Magyar Nemzet, 2019. november (82. évfolyam, 224-248. szám)
2019-11-30 / 248. szám
2019. november 30., szombat Magyar Nemzet LUGAS 11 kásképző Iskola a Magyar Honvédelmi Szövetség bázisa volt. Az evangélikus egyház öregdiákjai kérték vissza a Fasori Gimnáziumot. Az Országos Pedagógiai Intézet kiköltöztetésével a híres Fasori Gimnázium újra birtokba vehette régi épületét, ahol Glatz Ferenc művelődési miniszter 1989. szeptember 2-án az 1989/1990. tanévet nyithatta meg. A gimnázium kollégiumi célra a Vizafogón lévő munkásőrlaktanyát kapta meg. Mozgalmas időszak volt. - Igen, 1989-ben már a törvény megszületése előtt seregnyi egyházi intézmény indult újra, így a Hajdúdorogi Görögkatolikus Iskola, a Sárospataki Református Kollégium, a budapesti Református Baár-Madas Gimnázium, a Pécsi Katolikus Énekiskola. Voltak olyan esetek, amikor a régi-új fenntartó azt mondta, nincs felkészülve az újrakezdésre. Ilyen volt a Nagykőrösi Református Tanítóképző esete. A tanácselnök, Huszár Kálmán megértette, hogy fontos lenne az intézmény a város fejlődése szempontjából. A pártbizottság gimnázium melletti épületét lehetett kérni erre a célra. De Tóth Károly püspök úr jelezte, nem képesek megoldani az elindítást és a fenntartást. Végül az állami Jászberényi Tanítóképző kihelyezett tagozataként indult meg a Református Tanítóképző, majd egy idő után a köldökzsinórt el lehetett vágni. Így született meg a mai intézmény, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Kara. Ötven per - A főosztály működésének a sikerét mutatja, hogy az Antall-kormány nem változtatott a működésén és a személyi összetételén. Valóban, Andrásfalvy Bertalan miniszter urat édesapám révén még Pécsről ismertem. De nem ez a kapcsolat eredményezte, hogy a főosztály megmaradt, hanem az ügy és az ügy továbbvitele. Az Antall-kormány idején - ahogy mondani szoktam, ez volt a görcsoldó időszak - együtt gondolkodási fórumokat rendeztünk az ország minden részén. A megyei önkormányzatok sokat segítettek a fórumok megszervezésével. A tényleges funkcióikat ugyan elvették a helyhatósági választások előtt, de a koordinatív szerepük megmaradt. Összehívták a helyi önkormányzati vezetőket, az egyes települések lelkipásztorait, és mi az egyházi képviselőkkel közösen elmondtuk, milyen törvények segíthetik egyes települések szellemi és gazdasági fejlesztését az egyházakkal közösen kialakított koncepciók és cselekvések alapján. Összességében valahogy mégis elakadt az egyházak teljes jóvátétele. - Sokan azt gondolják, hogy Magyarországon megtörtént az egyházak teljes kárpótlása. Ez azonban nincs így, csupán részleges kártalanítás történt. Két alapja volt a kártalanításnak: a funkcionalitás és a konszenzus. Vagyis meg kellett jelölni, milyen funkcióra kérik viszsza az ingatlant, és konszenzusra kellett jutni a tulajdonossal, a legtöbb esetben a helyi önkormányzattal, mert az volt az elv, hogy egy jogsérelem orvoslása nem okozhatott újabb jogsérelmet. És mindennek összhangban kellett állnia a településfejlesztéssel is. - Voltak vitás helyzetek? - Természetesen. A tihanyi apátság épületénél például három évig tartott a pereskedés, mert a Veszprém Megyei Múzeum vezetősége nemigen értette meg, hogy a bencés rend új színt hoz a megye kulturális életébe. És érdekes, hogy ugyanez a múzeum nagyon komoly segítséget nyújtott az apátság 900 éves történetét bemutató állandó kiállítás létrehozásához. Ötven bírósági perünk volt, de mindet megnyertük. - Az egyházak szabad működése a hitéleti, kulturális, szociális haszon mellett eredményez egyéb pozitív hozadékot a szekuláris állam számára? - Különös módon igen. A szektorsemleges finanszírozással az állam rengeteget profitált. Kialakult egyfajta munkamegosztás az oktatásban, egészségügyben, szociális szférában. Az állam talán még ma sem érzékeli igazán, hogy az egyháznál jobb partnert e feladatok ellátására nem találhat, mert az egyházakat nem kötik a közigazgatás