Magyar Nemzet, 2019. november (82. évfolyam, 224-248. szám)

2019-11-30 / 248. szám

2019. november 30., szombat Magyar Nemzet LUGAS 11 kásképző Iskola a Magyar Honvédelmi Szövet­ség bázisa volt. Az evangélikus egyház öregdiák­jai kérték vissza a Fasori Gimnáziumot. Az Or­szágos Pedagógiai Intézet kiköltöztetésével a hí­res Fasori Gimnázium újra birtokba vehette régi épületét, ahol Glatz Ferenc művelődési minisz­ter 1989. szeptember 2-án az 1989/1990. tanévet nyithatta meg. A gimnázium kollégiumi célra a Vizafogón lévő munkásőrlaktanyát kapta meg.­­ Mozgalmas időszak volt. - Igen, 1989-ben már a törvény megszületése előtt seregnyi egyházi intézmény indult újra, így a Hajdúdorogi Görögkatolikus Iskola, a Sárospa­taki Református Kollégium, a budapesti Reformá­tus Baár-Madas Gimnázium, a Pécsi Katolikus Énekiskola. Voltak olyan esetek, amikor a régi-új fenntartó azt mondta, nincs felkészülve az újra­kezdésre. Ilyen volt a Nagykőrösi Református Ta­nítóképző esete. A tanácselnök, Huszár Kálmán megértette, hogy fontos lenne az intézmény a vá­ros fejlődése szempontjából. A pártbizottság gim­názium melletti épületét lehetett kérni erre a cél­ra. De Tóth Károly püspök úr jelezte, nem képe­sek megoldani az elindítást és a fenntartást. Vé­gül az állami Jászberényi Tanítóképző kihelyezett tagozataként indult meg a Református Tanítókép­ző, majd egy idő után a köldökzsinórt el lehetett vágni. Így született meg a mai intézmény, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Kara. Ötven per - A főosztály működésének a sikerét mutat­ja, hogy az Antall-kormány nem változtatott a működésén és a személyi összetételén.­­ Valóban, Andrásfalvy Bertalan miniszter urat édesapám révén még Pécsről ismertem. De nem ez a kapcsolat eredményezte, hogy a fő­osztály megmaradt, hanem az ügy és az ügy to­vábbvitele. Az Antall-kormány idején - ahogy mondani szoktam, ez volt a görcsoldó időszak - együtt gondolkodási fórumokat rendeztünk az ország minden részén. A megyei önkormány­zatok sokat segítettek a fórumok megszervezé­sével. A tényleges funkcióikat ugyan elvették a helyhatósági választások előtt, de a koordinatív szerepük megmaradt. Összehívták a helyi ön­­kormányzati vezetőket, az egyes települések lel­kipásztorait, és mi az egyházi képviselőkkel kö­zösen elmondtuk, milyen törvények segíthetik egyes települések szellemi és gazdasági fejlesz­tését az egyházakkal közösen kialakított kon­cepciók és cselekvések alapján.­­ Összességében valahogy mégis elakadt az egyházak teljes jóvátétele. - Sokan azt gondolják, hogy Magyarorszá­gon megtörtént az egyházak teljes kárpótlása. Ez azonban nincs így, csupán részleges kárta­lanítás történt. Két alapja volt a kártalanítás­nak: a funkcionalitás és a konszenzus. Vagyis meg kellett jelölni, milyen funkcióra kérik visz­­sza az ingatlant, és konszenzusra kellett jutni a tulajdonossal, a legtöbb esetben a helyi önkor­mányzattal, mert az volt az elv, hogy egy jogsé­relem orvoslása nem okozhatott újabb jogsérel­met. És mindennek összhangban kellett állnia a településfejlesztéssel is. - Voltak vitás helyzetek? - Természetesen. A tihanyi apátság épüle­ténél például három évig tartott a pereskedés, mert