Magyar Nemzet, 2019. november (82. évfolyam, 224-248. szám)
2019-11-30 / 248. szám
6 LUGAS Bomba üzlet HÁMORI PÉTER A zt hiszem, 1989. június 16-án a Hősök terén a jelen volt tömegből mindenki tudta, Magyarországon elkerülhetetlen a rendszer megváltozása; ezt gondolta még Kádár elvtárs is, aki ugyan nem volt jelen az eseményen, otthon dekkolt egy kisbőrönddel, amelybe összeszedte a nélkülözhetetlen tárgyakat, hiszen régi kommunistaként tudta, hogy ilyenkor általában börtön, esetleg kötél vár a rezsim bukott vezetőjére. Mi viszont álltunk a Műcsarnokkal szemben, és próbáltuk átélni a pillanat nagyszerűségét. Illetve a többiek próbálták átélni, mert én momentán azon morfondíroztam, meg merjem-e fogni a csodálatos, mézszőke aktuális legnagyobb szerelmem kezét, vagy rögtön hívjam meg egy adriai nyaralásra. Egyikhez sem voltam elég rámenős, pedig pénzem volt bőven: hetekkel korábban ütöttem nyélbe életem első bomba üzletét - sajnos azóta is az utolsót. Ugyanis az ELTE Tanárképző Főiskolai Kara volt a Fidesz egyik fővárosi bázisa. Tudtuk (utólag kiderült: azt hittük, hogy tudjuk), ki közülünk a besúgó. Törzshelyünk azonban csak napközben volt a kar aulája (és a szomszéd söröző), esténként átmentünk a Műegyetem büféjébe, ahol mértek sört is: két alulmúlhatatlan minőségű magyar márkát és egy Prágából importált, lényegesen jobb és drágább cseh nedűt. A törzsasztalunk szomszédos volt a KISZ-esek törzsasztalával, ami olykor békés anyázást is eredményezett (állítólag időnként sörösüvegek is szálltak, de ilyenkor én szerencsére nem voltam jelen). Az egyetem KISZ-titkárát Kiss Péternek hívták, és később az MSZP-ben futott be meglehetős karriert. Történt pedig, hogy Kiss elvtárs gyerekkori jó barátjának állás kellett. Feltételek: fizessenek sokat, dolgozni viszont keveset kelljen - sőt ha lehet, semmit. Kiötlötték, hogy az Egyetem Villamossági Karának szüksége van független KISZ- bizottságra, természetesen függetlenített és főállású titkárral. Az önálló bizottságnak természetesen önálló igazolvány és jelvény is dukált. Mennyibe kerül mindez? - hangzott el a kérdés. Hát úgy 72 forintért le lehetne gyártatni darabját - szerénykedett a leendő nacsalnyik. Erre én odaszúrtam a vállam fölött: még a leánykongregációsok sem hordtak aranyjelvényt... A mondat megállt a levegőben, és nekem a mázsás gorombaságokon túl akár mázsás pofonokra is számítanom lehetett, haha Kiss nem int csendet. Gúnyos mosollyal fordult hozzám: aztán te mennyiből hoznád ki? - Nézd, kérlek alássan - mindig adtam a stílusra a KISZ-esekkel szemben -, ha állod a fogadást egy kör cseh sörre az egész asztalnak, akkor mondjuk a feléből... Nem voltam sportszerű, mert én tudtam, amit ő nem: azt, hogy a Pénzverde „maszekban” gyárt jelvényeket és kitűzőket is (nem csak a politikában közeledett a rendszerváltás). - Kezet rá! - Tanúnak ott volt vagy negyven korunkbeli srác és lány, én meg szedelőzködtem, és elindultam haza. Előtte azonban telefonáltam a Pénzverdébe, és a tmk-műhelyt kértem a központostól. Nagyot tévedni nem lehetett: karbantartók minden üzemben voltak. Borízű hang köszönt, én meg kértem a párttitkár elvtársat. - Hát nagyon félrekapcsolták az elvtársat, amúgy meg nem párttitkárunk van, hanem elvtársnőnk, K.-né volt a válasz. - És hogy hívják a kedves titkárnőjét az elvtársnőnek? - Ó, hát a Katika. Újabb telefon, immár a pártirodára. Kellemes női hang. - Kedves Katika! - Meg sem lepődött a megszólításon. - K.