határai, ráadásul sajátos kapcsolatrendszereiken keresztül az erkölcsi és szellemi tőke mellett még anyagi tőkét is be tudnak vonni. A kilencvenes évek közepén a KSH adatai szerint az egyházak közel hétmilliárd forintot fizettek be a költségvetésbe különféle adók és járulékok formájában, ami azt is jelentette, hogy ennek az összegnek legalább a háromszorosát tudták előteremteni a lakosság és egyéb testvéregyházi nemzetközi kapcsolataik révén. Ugyanakkor a központi költségvetésben a különféle jogcímen lévő állami támogatások öszszessége majdnemhogy megegyezett. MÉRFÖLDKÖVEK Afféle nevelőapa ROMHÁNYI TAMÁS A telefont megígértem a fiúnak, nem lehetett kérdés, hogy megveszem neki. Persze, hó végén kellett odaadni, erre gondolhattam volna egy kicsit korábban is. Éjjeliőrként dolgozom, a fizetésem épp csak meghaladja a minimálbért, még egy évvel ezelőtt is előfordult, hogy az utolsó hétre egyetlen forintunk sem maradt. De alkut kötöttünk, ebből már nem lehet visszatáncolni. Ez személyes ügy kettőnk között. Amikor elfogadtam ezt az állást, arra gondoltam, napközben el tudok menni máshová is dolgozni. A főnök azt mondta, nem kell egész éjjel a portásfülkében ücsörögni, miután mindenki hazament, nyugodtan feküdjek le a kanapéra. De hiába feküdtem, nem tudtam aludni. Éjjel kettőkor még tágra nyílt szemmel feküdtem, reggel négykor talpon voltam. Azután megérkezett a váltás, én pedig hazamentem, és eldőltem. Azután mégis lett másodállásom. Amikor fejre állt velünk a világ, és egy szerencsétlen kölcsönügylet után mindenünket elvesztettük, hoszszú időn át egy segélyszervezet támogatására szorultunk. Ahogy kezdtünk talpra állni, egyre kevesebbet jártam a szociális segítőnk nyakára, de azért időről időre összefutottunk. Egyszer azt kérdezte, nem akarnék-e egy kis pluszpénzt keresni gépkocsivezetéssel. Szegénysoron, romatelepen élő gyerekeket kell fuvarozni hét végén. A fiúk tehetségét egy ismert előadó fedezte fel, de otthon az általános iskola is problémás számukra, nemhogy a zenélés. De civilek felkarolták őket, most kollégiumban laknak, délelőtt iskolába mennek, délután a művészeti intézetbe. Pénteken az utolsó óra után autóval hazaviszik, vasárnap délután visszahozzák őket. Ez lenne az én feladatom: hét végén fuvarozni a két fiút. Megismerkedtem Ibolyával, a tehetséges gyerekek nevelésére indított civil program mentorával. Megmutatták a garázst, ahol az autót tudom felvenni, bemutattak az iskolában és a kollégiumban is, hogy én fogok majd a gyerekekért jönni. A fiúkat megelőzte a rossz hírük. Ricsi és Krisztián még csak hatodikosok voltak, de mindenkivel kocsmai stílusban beszéltek, a tanárnőknek ocsmány ajánlatokat tettek, a többi gyereket terrorizálták. Gondoltam, velem rosszul járnak majd, ha nem tudnak normálisan viselkedni, bár aligha lesz velük sok dolgom. De a sors úgy hozta, hogy mindjárt afféle nevelőapjuk lettem. Az első hétvégén Krisztiánt nem akarták viszszaengedni Budapestre. Az édesanya telefonon ordított a segítőkkel, hogy visszamondja a programot, mert amióta a fiú Pestre jár, otthon semmi nem jó neki. Kicsivel ültünk a kocsiban az utcán, egyikünk erre, a másik arra nézett ki az ablakon. Odabentről kihallatszott a kiabálás. Egy idő után eluntam a várakozást, szóltam a fiúnak, maradjon nyugton, azután elindultam a ház felé. - Uram, a kutya harap - kiabálta felém egy alacsony férfi az ajtóból, miközben egy loncsos fekete kutya hörögve ugrált előttem. - Nálunk úgy tartják, amelyik ugat, az nem harap - mondtam, miközben apró lépésekkel közelítettem a ház felé. - És azt is látom, hogy rosszul van nevelve ez a kutya, mert ha már itt vagy, akkor nem kellene ugatnia. Te vagy a Krisztián apja? - Igen. Vagyis a nevelőapja. - És ki itt a férfi? - kérdeztem. Felemeltem a hangom. - Kivel lehet értelmesen beszélni, amíg a többiek csöndben maradnak? Azt mondtam, egyezzünk meg, halljam, mi a problémájuk. Hát tiszteletlen lett a fiú. Mindent leszól, úgy