a Veszprém Megyei Múzeum vezetősége nemigen értette meg, hogy a bencés rend új színt hoz a megye kulturális életébe. És érdekes, hogy ugyanez a múzeum nagyon komoly segítséget nyújtott az apátság 900 éves történetét bemuta­tó állandó kiállítás létrehozásához. Ötven bíró­sági perünk volt, de mindet megnyertük. - Az egyházak szabad működése a hitéleti, kul­turális, szociális haszon mellett eredményez egyéb pozitív hozadékot a szekuláris állam számára? - Különös módon igen. A szektorsemleges finanszírozással az állam rengeteget profitált. Kialakult egyfajta munkamegosztás az oktatás­ban, egészségügyben, szociális szférában. Az ál­lam talán még ma sem érzékeli igazán, hogy az egyháznál jobb partnert e feladatok ellátására nem találhat, mert az egyházakat nem kötik a közigazgatás határai, ráadásul sajátos kapcso­latrendszereiken keresztül az erkölcsi és szelle­mi tőke mellett még anyagi tőkét is be tudnak vonni. A kilencvenes évek közepén a KSH ada­tai szerint az egyházak közel hétmilliárd forin­tot fizettek be a költségvetésbe különféle adók és járulékok formájában, ami azt is jelentette, hogy ennek az összegnek legalább a háromszo­rosát tudták előteremteni a lakosság és egyéb testvéregyházi nemzetközi kapcsolataik révén. Ugyanakkor a központi költségvetésben a kü­lönféle jogcímen lévő állami támogatások ösz­­szessége majdnemhogy megegyezett. MÉRFÖLDKÖVEK Afféle nevelőapa ROMHÁNYI TAMÁS A telefont megígértem a fiúnak, nem lehetett kérdés, hogy megveszem neki. Persze, hó végén kellett oda­adni, erre gondolhattam volna egy kicsit korábban is. Éjjeliőrként dolgozom, a fize­tésem épp csak meghaladja a minimálbért, még egy évvel ezelőtt is előfordult, hogy az utolsó hét­re egyetlen forintunk sem maradt. De alkut kö­töttünk, ebből már nem lehet visszatáncolni. Ez személyes ügy kettőnk között. Amikor elfogadtam ezt az állást, arra gondol­tam, napközben el tudok menni máshová is dol­gozni. A főnök azt mondta, nem kell egész éjjel a portásfülkében ücsörögni, miután mindenki ha­zament, nyugodtan feküdjek le a kanapéra. De hiá­ba feküdtem, nem tudtam aludni. Éjjel kettőkor még tágra nyílt szemmel feküdtem, reggel négy­kor talpon voltam. Azután megérkezett a váltás, én pedig hazamentem, és eldőltem. Azután mégis lett másodállásom. Amikor fej­re állt velünk a világ, és egy szerencsétlen köl­csönügylet után mindenünket elvesztettük, hosz­­szú időn át egy segélyszervezet támogatására szo­rultunk. Ahogy kezdtünk talpra állni, egyre ke­vesebbet jártam a szociális segítőnk nyakára, de azért időről időre összefutottunk. Egyszer azt kér­dezte, nem akarnék-e egy kis pluszpénzt keresni gépkocsivezetéssel. Szegénysoron, romatelepen élő gyerekeket kell fuvarozni hét végén. A fiúk te­hetségét egy ismert előadó fedezte fel, de otthon az általános iskola is problémás számukra, nem­hogy a zenélés. De civilek felkarolták őket, most kollégiumban laknak, délelőtt iskolába mennek, délután a művészeti intézetbe. Pénteken az utol­só óra után autóval hazaviszik, vasárnap délután visszahozzák őket. Ez lenne az én feladatom: hét végén fuvarozni a két fiút. Megismerkedtem Ibolyával, a tehetséges gye­rekek nevelésére indított civil program