-né elvtársnőtől szeretnék egy időpontot kérni, a BM KISZ-bizottságáról beszélek (a BME-ből az E-t gondosan lefelejtettem). Nagyon fontos dologról van szó, kérem, adjon időpontot! - Szerda délután kettő jó lesz? - Sajnálom, kedves elvtársnő, de akkor aktívaülésünk van. Nélkülem nem tudják megtartani! - Csütörtök délelőtt tíz? - Pompás, és köszönöm. Csütörtökön felvettem a gondosan előkészített álcát. Feláldoztam egy Trapper farmert, és élére vasaltam. Felvettem egy fehér inget (nyakkendő nélkül!) és apám autóbütyköléshez használt bőrdzsekijét, amely csak úgy egy évtizeddel volt öregebb nálam. A zsebemben pedig ott lapult egy pakli Kossuth, gondosan az oldalán megnyitva: mindenki így szívta, mert nem elég tömörre töltötték, és a dohány egy része óhatatlanul a zsebben lajidolt szabályos nyitás esetén. Aztán megérkeztem a verdébe - szándékosan jó húszperces késéssel. Az őrség már várt, akkoriban nem volt még fémkereső kapu, a motozás pótolta. Szétteszem a kezeimet, mire az őr: éppen magukban ne bíznánk, elvtárs?! Két perc múlva K.-né elvtársnő előtt állhattam, és állhattam szemrehányó tekintetét. Gyorsan elmagyaráztam, hogy mennyi a dolgunk most a történelem viharában - közben felmértem a párttitkárnőt. Valószínűleg még 1945 előtt kapcsolódott a mozgalomba, nem is túl fiatalon, morfondíroztam, azt is erősen sejtettem, hogy egyetem közelében valószínűleg sohasem járt, legfeljebb a foxi-maxi (marxista esti „egyetem”) jöhetett szóba. Az elvtársnő végighallgatott, majd megkínált: - Kávé, konyak, cigaretta? - és nyújtotta a Marlborót. Rendes körülmények között a válasz az „ebben a sorrendben” lett volna - de ez most nem az a helyzet volt. Helyette: - Köszönöm, én csak a magamét szívom... - A ruha és a Kossuth megtette a magáét. Az elvtársnő beszólította a termelési igazgatót, hogy megbeszéljük a jelvények ügyét. Az igazgató viszont járt a Műegyetemre, így egy szót sem hitt el azokból a sirámokból, hogy milyen szegény hallgatók járnak a villamossági karra. Helyette megkérdezte: hány jelvény kell? Én visszakérdeztem: mennyibe kerül? - Hát - vakarta a fejét az igazgató - ha bevonjuk a verdei KISZ-tagokat, ki lehet hozni úgy 2 forint 40 fillérből... De hány kell? - Kiss elvtárs 350 példányt kért, ami eleve túltervezett volt a szemeszter közepén: aki akart (kevesen), már belépett a beiratkozáskor. Némi hümmögés után kétezret mondtam. A mérnök rám nézett, és mondani akart valamit, ami valószínűleg több becsületsértő szót tartalmazott volna, de a párttitkár elvtársnőre tévedt a tekintete, és visszanyerte a szavakat. Megállapodtunk. Én először is hazamentem, mert sejtettem, ha ebben az öltözékben meglátnak, nemcsak a haverok röhögnek ki, de minden csajozási esélyem is a porba hull. Aztán vártam úgy két hetet, míg csörgött a telefon anyámék lakásán. Anyám gondterhelt arccal tette le a kagylót. - Már megint mibe másztál bele? - a Pénzverde jelvénygyártási munkájáról ugyanis tőle kaptam a fülest. A verdében négy óriási kartondoboz fogadott, ugyanis minden jelvényt félökölnyi szivacsra tűztek föl. - Hogyan fogok én ezzel eljutni a Műegyetemre? - kétségbeesett szemforgatásomra Katika, a titkárnő már hívta is a sofőrt, és a fekete Volga fertályóra múlva fékezett az egyetem kapuja előtt, a portás pedig meglátva az autót és a rendszámot villámgyorsan emelte a sorompót. Az épület előtt a sofőr felajánlotta segítségét, de én elhárítottam, mondván inkább többször fordulok. Aztán mentem a büfébe. Kiss elvtárs természetesen ott ült a vártán. - Na? Megvannak a kitűzők? - kérdezte. Hevesen bólogattam. - És mennyiért? - Hát ahogy megbeszéltük: 36 forint darabja. Csak egy kis