Magyar Nemzet, 2019. július (82. évfolyam, 120-146. szám)

2019-07-06 / 125. szám

2019. július 6., szombat LUGAS 13 TERJÁN NÓRA C­sak még egy részt, utána tényleg le­fekszem! Ismerős fogadalom? Hajna­li kettő óra van, hétkor fel kell kelni, és inkább ne is számoljuk ki, hogy mikor ültünk le a sötétben világító képernyő elé. Másnap persze pocsékul érezzük magunkat a ki­alvatlanság miatt, és megesküszünk, hogy soha többé. Annak idején kedd esténként epedve vár­tuk a Vészhelyzet dokijait, pénteken pedig a nagyi nézte a Dallast, ma viszont már végtelen meny­­nyiségű sorozat közül szemezgethetünk, ráadá­sul egyetlen kattintással megkapjuk őket. Egyre nagyobb tempóban és gyakorlatilag moziminő­ségben készülnek, nemritkán élvonalbeli színé­szekkel, ráadásul a Hollywoodban uralkodó új­rahasznosítási trendhez képest rengeteg új, ere­deti ötlettel lehet találkozni. A Netflix amerikai filmmegosztó óriás legyártja és azonnal elérhe­tővé teszi ezeket a történeteket, legyenek vígjáté­kok, kosztümös drámák vagy sci-fi horrorok. Ez a felnőttek mesevilága, ahol kiszakadhatnak a mó­kuskerékből, és beleélhetik magukat mindenfé­le karakter bőrébe, ráadásul a saját otthonuk ké­nyelmében: lehetnek sorozatgyilkosok, szuper­hősök vagy angol királynők. De vajon mit ad ne­künk a kitalált világ, és miért válunk függővé? Egy felmérés szerint a Netflix 1500 megkér­dezett előfizetőjének 61 százaléka akár két-hat epizódot is megnéz egyszerre. A válaszadók sze­rint ez sokkal élvezetesebb, mint ha csak egy-egy részt néznének meg minden alkalommal. Ami­kor az okokat firtatták, az alábbi válaszok szület­tek: 76 százalékuk számára a sorozatok nyújta­nak menedéket a mindennapok feszített életvi­teléből, és háromnegyedük pozitívan viszonyul ehhez az elfoglaltsághoz. Bánszegi Rebeka klinikai és egészségpszicho­lógus, a Mindset szakújságírója szerint a sorozat­függőség ugyanúgy viselkedéses addikció, mint az alkohol- és a drogfüggőség, a sztereotípiák miatt viszont nehezebben fogadjuk el, hogy a hétköznapi dolgok is függővé tehetnek minket a szexualitástól egészen a játékokig. A sorozatfüggőség viszony­lag új keletű jelenség, kialakulásában a személyes és a közösségi-társadalmi változások játszhatnak szerepet. Személyes szinten fellép egyfajta teljesít­ménykényszer és a folyamatos visszacsatolás irán­ti vágy, ami a jutalmazóközpontunkon keresztül hat, társadalmi szinten pedig a médiafogyasztás változásai tették lehetővé a túlzásba esést. Kicsit hasonlít az alkoholfogyasztáshoz: nem az a prob­léma, ha valaki néha megiszik pár pohárral, ha­nem amikor nem tud mértéket tartani.­­ A sorozatok azt az illúziót adják, hogy van­nak társas kapcsolataink, a karakterek pedig olya­nok, mintha a barátaink lennének. Kapunk egy egész világot, egy társaságot, akiknek követhetjük az életét a sérülés kockázata nélkül. Csak nézni kell, hogy ők mit csinálnak. A filmvilágban ural­kodik ez a trend: a Star Wars és a Marvel példá­ul nem véletlenül épít univerzumot, amivel ki­elégíti a társas kapcsolatokra való igényünket, hiszen minden apró részletet tudunk a karakte­reiről. Nem másfél órát kapunk, hanem egy ak­kora történetet, amelyet akár egy életen keresz­tül követhetünk. A részek ráadásul egy sorozat­ban egymásra épülnek, tehát nem lehet „csak úgy” becsatlakozni például a harmadik évad­ba, hanem végig kell nézni az egészet. Nem tű­nik kihívásnak, mégis hatással van az agyunk­ra, ahogy kipipáljuk a soron következő részeket, elégedettséget érzünk, ami akár a szerotonin és dopamin hormonokat is bekapcsolhatja. A juta­lomközpont pedig egy visszacsatolási hurkot hoz létre, hiszen arra ösztönöz minket, hogy foly­tassuk - magyarázza a szakember. A dopamin a test belső, természetes, elégedettséget kivál­tó vegyülete, amely arra ösztönöz bennünket, hogy ne hagyjuk abba a jutalmazó viselkedést, hiszen jó nekünk. Ebből alakul ki a kábítószer­ként ható függőség, a dopamin iránti sóvárgás, ezért másnap is ott fogunk ülni a monitor előtt hajnali két órakor. Ugyanezek a neurális hálóza­tok vesznek részt egyébként bármely egyéb füg­gőséget okozó tevékenységben. SOROZATFÜGGÉS - Hivatalosan még nincs is bejegyezve a kánonba Hurok A