mentorá­­­­val. Megmutatták a garázst, ahol az autót tudom felvenni, bemutattak az iskolában és a kollégium­ban is, hogy én fogok majd a gyerekekért jönni. A fiúkat megelőzte a rossz hírük. Ricsi és Krisz­tián még csak hatodikosok voltak, de mindenkivel kocsmai stílusban beszéltek, a­ tanárnőknek ocs­­mány ajánlatokat tettek, a többi gyereket terro­rizálták. Gondoltam, velem rosszul járnak majd, ha nem tudnak normálisan viselkedni, bár aligha lesz velük sok dolgom. De a sors úgy hozta, hogy mindjárt afféle nevelőapjuk lettem. Az első hétvégén Krisztiánt nem akarták visz­­szaengedni Budapestre. Az édesanya telefonon ordított a segítőkkel, hogy visszamondja a prog­ramot, mert amióta a fiú Pestre jár, otthon sem­mi nem jó neki. Kicsivel ültünk a kocsiban az ut­cán, egyikünk erre, a másik arra­ nézett ki az ab­lakon. Odabentről kihallatszott a kiabálás. Egy idő után eluntam a várakozást, szóltam a fiúnak, maradjon nyugton, azután elindultam a ház felé. - Uram, a kutya harap - kiabálta felém egy alacsony férfi az ajtóból, miközben egy loncsos fekete kutya hörögve ugrált előttem. - Nálunk úgy tartják, amelyik ugat, az nem ha­rap - mondtam, miközben apró lépésekkel köze­lítettem a ház felé. - És azt is látom, hogy rosszul van nevelve ez a kutya, mert ha már itt vagy, ak­kor nem kellene ugatnia. Te vagy a Krisztián apja? - Igen. Vagyis a nevelőapja. - És ki itt a férfi? - kérdeztem. Felemeltem a hangom. - Kivel lehet értelmesen beszélni, amíg a többiek csöndben maradnak? Azt mondtam, egyezzünk meg, halljam, mi a problémájuk. Hát tisz­teletlen lett a fiú. Mindent leszól, úgy beszél a családjával, mint a kutyával. Ez a ti hibátok, mondtam, de adja­tok egy kis időt, megnevelem őt. Megengeditek? A férfi vállat vont, felőlem. A következő héten felkerestem Ibolyát. - Nem jó, hogy a gyerekeket mindig viszed valahová, miközben mindenki csak panaszkodik rájuk - mondtam neki. - Azt hiszik, azért men­nek állatkertbe meg étterembe, mert az jár ne­kik. Pedig ez jutalom. Elmondtam neki az ötletemet. Nem tetszett neki, de beleegyezett. Péntek délután megálltam az iskola előtt, jöttek a fiúk. Fölöslegesen jöttél, vi­gyorogtak, Ibolya jön értünk, megyünk libegőzni. - Üljetek csak be - nyitottam az ajtót -, Ibolya nem jön. Összeszedjük a holmitokat, megyünk haza. Ennyi volt, véget ért a pesti jó világ. - Micsoda? Hogy képzeled ezt? Ibolya úgy­sem engedi. - Nem? Akkor hívjuk fel! - Beütöttem a szá­mát, beleszólt, a fiúk is hallották. Utána szinte egy levegővel mondtam végig a mondókámat. - Ibolya, viszem haza a két gyereket. Befejeztük a programot, szemtelenek, tiszteletlenek, minden­hol panasz van rájuk. Elég volt. Megmondtam ne­kik is. Viszem őket haza. Jó? Szia. - Csendben ül­tek a kocsiban. Azután kezdték a könyörgést: na, ne csináld már... megváltozunk... légyszi, csak egyszer... Félreálltam a járdára. Hátrafordultam, a szemükbe néztem. Azt mondtam, egyetlen esélyt kapnak. De ha még egyszer telefonál valaki az is­kolából vagy a kollégiumból miattuk, akkor vége. A következő héten Ibolya hívott, azt mondta, mintha kicserélték volna a gyerekeket. Köszön­nek, kérnek, tisztelettudóan beszélnek. Hétvégén elviszi őket