Magyar Nemzet, 2019. november (82. évfolyam, 224-248. szám)

2019-11-30 / 248. szám

6 LUGAS Bomba üzlet HÁMORI PÉTER A­ zt hiszem, 1989. június 16-án a Hősök terén a jelen volt tömeg­ből mindenki tudta, Magyaror­szágon elkerülhetetlen a rendszer megváltozása; ezt gondolta még Kádár elvtárs is, aki ugyan nem volt jelen az eseményen, otthon dekkolt egy kisbőrönddel, amelybe összeszedte a nélkülözhetetlen tárgyakat, hiszen régi kom­munistaként tudta, hogy ilyenkor általában bör­tön, esetleg kötél vár a rezsim bukott vezetőjére. Mi viszont álltunk a Műcsarnokkal szemben, és próbáltuk átélni a pillanat nagyszerűségét. Illet­ve a többiek próbálták átélni, mert én momen­tán azon morfondíroztam, meg merjem-e fog­ni a csodálatos, mézszőke aktuális legnagyobb szerelmem kezét, vagy rögtön hívjam meg egy adriai nyaralásra. Egyikhez sem voltam elég rámenős, pedig pén­zem volt bőven: hetekkel korábban ütöttem nyél­be életem első bomba üzletét - sajnos azóta is az utolsót. Ugyanis az ELTE Tanárképző Főiskolai Kara volt a Fidesz egyik fővárosi bázisa. Tudtuk (utólag kiderült: azt hittük, hogy tudjuk), ki kö­zülünk a besúgó. Törzshelyünk azonban csak napközben volt a kar aulája (és a szomszéd sörö­ző), esténként átmentünk a Műegyetem büféjébe, ahol mértek sört is: két alulmúlhatatlan minő­ségű magyar márkát és egy Prágából importált, lényegesen jobb és drágább cseh nedűt. A törzs­asztalunk szomszédos volt a KISZ-esek törzsasz­talával, ami olykor békés anyázást is eredménye­zett (állítólag időnként sörösüvegek is szálltak, de ilyenkor én szerencsére nem voltam jelen). Az egyetem KISZ-titkárát Kiss Péternek hívták, és később az MSZP-ben futott be meglehetős kar­riert. Történt pedig, hogy Kiss elvtárs gyerekkori jó barátjának állás kellett. Feltételek: fizessenek sokat, dolgozni viszont keveset kelljen - sőt ha lehet, semmit. Kiötlötték, hogy az Egyetem Villa­mossági Karának szüksége van független KISZ- bizottságra, természetesen függetlenített és fő­állású titkárral. Az önálló bizottságnak termé­szetesen önálló igazolvány és jelvény is dukált. Mennyibe kerül mindez? - hangzott el a kérdés. Hát úgy 72 forintért le lehetne gyártatni darab­ját - szerénykedett a leendő nacsalnyik. Erre én odaszúrtam a vállam fölött: még a leánykongre­­gációsok sem hordtak aranyjelvényt... A mondat megállt a levegőben, és nekem a mázsás gorombaságokon túl akár mázsás pofo­nokra is számítanom lehetett, ha­­­ha Kiss nem int csendet. Gúnyos mosollyal fordult hozzám: aztán te mennyiből hoznád ki? - Nézd, kérlek alássan - mindig adtam a stí­lusra a KISZ-esekkel szemben -, ha állod a foga­dást egy kör cseh sörre az egész asztalnak, ak­kor mondjuk a feléből... Nem voltam sportszerű, mert én tudtam, amit ő nem: azt, hogy a Pénzverde „maszekban” gyárt jelvényeket és kitűzőket is (nem csak a politiká­ban közeledett a rendszerváltás). - Kezet rá! - Tanúnak ott volt vagy negyven korunkbeli srác és lány, én meg szedelőzköd­­tem, és elindultam haza. Előtte azonban telefo­náltam a Pénzverdébe, és a tmk-műhelyt kér­tem a központostól. Nagyot tévedni nem lehe­tett: karbantartók minden üzemben voltak. Bor­ízű hang köszönt, én meg kértem a párttitkár elvtársat. - Hát nagyon félrekapcsolták az elv­társat, amúgy meg nem párttitkárunk van, ha­nem elvtársnőnk, K.-né­­ volt a válasz. - És hogy hívják a kedves titkárnőjét az elvtársnőnek? - Ó, hát a Katika. Újabb telefon, immár a pártirodára. Kelle­mes női hang. - Kedves Katika! - Meg sem lepődött a meg­szólításon. - K.