beszél a családjával, mint a kutyával. Ez a ti hibátok, mondtam, de adjatok egy kis időt, megnevelem őt. Megengeditek? A férfi vállat vont, felőlem. A következő héten felkerestem Ibolyát. - Nem jó, hogy a gyerekeket mindig viszed valahová, miközben mindenki csak panaszkodik rájuk - mondtam neki. - Azt hiszik, azért mennek állatkertbe meg étterembe, mert az jár nekik. Pedig ez jutalom. Elmondtam neki az ötletemet. Nem tetszett neki, de beleegyezett. Péntek délután megálltam az iskola előtt, jöttek a fiúk. Fölöslegesen jöttél, vigyorogtak, Ibolya jön értünk, megyünk libegőzni. - Üljetek csak be - nyitottam az ajtót -, Ibolya nem jön. Összeszedjük a holmitokat, megyünk haza. Ennyi volt, véget ért a pesti jó világ. - Micsoda? Hogy képzeled ezt? Ibolya úgysem engedi. - Nem? Akkor hívjuk fel! - Beütöttem a számát, beleszólt, a fiúk is hallották. Utána szinte egy levegővel mondtam végig a mondókámat. - Ibolya, viszem haza a két gyereket. Befejeztük a programot, szemtelenek, tiszteletlenek, mindenhol panasz van rájuk. Elég volt. Megmondtam nekik is. Viszem őket haza. Jó? Szia. - Csendben ültek a kocsiban. Azután kezdték a könyörgést: na, ne csináld már... megváltozunk... légyszi, csak egyszer... Félreálltam a járdára. Hátrafordultam, a szemükbe néztem. Azt mondtam, egyetlen esélyt kapnak. De ha még egyszer telefonál valaki az iskolából vagy a kollégiumból miattuk, akkor vége. A következő héten Ibolya hívott, azt mondta, mintha kicserélték volna a gyerekeket. Köszönnek, kérnek, tisztelettudóan beszélnek. Hétvégén elviszi őket libegőzni. Mondtam, ne tegye, egy hét még kevés. Pénteken, amikor találkoztam velük, azzal kezdték, egész héten nem volt velük semmi baj. És? Ha nem lopok, nem hazudok, nem verekszem, azért meg kell dicsérni? Ne várd tőlem, hogy megdicsérjelek, majd ha négyest vagy ötöst kapsz a suliban. Nincs Ibolya, semmi kirándulás. Hétvégenként, amikor hazavittem a fiúkat, vettem a családoknak lisztet, cukrot, olajat. Nem sokat, de minden alkalommal volt nálam egy zacskó ajándék. Különösen Krisztián családjánál volt rá szükség. Lassan enyhült a viszonyunk. A fiúk komolyan elhitték, hogy tőlem függ, maradnak-e Pesten, vagy haza kell költözniük. Egy alkalommal azzal vártak az iskolánál, hogy Krisztián újra verekedett. Miért? A származásával húzták őt, elborult az agya. Félrehívtam a fiút, a szemébe néztem. - Ajánlok egy fogadást, kíváncsi vagyok, meg tudod-e állni négy héten át, hogy nem csinálsz semmi zűrt, és csak jó jegyeket hozol. Ha igen, a végén adok neked egy mobiltelefont. De ha bármi lesz, akár az utolsó napon is, buktad a telefont. Ha kibírod négy hétig, akkor viszont én buktam a telefont. Kezet fogtunk. Néhány nap múlva este tízkor csörgött a telefonom, a kollégiumból hívtak, hogy Krisztián nem akar lefeküdni, kint ül a tanulószobában a fizikakönyv fölött. Hagyjátok még egy órát, mondtam, van mit bepótolnia. Eltelt a hónap, Krisztián hozta a jó jegyeket. A metróállomáson van egy kereskedő, jó áron adja az újszerű telefonokat. A készülékeket nézegetve arra gondoltam: szép dolog a pedagógia, de azért én mégiscsak egy éjjeliőr lennék. De adjuk meg a módját. Nem a legolcsóbbak közül választottam. Délután, amikor a hófehér dobozt a fiú kezébe nyomtam, már biztos voltam benne, hogy megérte. Félreálltam a járdára. Hátrafordultam, a szemükbe néztem. Azt mondtam, egyetlen esélyt kapnak. Szólt a rádió HANTHY KINGA Rendes faluban nem történhetett semmi, amiről a lakosság tudomást ne szerzett volna. Ültek az idős hölgyek a ház előtt, beszélgettek, és közben szemmel tartották a környéket. Ennek számtalan előnye és hátránya volt. Miközben figyeltek például az üresen maradt házakra, amikor a gazdájuk elutazott, azt is tudták, ki mikor jár egyenes, mikor ferde úton. Továbbá azt is, ki hiányzik a névsorból. Manapság már nincsenek rendes falvak, az idős hölgyek pedig nem a ház, hanem a tévé előtt ülnek, és a Fatmagül vagy A szultána című török