baj történt: meg kellett rendelnem ezer példányt, másképp nem vállalták. Kiss Péteren látszott, hogy egy szavamat sem hiszi, de fizetett. Illetve előtte még elkérte a számlát. A válasz nyilvánvaló volt: - Számlát??? Egy kommunista műszakban előállított anyagért? Én nem vagyok az elvtársatok, de tudom, mi a becsület! Gazdagabb lettem 69 600 forinttal és egy értékes tapasztalattal a kapitalizmus természetéről. Aztán megvettem álmaim autóját, a szocialista Mercedest, az 1500-as Ladát. De a lány nem jött hozzám a csajozós autó ellenére. Ma már tudom, jól jártam mind a kettővel... Szerényi Gábor rajta SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY Élet a Mississippin című munkájában Mark Twain így ír Észak-Amerika nagy folyamáról: „Ez nem afféle közönséges folyó, hanem ellenkezőleg: minden tekintetben nevezetes.” Hogy miért? Az író számokat sorol, európányi vízgyűjtő területről, folyammérföldekről, sok millió köbméteres víztömegről regél. Mindez nem elég. A Mississippi szerelmese, az egykori kormányossegéd tudja, hogy a mítoszhoz több kell. Ősi múlt, előkelő származás. Indirekt módszerrel él, midőn bizonyítani igyekszik olvasójának, milyen dicső múlttal bír a nagy folyó. Azt sorolja, mi minden nem történt még meg Európában, amikor 1542- ben az első fehér ember, Hernán de Soto megpillantotta a Mississippit, a dél felé hömpölygő vizet. Loyola Ignác és a jezsuita rend még ismeretlen volt, Benvenuto Cellini mester és V. Károly császár csillaga még nem hanyatlott alá, Luther haláláig és Servet megégetéséig évek teltek még el... A lista két teljes könyvoldalt tesz ki, de az igyekezet hiábavaló, mert a felsorolás bennünk, európai olvasókban inkább együttérzést kelt, mintsem tiszteletet ébreszt. Hiszen a Dunának még a mellékfolyói is olyan legendákkal büszkélkedhetnek, mint mondjuk a világhódító Kun Attila hármas érckoporsója, melyet az elterelt folyó, történetesen a Tisza medrében süllyesztettek (volna) el. Sírba nyilazott rabszolgák százai, a gazdájukat utolsó útjára kísérő paripák nyihogása: ha nem is igaz, olyan legenda ez, mely méltóságot kölcsönöz, rangot és múltat ad a folyónak. Kár, hogy Mark Twain nem az indiánok meséire támaszkodik, legendákra a nagy ősvízről, a benne élő titokzatos lényekről. Ez alkalmasabb volna mitológia teremtésére. Magyar Nemzet 2019. november 30., szombat LUGAS-TÁRCA Az idő óceánja A Dunáról könyvet író, trieszti születésű germanista, Claudio Magris azt állítja, hogy a mítosz hordozhat időtálló értéket, de megjeleníthet hamis eszmeiséget is. Platón is megkülönböztet igaz és hamis mitológiát. Többek szerint azonban a mítosz esetében a valódiság érdektelen és értékelhetetlen, mert nem az a kérdés, hogy igaz-e a mítosz, hanem az, hogy működik-e, s ha igen, jó vagy rossz irányba viszi az embert. Ajaj! Itt akár abba is hagyhatnánk. Jó és rossz. Mint tudjuk, ilyen nincs. Csak személyek, nézőpontok, idősíkok vannak. Andronicus, a XVI. századi portugál lovagregény, a Miksa császár krónikájának titokzatos szerzője mellékesen említi csak, hogy Filénia, a megesett magyar hercegnő a Buda vára alatt hömpölygő Duna partjairól menekült egészen az Atlanti-óceánig kedvesével. Hispánia felől nézve a magyar királyság egzotikus, messzi táj. Európa kelete, az Isten ostorának is mondott pogány fejedelem, Attila utódainak földje, mohamedán török ostromolta keresztény bástya. Mitikus ködben lebegő világ. Az első portugál király magyar eredetének ibériai legendáját is az eposzi távolság és persze a hajdani Magyarország legendás gazdagságának híre