-né elvtársnőtől szeretnék egy időpontot kérni, a BM KISZ-bizottságáról be­szélek (a BME-ből az E-t gondosan lefelejtet­tem). Nagyon fontos dologról van szó, kérem, adjon időpontot! - Szerda délután kettő jó lesz? - Sajnálom, kedves elvtársnő, de akkor aktíva­ülésünk van. Nélkülem nem tudják megtartani! - Csütörtök délelőtt tíz? - Pompás, és köszönöm. Csütörtökön felvettem a gondosan előkészí­tett álcát. Feláldoztam egy Trapper farmert, és élére vasaltam. Felvettem egy fehér inget (nyak­kendő nélkül!) és apám autóbütyköléshez hasz­nált bőrdzsekijét, amely csak úgy egy évtized­del volt öregebb nálam. A zsebemben pedig ott lapult egy pakli Kossuth, gondosan az oldalán megnyitva: mindenki így szívta, mert nem elég tömörre töltötték, és a dohány egy része óhatat­lanul a zsebben lajidolt szabályos nyitás esetén. Aztán megérkeztem a verdébe - szándékosan jó húszperces késéssel. Az őrség már várt, ak­koriban nem volt még fémkereső kapu, a moto­zás pótolta. Szétteszem a kezeimet, mire az őr: éppen magukban ne bíznánk, elvtárs?! Két perc múlva K.-né elvtársnő előtt állhattam, és állhat­tam szemrehányó tekintetét. Gyorsan elmagya­ráztam, hogy mennyi a dolgunk most a történe­lem viharában - közben felmértem a párttitkár­nőt. Valószínűleg még 1945 előtt kapcsolódott a mozgalomba, nem is túl fiatalon, morfondíroz­tam, azt is erősen sejtettem, hogy egyetem köze­lében valószínűleg sohasem járt, legfeljebb a fo­­xi-maxi (marxista esti „egyetem”) jöhetett szóba. Az elvtársnő végighallgatott, majd megkí­nált: - Kávé, konyak, cigaretta? - és nyújtot­ta a Marlborót. Rendes körülmények között a válasz az „ebben a sorrendben” lett volna - de ez most nem az a helyzet volt. Helyette: - Köszönöm, én csak a ma­gamét szívom... - A ruha és a Kossuth megtette a magáét. Az elvtársnő beszólította a termelési igazgatót, hogy megbeszéljük a jelvények ügyét. Az igazgató viszont járt a Műegyetemre, így egy szót sem hitt el azokból a sirámokból, hogy milyen szegény hallgatók járnak a villamossági karra. Helyette megkérdezte: hány jelvény kell? Én visszakérdeztem: mennyibe kerül? - Hát - vakarta a fejét az igazgató - ha bevonjuk a ver­dei KISZ-tagokat, ki lehet hozni úgy 2 forint 40 fillérből... De hány kell? - Kiss elvtárs 350 pél­dányt kért, ami eleve túltervezett volt a szemesz­ter közepén: aki akart (kevesen), már belépett a beiratkozáskor. Némi hümmögés után kétez­ret mondtam. A mérnök rám nézett, és mon­dani akart valamit, ami valószínűleg több be­csületsértő szót tartalmazott volna, de a párt­titkár elvtársnőre tévedt a tekintete, és vissza­nyerte a szavakat. Megállapodtunk. Én először is hazamentem, mert sejtettem, ha ebben az öltözékben meglát­nak, nemcsak a haverok röhögnek ki, de minden csajozási esélyem is a porba hull. Aztán vártam úgy két hetet, míg csörgött a te­lefon anyámék lakásán. Anyám gondterhelt arc­cal tette le a kagylót. - Már megint mibe mász­tál bele? - a Pénzverde jelvénygyártási munká­járól ugyanis tőle kaptam a fülest. A verdében négy óriási kartondoboz foga­dott, ugyanis minden jelvényt félökölnyi szi­vacsra tűztek föl. - Hogyan fogok én ezzel eljutni a Műegyetem­re? - kétségbeesett szemforgatásomra Katika, a titkárnő már hívta is a sofőrt, és a fekete Volga fertályóra múlva fékezett az egyetem kapuja előtt, a portás pedig meglátva az autót és a rendszámot villámgyorsan emelte a sorompót. Az épület előtt a sofőr felajánlotta segítségét, de én elhárítottam, mondván inkább többször fordulok. Aztán mentem a büfébe. Kiss elvtárs termé­szetesen ott ült a vártán. - Na? Megvannak a ki­tűzők? - kérdezte. Hevesen bólogattam. - És mennyiért? - Hát ahogy megbeszéltük: 36 forint darabja. Csak egy kis baj