következő kudarcok megmagyarázására, akkor bárki - aki a ranglétra alsóbb fokán áll - és bármi szóba jöhet. A lényeg, hogy ne derüljön fény a kényelmetlen igazságra: én vagyok a bajok forrása. Én, a nagyfőnök, a vezér, az elnök, a főtitkár, a generális, az uralkodó, a „kedves vezető” - a címem e tekintetben mindegy. Az „Én” lehet „Mi” is. Úgymint a Párt vagy Tanács, Bizottság. Testületileg is lehet - Lenin szavaival - „hasznos hülyének” lenni, és megkérdőjelezhetetlen dogmává tenni téveszméket, amelyeket soha sehol sem próbáltak ki, vagy ha mégis, akkor sem váltak be. Az izmus léte hit kérdése. A hitet pedig nem szennyezheti be holmi valóság! Az önmagát ismétlő történelemről szóló frázist már tényleg szégyelli leírni az ember, pedig éppen ettől aktuális olvasmány Cserényi-Zsitnyányi Ildikó történész kitűnő könyve, az Aknamunka. A szabotázsperek a Rákosi-korszakban alcímű kötet feldolgozott dokumentumokra támaszkodva mesél az elnyomó államberendezkedések egyik legrémesebbikéről, a szovjet mintájú kommunista diktatúráról, amelynek működési rendjét és logikáját ismerhetjük meg a bányamérnökök ellen 1948-1952 között konstruált pereken keresztül. Nem könnyű bírósági eljárásokat, kihallgatási és tárgyalási jegyzőkönyveket, titkos ÁVH-s jelentéseket közérthető olvasmányossággal bemutatni, de a szerzőnek sikerült, le se lehet tenni a könyvet. A háború után romokban hevert a bányászat. A bányagépeket elvitték „hős felszabadítóink”, a szakképzett munkaerő jelentős részét alkotó sváb bányászcsaládokat a kitelepítés és lakosságcsere,,a vezetőket a bélistázás fenyegette, miközben a bányavállalatokat egy tollvonással államosították. Ilyen körülmények között a „szén és acél országát" erőltető szovjet bábrezsim vezetői olyan hároméves tervet alkottak, amelyben a bányászati tervszámok gyakorlatilag teljesíthetetlenek voltak. A túlfeszített kitermelés és a szocialista tervgazdaságból fakadó műszaki és közgazdasági problémák együttes következményeként nemcsak a tervteljesítés akadozott, de tragikus bányaszerencsétlenségek sora is bekövetkezett. Nem nehéz kitalálni, hogy természetesen nem a stratégia, azaz a megalapozatlan teljesítményelvárások idézték elő a bajt, hanem a „szabotázst elkövető bányamérnökök”, a közép- és felső vezetők. Ők a bűnbakok, akikért rendre eljött a fekete autó, a Péter Gábor vezette ÁVH pedig buzgón szállította a „szabotőröket”. A bányamérnökperek konstruálásában olyan államvédelmi tisztek lihegtek az élen, mint Komlós János, a Mikroszkóp Színpad későbbi humoristája. Ő és a hozzá hasonlók eleinte hamisan valló szakértőket kerestek a vádak igazolására, de csakhamar kifogytak a zsarolható szakértőkből. A valóságbizonyítás helyett ettől kezdve fizikai erőszakkal, alvásmegvonással, véget nem érő kihallgatásokkal, különféle fenyegetésekkel, zsarolásokkal igyekeztek előre megírt „beismerő” vallomásokat kicsikarni. Ám hiába voltak a politikai elvárásokhoz igazodó bírók, a korrekt tárgyalás látszatára azért valamennyire adni kellett. A konstrukció gyenge pontja a tárgyalás volt, amelyen sok tanú, szakértő, vádlott vonta vissza erőszakkal kicsikart vallomását - nem mintha ez akadályozta volna a bírókat abban, hogy hűtlenség vagy valamilyen népellenes bűntettben bűnösnek ne találják a vádlottat. A magyar bányászértelmiség színe-javát érintő bányászperek addig tartottak, mígnem Sztálin halálával fordult a széljárás, és Moszkvából meg nem érkezett Péter Gábor selyemzsinórja. Hithű elvtársa, Rákosi Mátyás egy percig sem habozott az ÁVH- vezért feláldozni a saját időleges túléléséért, de ez már a történelem másik fejezete. Mindenesetre jó tudni, hogy ha későn is, de végül minden aljasságra fény derül. Példa erre e kiváló könyv is. (Cserényi-Zsitnyányi Ildikó: Aknamunka - Szabotázsperek a Rákosi-korszakban. Jaffa