ihlette. A Miksa császár krónikájának szerzője felvonultatja munkájában a szerelmi és lovagregény műfajának minden kellékét: elrabolt királyfik, álruhás hercegek, ármánykodó grófok nyüzsögnek a Duna partján, a világszép hercegnők kegyeiért lovagok hada - az Elefántos Lovag, a Rejtett Nap vagy a Szárnyaló Sas Lovagja - tör lándzsát. Budát az angol király seregei ostromolják, a város körüli erdőkben oroszlánok tenyésznek. Léteznek olyan folyók, melyek szeretik az embert, elfogadják, hogy hídjaival kicicomázza őket, tornyaival köréjük, rájuk telepedik. Szelíd folyók az ilyenek, kedélyesek, mint az Arno, a Rhone vagy a Loire. Partjaikon szőlődombok magasodnak, gyümölcsös- és virágoskertek tarkállnak. De léteznek olyan folyók is, melyek ügyet sem vetnek az emberre, hiszen saját történetük van, és az maga a történelem. Ilyen folyó a Duna is. A történelem előtti korszakok, az ősidők nagy folyója. Iaszón hajóján ott húzza az evezőket a gyönyörű Heléné két testvére vagy az igéző énekű dalnok, Orpheus, sőt egy darabig a hős Héraklész is, és az Isztroszon sebesen sikló Argó kalandorainak fülébe Prométheusz keserves sóhaját hozza a Kaukázus felől libbenő alkonyi szél. A Duna-mítosznak része a sérthetetlen Szigfrid és szerelmese, a Nibelung-kincsért sóvárgó Krimhilde, aki a hun Attilához a Dunán hajózik keletre. Még talán az izlandi Edda gyilkos kardokat kovácsoló törpéit is beleölelhetjük a Duna mitikus körébe, hiszen a Nibelung-éneket az Edda-dalok finomabb, csiszoltabb, s természetesen udvariasabb, azaz lovagiasabb változatának tartjuk. A már Hispániában harcoló lovag, a keresztény Roland úgy sújt le kürtjével a muzulmán szaracénra, akár a mi Duna-völgyén kalandozó Lehel vezérünk a német császárra. Hésziodosz szerint a Dunának három testvére van: az arkadiai Olümpia mellett szaladó Alpheus, a titokzatos Eridanus, mely a borostyán földjén, a cin- és ólomszigetek környékén tekereg (később a Póval azonosítják) és a Nílus. Pindarosz mézédes dala arról regél, hogy a Duna forrásainak vidékéről, a föld peremén lakó hiperboreuszok földjéről hozta el Héraklész az olajfát, melynek ága az olimpiai játékok győzteseinek jutalma. Hölderlin szerint az Ister, a „dallamos folyó” visszafelé folyik, Keletről Nyugatra, így kötve össze Ázsiát Európával, a kultúra bölcsőjét, vagyis Görögországot a németek ébredő napnyugatával. Hölderlin Duna- és Rajna-szimbolikájához nálunk először talán Csokonai Vitéz Mihály közelít, aki 1795 körül úgy beszélteti a Dunát, mint egy mindentudó, vén bölcset. Adynak is vall a beszédes folyó. A kérdésre, hogy vajon „A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?”, azt válaszolja, hogy „Boldog népet itt sohse látott”. És ha már elkezdte, nem is hagyja abba, így locsog tovább a folyó: „A Duna-táj dús villámhárító, / Fél-emberek, fél-nemzetecskék / Számára készült szégyenkaloda. / Ahol a szárnyakat lenyesték / S ahol halottasak az esték.” Jurij Andruhovics egyik írásában visszatérő kép, amint egy elárvult kisfiú - feltehetően maga az ukrán esszéista - a folyóhoz érkezik, megáll a parton, bámulja a vizet. „Kicsiny, szűkre szabott életében még sosem látott ilyen hatalmas vízfelületet.” Számára a folyó egyszerre valódi és jelképes, mitologikus határ: „A folyón túl kezdődik az Újvilág. A Dunán túl fekszik Amerika, vagyis a jövő, a Dunán túl fekszik minden, ami idővel lesz (vagy nem lesz). A Duna - valójában az idő óceánja - vonzza az embert. Közeli jelenléte rengeteg mindent jelent: az időt, az öröklétet, a történelmet, a mitológiát, bennünket magunkat.”