sorozatok a felnőttek mesevilága, ahol kiszakadhatnak a mókuskerék­ből, és beleélhetik magukat mindenféle karakter bőrébe, ráadásul a saját otthonuk kényelmében: lehetnek sorozatgyilkosok, szuperhősök vagy angol királynők. A társas kapcsolatok illúzióját keltik, miközben egyre inkább elmagányosodik a társadalom. Angyalosy Eszter forgatókönyvíró a Terápia har­madik évadán és az Aranyéleten is dolgozott az HBO Magyarországnál, jelenleg elsősorban kül­földi piacra dolgozik, és nemzetközi workshopo­­kon tanítja a sorozatírást. Szerinte nem csak a sztori a fontos, hanem az is, hogyan mondjuk el­­ és mindez hogyan hat a nézőre. - Miért szeretünk sorozatokat nézni, miért fo­gyasztunk történeteket? Az agyunk olyan hormo­nokat termel, amikor történeteket fogyaszt, ami ju­talmazó rendszerrel működik, akár drogfogyasz­táskor vagy szex közben. A történetmesélés hajna­lán a közösség közös tudását adták tovább, például hogy hogyan meneküljünk el a mamut elől. Ahogy viszont egyre fejlettebb lett a társadalom, ez a tu­dás egyre inkább arról szólt, hogy vajon mit gon­dol, mit érez a másik ember, és mit kell tennünk ahhoz, hogy sikeresen tudjunk a tár­sadalomban létezni. Az agy a túl­élési mechanizmusát ráadásul tör­téneteken gyakorolja. Minden tör­ténetet vissza lehet vezetni Ariszto­telész három felvonásáig: probléma, megoldási módok tesztelése és ki­választása, és a végeredmény meg­tekintése. Azért szeretjük annyira a sorozatokat, mert amíg egy nagyjá­tékfilmnél a néző megkapja az egész képletet, a jól megírt szériák eseté­ben a végkifejlet egyszerűen nem is érdekes - ma­gyarázza a forgatókönyvíró, aki úgy gondolja, ha van egy erős kérdés, amely végtelen válaszlehető­séget generál, akkor a történet nem lineáris mó­don halad előre. Egy filmmel vagy egyetértünk, vagy nem, a sorozatban viszont végignézhetjük a rengeteg válaszlehetőséget, ami nagyon izgalmas és kielégítő élmény. Bánszegi Rebeka pszichológus szerint nehéz meghatározni, hogy mikortól káros a sorozatfüg­gőség, hiszen olyan friss jelenség, hogy hivatalo­san még nincs is bejegyezve a kánonba, akárcsak a pornófüggőség - ám mindkettő létező problé­ma. Ha a szokás uralkodni kezd a személyen, ak­kor már gond van: ha hozzá szervezzük a napun­kat, az már rontja az általános életkörülménye­inket. Mit lehet tenni? Az időre való odafigyelés sarkalatos pont: fel kell húzni egy órát, hogy fi­gyelmeztessük magunkat, mennyi időt töltünk a képernyő előtt. Igen ám, de az írók ravaszul ját­szanak a néző kíváncsiságával. Az úgynevezett cliffhangerhatás a filmekben vagy a sorozatokban függőben hagyott cselekményt jelenti: egy adott rész végén valaki veszélybe kerül, vagy csak egy­szerűen nyitva hagyják a cselekményt, felkeltve a néző érdeklődését, ami további nézésre ösztönzi, ráadásul testi szinten. Felesleges CRH hormont kezd termelni, amely normális esetben támadást vagy menekülést vált ki stresszes szituációban, ám ez esetben csak elindítjuk a következő részt. Ki a gyilkos? Vajon a két főhős összejön végre? Kiderül a nagy családi titok? Az elalvás előtti sorozatfo­gyasztás által felhalmozódott fe­szültséget ráadásul továbbviszi az éjszakába, és nem piheni ki magát. Angyalosy Eszter szerint a cliff­­ hangertechnika nem más, mint egy túlélőmechanizmus gyakor­lása: képes-e kitalálni a néző, hogy mi fog következni? - Nem az a lényeg, hogy egy magasra feladott labdánál elvág­juk a történetet, hanem az, hogy eleget adjunk a nézőnek ahhoz, hogy elkezdjen találgatni, de ne túl sokat, hogy tudja is a választ. Egy jó sorozatnál a néző kíván­csi, hogy igaza volt-e, és általában az a legkielé­­gítőbb, amikor végül kiderül, hogy nem. Amikor meg tudják lepni. Ez persze tovább erősíti a füg­gőséget. Ha az író ezzel tisztában van, akkor sok­kal jobb sztorikat tud kitalálni. A csapda viszont sajnos az, hogy egy sorozat vége sosem lehet ki­elégítő. Ami az egyik nézőnek tetszik, azt a má­sik gyűlölni fogja - jelenti ki a forgatókönyvíró. Az évtized legrajongottabb sorozatának alap­jául szolgáló Trónok harca regényfolyam kultikus szerzője, George R. R. Martin szerint az internet mérgező környezetet hozott létre a rajongók szá­mára, a képregény- és sci-fi