libegőzni. Mondtam, ne tegye, egy hét még kevés. Pénteken, amikor találkoztam velük, azzal kezdték, egész héten nem volt velük sem­mi baj. És? Ha nem lopok, nem hazudok, nem ve­rekszem, azért meg kell dicsérni? Ne várd tőlem, hogy megdicsérjelek, majd ha négyest vagy ötöst kapsz a suliban. Nincs Ibolya, semmi kirándulás. Hétvégenként, amikor hazavittem a fiúkat, vettem a családoknak lisztet, cukrot, olajat. Nem sokat, de minden alkalommal volt nálam egy zacs­kó ajándék. Különösen Krisztián családjánál volt rá szükség. Lassan enyhült a viszonyunk. A fiúk komolyan elhitték, hogy tőlem függ, maradnak-e Pesten, vagy haza kell költözniük. Egy alkalommal azzal vártak az isko­lánál, hogy Krisztián újra verekedett. Miért? A származásával húzták őt, elborult az agya. Félrehívtam a fiút, a szemébe néztem. - Ajánlok egy fogadást, kíván­csi vagyok, meg tudod-e állni négy héten át, hogy nem csinálsz sem­mi zűrt, és csak jó jegyeket hozol. Ha igen, a végén adok neked egy mobiltelefont. De ha bármi lesz, akár az utolsó napon is, buktad a telefont. Ha kibírod négy hétig, akkor viszont én buktam a telefont. Kezet fogtunk. Néhány nap múlva este tízkor csörgött a telefonom, a kollégiumból hívtak, hogy Krisztián nem akar lefeküdni, kint ül a tanuló­szobában a fizikakönyv fölött. Hagyjátok még egy órát, mondtam, van mit bepótolnia. Eltelt a hónap, Krisztián hozta a jó jegyeket. A metróállomáson van egy kereskedő, jó áron adja az újszerű telefonokat. A készülékeket né­zegetve arra gondoltam: szép dolog a pedagógia, de azért én mégiscsak egy éjjeliőr lennék. De ad­juk meg a módját. Nem a legolcsóbbak közül vá­lasztottam. Délután, amikor a hófehér dobozt a fiú kezébe nyomtam, már biztos voltam benne, hogy megérte. Félreálltam a járdára. Hátra­fordultam, a szemükbe néz­tem. Azt mond­tam, egyetlen esélyt kapnak. Szólt a rádió HANTHY KINGA R­endes faluban nem történhetett semmi, amiről a lakosság tudomást ne szerzett volna. Ültek az idős hölgyek a ház előtt, beszélgettek, és közben szemmel tartották a környé­ket. Ennek számtalan előnye és hátránya volt. Miközben figyeltek például az üresen maradt házakra, amikor a gazdájuk eluta­zott, azt is tudták, ki mikor jár egyenes, mikor ferde úton. Továbbá azt is, ki hiányzik a névsorból. Manapság már nincsenek rendes falvak, az idős hölgyek pedig nem a ház, hanem a tévé előtt ülnek, és a Fatmagül vagy A szultána című tö­rök sorozatot nézik. Esetleg mindkettőt, de lehet, hogy az összeset egy­más után, mivel török sorozatból igen jó a felhozatal. Emiatt nem is ér­nek rá figyelni arra, kivel mi van, nemhogy a falu másik végén, hanem a szomszédban sem. „Borzalmas, mi semmiről nem tudtunk, semmit nem hallottunk, láttunk”, borzonganak a szomszédok, amikor a kíváncsi és híréhes kereskedelmi mikrofont az orruk elé tolják. És tényleg igaz lehet, tényleg nem tudták, hogy a férfi a kerítés másik oldalán folyton veri a fe­leségét, zaklatja a mostohalányát, vagy épp a menyecske csalja az urát, miközben az dolgozik, vagy a kocsmában múlatja az idejét. Vagyis, mi­vel a falvakban már kocsma sincs, csak dohánybolt, nem a pultnak, ha­nem annak falának támaszkodva dönti be a felest meg rá a sört, miköz­ben talán