történt: meg kellett rendelnem ezer példányt, másképp nem vállalták. Kiss Péteren látszott, hogy egy szavamat sem hiszi, de fizetett. Illetve előtte még elkér­te a számlát. A válasz nyilvánvaló volt: - Szám­lát??? Egy kommunista műszakban előállított anyagért? Én nem vagyok az elvtársatok, de tu­dom, mi a becsület! Gazdagabb lettem 69 600 forinttal és egy ér­tékes tapasztalattal a kapitalizmus természeté­ről. Aztán megvettem álmaim autóját, a szoci­alista Mercedest, az 1500-as Ladát. De a lány nem jött hozzám a csajozós autó ellenére. Ma már tudom, jól jártam mind a ket­tővel... Szerényi Gábor rajta SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY É­let a Mississippin című munkájában Mark Twain így ír Észak-Amerika nagy folyamáról: „Ez nem afféle kö­zönséges folyó, hanem ellenkezőleg: minden tekintetben nevezetes.” Hogy miért? Az író számokat sorol, európányi vízgyűjtő terü­letről, folyammérföldekről, sok millió köbméte­res víztömegről regél. Mindez nem elég. A Mis­sissippi szerelmese, az egykori kormányossegéd tudja, hogy a mítoszhoz több kell. Ősi múlt, elő­kelő származás. Indirekt módszerrel él, midőn bizonyítani igyekszik olvasójának, milyen dicső múlttal bír a nagy folyó. Azt sorolja, mi minden nem történt még meg Európában, amikor 1542- ben az első fehér ember, Hernán de Soto meg­pillantotta a Mississippit, a dél felé hömpölygő vizet. Loyola Ignác és a jezsuita rend még isme­retlen volt, Benvenuto Cellini mester és V. Ká­roly császár csillaga még nem hanyatlott alá, Lu­ther haláláig és Servet megégetéséig évek teltek még el... A lista két teljes könyvoldalt tesz ki, de az igyekezet hiábavaló, mert a felsorolás ben­nünk, európai olvasókban inkább együttérzést kelt, mintsem tiszteletet ébreszt. Hiszen a Du­nának még a mellékfolyói is olyan legendákkal büszkélkedhetnek, mint mondjuk a világhódító Kun Attila hármas érckoporsója, melyet az elte­relt folyó, történetesen a Tisza medrében sül­lyesztettek (volna) el. Sírba nyilazott rabszol­gák százai, a gazdájukat utolsó útjára kísérő pa­ripák nyihogása: ha nem is igaz, olyan legenda ez, mely méltóságot kölcsönöz, rangot és múl­tat ad a folyónak. Kár, hogy Mark Twain nem az indiánok me­séire támaszkodik, legendákra a nagy ősvízről, a benne élő titokzatos lényekről. Ez alkalmasabb volna mitológia teremtésére. Magyar Nemzet 2019. november 30., szombat LUGAS-TÁRCA Az idő óceánja A Dunáról könyvet író, trieszti születésű ger­manista, Claudio Magris azt állítja, hogy a mí­tosz hordozhat időtálló értéket, de megjeleníthet hamis eszmeiséget is. Platón is megkülönböztet igaz és hamis mitológiát. Többek szerint azonban a mítosz esetében a valódiság érdektelen és érté­kelhetetlen, mert nem az a kérdés, hogy igaz-e a mítosz, hanem az, hogy működik-e, s ha igen, jó vagy rossz irányba viszi az embert. Ajaj! Itt akár abba is hagyhatnánk. Jó és rossz. Mint tudjuk, ilyen nincs. Csak személyek, néző­pontok, idősíkok vannak. Andronicus, a XVI. századi portugál lovag­regény, a Miksa császár krónikájának titokzatos szerzője mellékesen említi csak, hogy Filénia, a megesett magyar hercegnő a Buda vára alatt hömpölygő Duna partjairól menekült egészen az Atlanti-óceánig kedvesével. Hispánia felől nézve a magyar királyság egzotikus, messzi táj. Európa kelete, az Isten ostorának is mondott pogány fejedelem, Attila utódainak földje, mo­hamedán török ostromolta keresztény bástya. Mitikus ködben lebegő világ. Az első portu­gál király magyar eredetének ibériai legendá­ját is az eposzi távolság és persze a hajdani Ma­gyarország legendás gazdagságának híre ihlet­te. A Miksa