Kiadó, Budapest, 2019, 232 oldal. Ára: 3490 forint) Lebegés Provence-ban Nem hagyományos útikalauz vacillálóknak ÖTVÖS Évek óta hallom otthon, hogy mikor megyünk végre a francia Riviérára. Megyünk mi sokfelé, arra éppen évek óta nem, pedig fapados légitársaság is repül Nizzába. A szállások sem olyan megfizethetetlenül drágák, főleg, ha nem a nyári tömegnyomorhoz vonzódunk, hanem kellemes hőmérsékletben (tavasz és ősz) a vidék szépségeit akarjuk élvezni a dudáló kocsisorok, a tengerparton napolajfelhőben hömpölygő emberáradat helyett. Azt hiszem, a hezitálásnak vége, annyiban biztosan, hogy eggyel több érv szól a menés, mint a maradás mellett. Ez a két pilléren nyugvó könyv a magyarázat. Az egyik pillér Sárközi Mátyás szövege, a másik Kaiser Ottó csodálatos képanyaga. Egymást erősítve késztetik az olvasót utazásra, álmodozásra. Nem útikönyvről van szó. Két ember rácsodálkozásáról. Sárközi Mátyás röpke hatvan évvel ezelőtt járt először arrafelé, majd hamarosan százötven éves, vastag falú házat vett a hozzáépült istállóval, eperfás kerttel. Különös szomszéddal, aki Sárközitől tudta meg, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia már nem létezik. (Nahát, a lapok semmit sem írnak meg rendesen...) Évtizedek teltek el, majd eljött a pillanat, amikor betoppant Kaiser Ottó fotográfus, fotóriporter, aki úgy lát, ahogy kevesen. Feleségükkel nekiindulnak a francia Riviérának, és nehezen megismételhetően egyedi varázslattal számolnak be Provence-ról. Van benne minden. Röpke történelmi áttekintő föníciaiakról, rómaiakról, akik hihetetlen épségben megmaradt arénákat hagytak hátra - amelyekben hangversenyeket és bikaviadalokat egyaránt rendeznek. Avignoni pápákról, iszonyú pestisjárványról, amelynek megfékezésében a magasra emelt falak sem segítettek. Nem tudtam, hogy Franciaországban a második világháború előtt vezették be a fizetett szabadság rendszerét, s amikor a fegyverek elhallgattak, a délfrancia tengerpart immár nemcsak a gazdagok, hanem mindenki üdülőhelyévé vált. Azt olvasom, hogy a rohamos fejlődés sem tudta tönkretenni egyelőre Provence és a Riviéra varázsát. Mi, magyarok is előtűnünk, például Kisfaludy Sándorról megtudjuk, hol és hogyan lett belőle költő. Draguignanban, a jegyző házában őrizték a Napóleonnal hadakozó hadnagyot hadifogolyként, aki a szemközt lakó kisasszonyba habarodott. A szebb napokat látott ház kapuja felett látható a költő igen csúfra sikeredett kerámiaportréja. (1962-ben Nemes Nagy Ágnes járt itt, és írta naplójába, hogy „a bájos házon milyen pocsék plakettet” látott.) Rupsban él Fayköd Mária Zsuzsa - a Lugas tavaly áprilisban portrét adott róla -, aki márványba faragja álmait. A szövegnél hangsúlyosabb Kaiser Ottó képi világa. Ha ott lennénk, mi is azt látnánk, amit ő. Elvileg. Gyakorlatilag nem. Képes órákat várni a megfelelő színek előjöttéig, kihajolni, szirtre kapaszkodni, billegni, hogy olyat láttasson, amit csak ő tud. Képei pillanatfelvételek, miközben az ember azt érzi, hogy ő is ott van, és tudja, mi történt előtte, és mi lesz utána. Nézzük a pápák egykori nyári rezidenciáját, ma ez borászat, az épület háromszáz éve egyazon családnak a kezében van. Nagyjából hihetetlen az ódon falak és az üde zöld kettőssége. A könyvön átlebegve megértjük, nemhiába töltik meg a francia Riviéra éttermeit, szállodáit gazdagok és kevésbé tehetősek. Csodát akarnak látni, és megkapják. Mi ezt a könyvet kaptuk, és késztetést saját élmények gyűjtésére. (Kaiser Ottó-Sárközi Mátyás: Provence - Cote d’Azur. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2018, 176 oldal. Ára: 5500 forint) HÉTVÉGI MELLÉKLET / / . II Lugas - A Magyar Nemzet hétvégi melléklete Szerkesztő: Fehér Béla; társszerkesztő: Margittai Gábor, Szényi Gábor; tervezőszerkesztő: Tóth Tibor; olvasószerkesztő: Major Anita, Nácsai Katalin ANYANYELVÜNK Balaton, te csodás! MINYA KÁROLY Egy alkalommal piros sportkocsi állt meg Borsodnádasd főutcáján, és egy szőke nő megkérdezte tőlem, hogy tényleg erre van-e a Balaton. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy politikailag inkorrekt, maliciózus, gúnyos mondattal folytatom az írást, nagyon téved. Ugyanis az út mellett Balaton tábla mutatja az irányt, de nem a magyar tenger felé, hanem egy valamivel több, mint ezerlelkes, Balaton nevű község felé, amely Heves megyében, a Bélapátfalvai járásban található. Ez a derűs, félreértésre is okot adó tábla felkerült egy közösségi oldalra is, ahová özönlöttek a kommentek, íme néhány: „Ott nőttem fel. (Azaz Balatonban!) Amikor gimibe jártam Egerben, volt olyan osztálytársam, aki azt hitte, hogy a Balaton mellől járok ide suliba. „Egyszer este autóztunk arra, a többiek már elaludtak az autóban. Ismeretlen volt még számomra az út. (GPS nem volt még.) Megláttam a táblát, satufék, és elkiáltottam magam: Bakker, nagyon eltévedtünk!” Természetesen a toldalékoláskor kiderül a különbség: „Balatonba Bükkszentmártonon keresztül jutunk el. Hurrá, nyaralunk, utazunk a Balatonra!” Mi több, a tavat jelölő név elé bekerül a határozott névelő. Az is nyilvánvaló, hogy a „Balaton, Balaton, te csodás!” átalakított dalszöveg melyikre érvényes. Természetesen nem ez az egyetlen „többjelentésű helységnév”, gondoljunk csak az olaszországi és a Fejér megyei városra, Velencére. Ugyanúgy megvan a toldalékolásbeli különbség: „Velencében néhány gondolás még énekel is. Velencén még csak kerékpárral jártam.” A személynevek esetében az egyedítés és a megkülönböztetés nem a toldalékolás, hanem az, hogy háromelemű tulajdonnevek jöttek létre, így például Szenczi Molnár Albert református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító neve. A Molnár név arra utal, hogy apja molnár volt, és ő maga is tízévesen már molnárnak „vallotta magát”, a Szenczi pedig arra, hogy ott született, és első iskoláját Szencen végezte. Apáczai Csere János, születési nevén Csere János erdélyi magyar pedagógus, filozófus, kálvinista teológus, a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutára Apácán született, innen a név harmadik eleme. Csokonai Vitéz Mihály nevének az első eleme minden bizonnyal a Somogy megyei Csokona (ma Csokonyavisonta) község nevét őrzi, bár ez nem a szülőhelye, hiszen Debrecenben született. A név helyjelölő szerepe már annyira elhomályosult mindhárom esetben, hogy a nevük első elemét (Szenczi, Apáczai, Csokonai) a teljes név helyett is használhatjuk. A közismert színművész eredeti neve Hegedűs Géza, azonban a Hegedűs Géza író iránti tiszteletből, a névegyezés miatt pályafutása kezdetétől használja a Hegedűs D. Géza művésznevet. Egyetlen betű (amely általában valamilyen név kezdőbetűje) nagyon gyakran szolgál megkülönböztető elemként a művészek és a tudósok körében. A névtanos Fercsik Erzsébet egy tanulmányának az elején a következőképpen ír: „A névtannal alig foglalkozók számára is egyértelmű a megállapítás: a nevek arra valók, hogy megkülönböztessék az embereket egymástól. Gyermekkorom máig nem felejtett élménye volt, amikor rádöbbentem, mások is viselik a nevemet, másokat is hívnak Fercsik Erzsébetnek. Ki vagyok én? Vagyok-e én egyáltalán? - Ilyen és ehhez hasonló - ma már tudom, filozofikus - kérdések fogalmazódtak meg bennem, és maradtak megnyugtató válasz nélkül. Mostanában újra átéltem ezt az érzést, amikor a hévízgyörki személynévanyag céduláit rendszerezve felfedeztem, hogy 1990-ben a falu 1499 női lakosából hat személy viseli az enyémmel azonos hivatalos nevet. Kiderült az is, hogy a hivatalos nevek (családnév + keresztnév) gyakran ismétlődnek, az enyémnél még »súlyosabb« esetek is akadnak, előfordul, hogy akár 14-15 személynek is azonos a hivatalos neve.”