sorozatot nézik. Esetleg mindkettőt, de lehet, hogy az összeset egymás után, mivel török sorozatból igen jó a felhozatal. Emiatt nem is érnek rá figyelni arra, kivel mi van, nemhogy a falu másik végén, hanem a szomszédban sem. „Borzalmas, mi semmiről nem tudtunk, semmit nem hallottunk, láttunk”, borzonganak a szomszédok, amikor a kíváncsi és híréhes kereskedelmi mikrofont az orruk elé tolják. És tényleg igaz lehet, tényleg nem tudták, hogy a férfi a kerítés másik oldalán folyton veri a feleségét, zaklatja a mostohalányát, vagy épp a menyecske csalja az urát, miközben az dolgozik, vagy a kocsmában múlatja az idejét. Vagyis, mivel a falvakban már kocsma sincs, csak dohánybolt, nem a pultnak, hanem annak falának támaszkodva dönti be a felest meg rá a sört, miközben talán szót vált a hasonló szándékkal érkezett ismerőssel. (Vajon mitől olyan rosszak a magyar lakosság egészségi statisztikái?) Mit, miféle szolidaritást, figyelmet kívánhatunk ezek után egy stockholmnyi méretű városban, ahol becslések szerint már három éve feküdt háborítatlanul a halott férfi a lakásban, mire a szomszédok gyanakodni kezdtek. (Azt nem tudjuk meg, hogy mitől éppen most.) Hogy mennyi ideje lehet halott, azt a hűtőben lévő ételekből és a lakásban lévő újságok dátumából saccolják, de majd nyilván pontosabb adat is lesz. Az eset bejárta ugyan a világot, de csak amolyan mínuszos, vagyis kis hírként, amit az emberek a nagy hírek után szoktak böngészgetni. Hol is van ennek a súlya a harminchalottas kabuli piacrobbantástól, ami viszont ma már szintén csak mínuszos hír, mert kell a hely annak, hogy Weisz Fanni megtanult húslevest főzni. Amiért ennek a cirka három éve magányosan és bolydítatlanul fekvő idős férfinak a halála hír lett, nem más, mint hogy a lakásban szólt a rádió. Gondoljuk el: három éve szól a rádió, három éve fekszik egy halott, három éve nem veszi észre senki, hogy gyűlik a posta, hogy gyűlik a szag. Senki, de senki. Nemcsak a szomszédok, hanem a rokonság, a gyerekek, a sógor, koma, kártyapartner sem. Nyilván azért nem, mert ilyenek nem voltak, vagy régóta magasról tettek az öregre, aki mogorva volt, talán zsugori is, és mindenkivel összeveszett. Szögezzük le, ilyen annak idején a rendes falvakban nem fordulhatott elő. Tulajdonképpen vicces lett ez a világ. Nem ismerjük a szomszédunkat, nem beszélünk a testvérünkkel, és csak olykor hívjuk fel a szüleinket, közben mindent tudunk azokról, akikkel a közösségi hálón tartjuk a kapcsolatot, vagy épp csak onnan ismerjük, személyesen nem is. Tudjuk, mit főz, hol jár, mit vett, mit gondol, vagy legalábbis mit gondol, hogy mit kell gondolnia. És rólunk is tud mindent a világháló. Ha zuhanyrózsát keresünk, hónapokig zuhanyrózsa-hirdetések ugranak fel. És ez a legkevesebb. Tudjuk azt is, hogy Mark Zuckerberg laptopján le van ragasztva a kamera. A miénken meg nincs, tehát a net, ha akar, lát is minket. És ez minket egyáltalán nem zavar. Mindenki csak a vállát rángatja, őt aztán nyugodtan figyelhetik, neki nincs titkolnivalója. (Vajon Zuckerbergnek mi lehet?) Végeredményben tehát eljuthatunk oda, hogy a stockholmi öregembernek az volt a pechje, hogy rádiót hallgatott. Mert a rádió ma még azon ritka, talán az egyetlen olyan elektromos készülék, amelyik nem figyel minket, nem kémkedik utánunk. (Tudjuk, hogy létezik már kémvírussal ellátott vibrátor is, mely a használat gyakoriságát jelzi a gyártónak.) Ha például az idős stockholmi úr a számítógép előtt ül, meglehet, már régen kiderült volna, nem három év után, hogy meghalt, mert valakinek a világhálón biztosan feltűnt volna. Ezzel szemben itt van a klasszikus rádió, amelyik csak szól, szórakoztat, nem kíváncsiskodik, és olyan egyszerűen működik, hogy még a magányos svéd öregemberek is tudják kezelni. Mindebből nem következik, hogy ne nézzünk török sorozatot, ne netezzünk, vagy csak rádiót hallgassunk, csupán az, hogy nem lenne jó, ha már csak a gépek tudnák, mi van velünk.