rajongókhoz képest na­gyon eldurvult a helyzet, és csak úgy forrnak az indulatok a sorozat befejezése óta. Már egymillió aláírásnál jár az a petíció, amely újraíratná és­­for­gatná az utolsó évadot, többen pszichológushoz mentek, és munkaszüneti napot vettek ki az évad­záró után. Túlzás? Nem is kicsit. Lehetett volna olyan befejezést írni, illetve forgatni, amely ma­radék nélkül kielégíti a sok millió nézőt? Aligha. Angyalosy Eszter forgatókönyvíró úgy véli, hogy a legfontosabb minél hamarabb kitalálni, mi lesz a narratív motor, a dilemma, a megvála­szolandó kérdés, amely működteti majd a cselek­ményt. Az Aranyéletben például elmondása sze­rint Krigler Gábor producer már a munkafolya­mat legelejétől tudta, hogy mit akar elmondani. Dilemma önzés és önzetlenség között: a társada­lomnak, a családnak való megfelelés milyen vi­szonyban van egymással, és vajon mennyit kell saját magunkból feladnunk? A környezet azon­nal játszótérré alakult át, amint fel volt vázolva a mondanivaló.­­ A Trónok harca egy képzeletbeli világban szól a hatalomról, arról, hogy emberek miért akarhat­ják vagy gyűlölhetik, és mivel jár az, ha én irányí­tok. Amikor könyvadaptáción dolgozom, ugyan­úgy átveszem a jeleneteket, de más kontextus­ban, más logikai sorrendben jelenik meg ugyan­az a filmvásznon vagy egy sorozatban. A Trónok harca íróinak sem olyan befejezést kellett alkotni­uk, amely mindenkinek tetszik, hanem amelyről mindenki beszél. Most mondja azt valaki, hogy nem sikerült! Aki olyat akar írni, amit mindenki szeret, az sosem fog igazán nagyot dobni, mert abban nincs vakmerőség - húzza alá az író, aki azt is elárulta, hogy miután az Aranyélet vége is hasonlóan heves érzelmeket váltott ki a né­zőkből, a mai napig vitatkozni szoktak vele róla, amint megtudják, hogy köze volt a sorozathoz. A sorozatfüggőség a társadalomról szól, és arról, hogy mennyi stressz és nyomás alatt élünk. Sok­kal könnyebb elmenekülni egy elképzelt világba. Amióta létezik irodalom, az eszképizmus velejá­rója, a sorozatnézés pedig egy alternatívát kínál. Annyi órát töltünk ezekkel a karakterekkel, hogy a saját családtagjaink is megirigyelhetnék: érthe­tő, hogy kötődünk hozzájuk. Az agyunk a látott, átélt vagy olvasott eseményeket ráadásul ugyan­olyan valós emlékként tárolja, ezért amikor soro­zatot nézünk, az agyunkban ugyanaz a rész ak­tiválódik, amely egyébként a velünk történő ese­mények feldolgozásáért felel. Elkezdünk kötődni és aggódni értük, hiába tudjuk, hogy mindez nem a valóság. Tanulhatunk a szereplők konfliktusa­iból, és ihletet meríthetünk jellemfejlődésükből, de azért ne akarjuk Isaurát kiváltani a rabszol­gaságból, vagy véget vetni az életünknek, mert Bobbyt „elütötte egy autó” a Dallasban. Nem másfél órát kapunk, hanem egy akkora törté­netet, amelyet akár egy életen keresztül követ­hetünk. ÉVEK ÉS PÉNZEK Minden idők legnépszerűbb sorozata jelenleg a Csernobil az IMDb, a legnagyobb filmes adatbázis értéke­lései szerint. Az HBO 1986-os atomkatasztrófát feldolgozó minisoro­zata 9,7 ponton áll, amivel megelőzi David Attenborough elképesztő­en fényképezett természetfilm-sorozatát, a Bolygónk, a Föld második részét és a Totál szívást (9,5 pont), illetve Az elit alakulatot és a Trónok harcát (9,4). A hazai mezőnyben az Aranyélet viszi a prímet a maga ki­lencpontos értékelésével, ám hosszúságban a Barátok közt az első: a teleregény már több mint húsz éve van műsoron, míg például a Szom­szédok hősei csupán tizenhárom évet beszélhettek a kamerába a gaz­dagréti lakótelepen. A brit rekorder Coronation Street-et (Coronati­on utca) 1960 óta vetítik folyamatosan, az amerikai kórházas szappan­­operát, az Életünk napjait pedig 1965 óta. A Muppet Show bábjai 1969 óta szórakoztatják a kicsiket, míg a legkorosabb animációs sorozat az idén harmincéves Simpson család. Meglepő módon a legdrágább so­rozat nem a Trónok harca: egálban végzett a Jóbarátokkal, utóbbi so­rozat színészeinek epizódonkénti egymilliós gázsija miatt. Még ennél is többe került viszont a II. Erzsébet uralkodásának kezdetét bemuta­tó, csodálatos látványvilágú The Crown (A korona) című dráma egy­­egy epizódja, körülbelül 13 millió dollárba.

Next