császár krónikájának szerzője fel­vonultatja munkájában a szerelmi és lovagre­gény műfajának minden kellékét: elrabolt ki­rályfik, álruhás hercegek, ármánykodó grófok nyüzsögnek a Duna partján, a világszép her­cegnők kegyeiért lovagok hada - az Elefántos Lovag, a Rejtett Nap vagy a Szárnyaló Sas Lo­vagja - tör lándzsát. Budát az angol király sere­gei ostromolják, a város körüli erdőkben orosz­lánok tenyésznek. Léteznek olyan folyók, melyek szeretik az em­bert, elfogadják, hogy hídjaival kicicomázza őket, tornyaival köréjük, rájuk telepedik. Szelíd folyók az ilyenek, kedélyesek, mint az Arno, a Rhone vagy a Loire. Partjaikon szőlődombok magasodnak, gyü­mölcsös- és virágoskertek tarkállnak. De léteznek olyan folyók is, melyek ügyet sem vetnek az em­berre, hiszen saját történetük van, és az maga a történelem. Ilyen folyó a Duna is. A történelem előtti korszakok, az ősidők nagy folyója. Iaszón hajóján ott húzza az evezőket a gyönyö­rű Heléné két testvére vagy az igéző énekű dalnok, Orpheus, sőt egy darabig a hős Héraklész is, és az Isztroszon sebesen sikló Argó kalandorainak fü­lébe Prométheusz keserves sóhaját hozza a Kau­kázus felől libbenő alkonyi szél. A Duna-mítosz­­nak része a sérthetetlen Szigfrid és szerelmese, a Nibelung-kincsért sóvárgó Krimhilde, aki a hun Attilához a Dunán hajózik keletre. Még talán az izlandi Edda gyilkos kardokat kovácsoló törpéit is beleölelhetjük a Duna mitikus körébe, hiszen a Nibelung-éneket az Edda-dalok finomabb, csi­szoltabb, s természetesen udvariasabb, azaz lo­­vagiasabb változatának tartjuk. A már Hispáni­ában harcoló lovag, a keresztény Roland úgy sújt le kürtjével a muzulmán szaracénra, akár a mi Duna-völgyén kalandozó Lehel vezérünk a né­met császárra. Hésziodosz szerint a Dunának három testvére van: az arkadiai Olümpia mellett szaladó Alpheus, a titokzatos Eridanus, mely a borostyán földjén, a cin- és ólomszigetek környékén tekereg (később a Póval azonosítják) és a Nílus. Pindarosz mézédes dala arról regél, hogy a Duna forrásainak vidéké­ről, a föld peremén lakó hiperboreuszok földjé­ről hozta el Héraklész az olajfát, melynek ága az olimpiai játékok győzteseinek jutalma. Hölderlin szerint az Ister, a „dallamos folyó” visszafelé fo­lyik, Keletről Nyugatra, így kötve össze Ázsiát Eu­rópával, a kultúra bölcsőjét, vagyis Görögorszá­got a németek ébredő napnyugatával. Hölderlin Duna- és Rajna-szimbolikájához nálunk először talán Csokonai Vitéz Mihály közelít, aki 1795 kö­rül úgy beszélteti a Dunát, mint egy mindentu­dó, vén bölcset. Adynak is vall a beszédes folyó. A kérdésre, hogy vajon „A Duna-parton sohse él­tek / Boldog, erős, kacagó népek?”, azt válaszol­ja, hogy „Boldog népet itt sohse látott”. És ha már elkezdte, nem is hagyja abba, így locsog tovább a folyó: „A Duna-táj dús villámhárító, / Fél-embe­rek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyen­kaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol ha­lottasak az esték.” Jurij Andruhovics egyik írásában visszatérő kép, amint egy elárvult kisfiú - feltehetően maga az ukrán esszéista - a folyóhoz érkezik, megáll a parton, bámulja a vizet. „Kicsiny, szűkre szabott életében még sosem látott ilyen hatalmas vízfe­lületet.” Számára a folyó egyszerre valódi és jel­képes, mitologikus határ: „A folyón túl kezdődik az Újvilág. A Dunán túl fekszik Amerika, vagy­is a jövő, a Dunán túl fekszik minden, ami idő­vel lesz (vagy nem lesz). A Duna - valójában az idő óceánja - vonzza az embert. Közeli jelenléte rengeteg mindent jelent: az időt, az öröklétet, a történelmet, a mitológiát, bennünket magunkat.”

Next