szót vált a hasonló szándékkal érkezett ismerőssel. (Vajon mi­től olyan rosszak a magyar lakosság egészségi statisztikái?) Mit, miféle szolidaritást, figyelmet kívánhatunk ezek után egy stock­­holmnyi méretű városban, ahol becslések szerint már három éve feküdt háborítatlanul a halott férfi a lakásban, mire a szomszédok gyanakodni kezdtek. (Azt nem tudjuk meg, hogy mitől éppen most.) Hogy mennyi ideje lehet halott, azt a hűtőben lévő ételekből és a lakásban lévő újsá­gok dátumából saccolják, de majd nyilván pontosabb adat is lesz. Az eset bejárta ugyan a világot, de csak amolyan mínuszos, vagyis kis hírként, amit az emberek a nagy hírek után szoktak böngészgetni. Hol is van en­nek a súlya a harminchalottas kabuli piacrobbantástól, ami viszont ma már szintén csak mínuszos hír, mert kell a hely annak, hogy Weisz Fan­ni megtanult húslevest főzni. Amiért ennek a cirka három éve magányosan és bolydítatlanul fek­vő idős férfinak a halála hír lett, nem más, mint hogy a lakásban szólt a rádió. Gondoljuk el: három éve szól a rádió, három éve fekszik egy ha­lott, három éve nem veszi észre senki, hogy gyűlik a posta, hogy gyűlik a szag. Senki, de senki. Nemcsak a szomszédok, hanem a rokonság, a gye­rekek, a sógor, koma, kártyapartner sem. Nyilván azért nem, mert ilye­nek nem voltak, vagy régóta magasról tettek az öregre, aki mogorva volt, talán zsugori is, és mindenkivel összeveszett. Szögezzük le, ilyen annak idején a rendes falvakban nem fordulhatott elő. Tulajdonképpen vicces lett ez a világ. Nem ismerjük a szomszédun­kat, nem beszélünk a testvérünkkel, és csak olykor hívjuk fel a szülein­ket, közben mindent tudunk azokról, akikkel a közösségi hálón tartjuk a kapcsolatot, vagy épp csak onnan ismerjük, személyesen nem is. Tud­juk, mit főz, hol jár, mit vett, mit gondol, vagy legalábbis mit gondol, hogy mit kell gondolnia. És rólunk is tud mindent a világháló. Ha zuhanyró­zsát keresünk, hónapokig zuhanyrózsa-hirdetések ugranak fel. És ez a legkevesebb. Tudjuk azt is, hogy Mark Zuckerberg laptopján le van ra­gasztva a kamera. A miénken meg nincs, tehát a net, ha akar, lát is min­ket. És ez minket egyáltalán nem zavar. Mindenki csak a vállát rán­gatja, őt aztán nyugodtan figyelhetik, neki nincs titkolnivalója. (Vajon Zuckerbergnek mi lehet?) Végeredményben tehát eljuthatunk oda, hogy a stockholmi öregem­bernek az volt a pechje, hogy rádiót hallgatott. Mert a rádió ma még azon ritka, talán az egyetlen olyan elektromos készülék, amelyik nem figyel minket, nem kémkedik utánunk. (Tudjuk, hogy létezik már kémvírussal ellátott vibrátor is, mely a használat gyakoriságát jelzi a gyártónak.) Ha például az idős stockholmi úr a számítógép előtt ül, meglehet, már régen kiderült volna, nem három év után, hogy meghalt, mert valakinek a vi­lághálón biztosan feltűnt volna. Ezzel szemben itt van a klasszikus rádió, amelyik csak szól, szórakoztat, nem kíváncsiskodik, és olyan egyszerű­en működik, hogy még a magányos svéd öregemberek is tudják kezelni. Mindebből nem következik, hogy ne nézzünk török sorozatot, ne ne­­tezzünk, vagy csak rádiót hallgassunk, csupán az, hogy nem lenne jó, ha már csak a gépek tudnák, mi van velünk.

Next