Magyar Nemzet, 2019. december (82. évfolyam, 249-272. szám)

2019-12-07 / 254. szám

2019. december 7., szombat LUGAS 15 KÖNYVESHÁZ Túlélő a mosogató alatt A portugál Afonso Cruz művészi utazásra hív ÖTVÖS ZOLTÁN H­ étéves koromra nem volt nagy­apám, így nagyanyáim mesél­hették volna el az ő története­iket. Próbálkoztak becsülettel, de a nők másként láttak, nagyon másként, mint a férfiak. Időnként felmerül bennem, hogy mit vihettek magukkal a nagyapák, amit kizárólag ők tudhattak, és esetleg megoszthattak volna. Alfonso Cruz különleges történetet örökölt a nagyapjától. A második világháború zűrös időszakában a nagyszülők Pozsonyból szár­mazó zsidó festőt rejtegettek a mosogató alatt. Festő a mosogató alatt? Festő, aki két képet hagyományozott a családra, amelyek hetven éve lógnak a falon. Fantáziaébresztő törté­net ez, amely évtizedek múltán is megmoz­gatja az embert. Pláne, ha írófélének szüle­tik, mint a portugál Cruz, akinek a harma­dik magyarul megjelent regénye szól a festő­ről. Az ötvenhez közelítő szerző sokoldalú fi­gura, az íróság mellett kiváló grafikus, köz­ismert zenész - gitározik, bendzsózik, uku­­lelézik és énekel. Könyveit saját alkotásai dí­szítik, olykor mesekönyveket illusztrál, ani­mációs filmeket rendez. 2012-ben Kokoschka babája című műve az Európai Unió Irodalmi Díját nyerte el - ezt tekintik legjelentősebb nemzetközi sikerének. A mosogató alatt rejtőző festő főszereplő Jó­zef Sors valójában Ivan Sors néven élt, alkotott. Előbb Európában, majd Amerikában, hol itt, hol ott bukkant fel. Tehetséges lehetett, halá­láról a The New York Times is megemlékezett 1950-ben. A portugál író nem hagy kétséget afelől, hogy nem ismeri Sors szülőhelyét, Po­zsonyt, sem a 125 évvel ezelőttit, amikor fő­hőse világra jött, sem a múlt század első év­tizedeinek városát. Nem volt fontos számára, figurája enélkül is megfogható. Ami fontos, a sűrűn alkalmazott groteszk humor. A nagy­apától kapott alak hihetetlen különcségéhez szórakoztató életutat gyúrt, már amennyire szórakoztató lehetett zsidóként megélni a két világháborút. „Ahhoz, hogy megnyerjük a háborút, két feltételnek kell teljesülnie: nem szabad ölni, és nem szabad meghalni” - olvasom, ami szépen hangzik, de nem igaz. A háború ennél bonyo­lultabb és borzalmasabb. És az sem igaz, hogy senki sem nevethet olyankor, amikor léteznek nácik, mert a kettő kizárja egymást. A túlzásba vitt hatalom, a vérengző diktatúra egyik nagy fájdalma, ha ereje ellenére kinevetik. Titokban sokan nevetnek, nyíltan kevesen. De nevetnek. A színtiszta gonoszság vesztére, Jozef Sors többszörösen megmenekült. Fia­talemberként létrehozta az Érdektelen Tárgyak Múzeumát, mert az sokkal több, mint a sem­mi, mert ha csak a semmi lenne a múzeumá­ban, senki sem menne el. Ha viszont van vala­mi, ami a semmit reprezentálja, akkor az em­berek magukat kérdezgetik, hogy mik azok az érdektelen tárgyak. És hogy ne kerüljenek saját magukkal összetűzésbe, történeteket találnak ki a tárgyakhoz. Hasonló meghökkentő sorok­kal bővelkedik a fejlődésregény, amely a könyv hátoldalán olvasható ajánló szerint kivételes ér­zékenységgel alkalmazza az irodalom átlénye­gülő erejét. Hogy kivételesen alkalmazza, arról nem vagyok meggyőződve, de hogy hatásosan teszi, az bizonyos. A könyvet átmenetileg le le­het tenni, de amíg minden üzenetét magunkban át nem rágjuk, nem szabadulunk a hatása alól. Cruz szórakoztató, könnyen olvasható, első nekifutásra egy délután alatt „letudható” tör­ténetet nyújt át, amelyet grafikák tömkelege tesz szellőssé. (Afonso Cruz: Festő a mosogató alatt. Ford.: Király Szabolcs. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 168 oldal. Ára: 2800 forint) Emberré kivetkőzve Erdélyi karácsony erdélyi írókkal CSABA PIROSKA A­mikor megpillantottam az Er­délyi karácsony című könyvet az új könyvek sorában, eszem­be jutott az az oklevél, amelyet édesapám kapott az Erdélyi Szépmíves Céh folyóiratának terjesztésében való közremű­ködéséért. Az oklevélen három aláírás sze­repel: gróf Bánffy Miklós, Kemény János, Kós Károly. Most a marosvécsi Kemény-kastély egyik falát díszíti több oklevél társaságában. „Az erdélyi magyar irodalom megszületése­kor egy új irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. [...] A kisebbségi sorsba taszí­tott magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai, a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöt­tük is a legfontosabb: az Erdélyi Szépmíves Céh” - írja Pomogáts Béla. (A teljesség igé­nye nélkül a helikonista csoport tagjai: Ke­mény János, Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Tamási Áron, Makkai Sándor, Wass Albert, Gulácsy Irén, Nyirő József.) Az Erdélyi karácsony gyűjteményes kötet szerzőinek sorában ott láthatjuk az ismerős neveket, azokat az írókat, akik kiállták az idők próbáját. Egy szerencsés generáció tagjai ezen írókat még „kötelező olvasmányként” ismer­ték meg, olvasták. Jó lenne, ha fiataljaink is megismerhetnék, legalább a nevüket, s nem gondolnák azt például, hogy A Pál utcai fiú­kat Gárdonyi Géza írta. A kötetben szereplő Wass Albertnek el kel­lett hagynia hazáját hamis vádak alapján, s megtagadták tőle a hazatérés lehetőségét is. „Megtanultam tisztelni az ünnepeket - írja. - Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a töb­bi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivol­tunkból kivetkőzve tiszteljük önmagunk­ban az embert.” (Az én titok-karácsonyom) Nyirő József - akinek hamvait nem enged­ték eltemetni hazájában, Erdélyben - Most már jöhetsz, Jézuska! című novellájában Ül­­kei Ádám a szökött gyilkos elfogásáért ka­pott fejpénzzel a gyilkos elárvult gyermeke­inek elhozta a karácsonyt. P. Gulácsy Irént, a két világháború közötti időszak egyik leg­sikeresebb írónőjét történelmi regényei tet­ték ismertté. Ma az irodalomkedvelők sem tudnák kapásból felsorolni könyveit. A Kará­csonyi csillaghullás című novellájának hőse, az ötéves Talpai Laji nagyon beteg. Úgy olvas, hogy betűre nem tanította senki. Fél eszten­deje ágyban fekszik, így imádkozik a család­ja: „Megtértem az ágyacskámba, az én földi koporsómba.” Az öreg Talpai Lajos karácso­nyi sóhaja: „Legjobban járt köztünk, már an­gyalkákkal játszik.” „Az erdélyi magyar irodalmat azok írhat­ják, akik ennek a földnek terhét magukra ve­szik, akik Erdélynek bánatát sorsszerűen hor­dozzák, akiknek idevaló földből gyúrta Isten a szívét” - állapítja meg Tamási Áron. Az Er­délyi karácsony című antológia hátsó borító­ján olvashatjuk: „Ünnep. Fekete földek, fehér hó, sötétség és fény, hiábavalóság és remény, mélység és emelkedettség. KARÁCSONY...” (Erdélyi karácsony. Lázi Kiadó, Szeged, 2019, 208 oldal. Ára: 2600 forint) b­lélyi magyar írók karácsonyi novellái, f­rzsd­­sáym Magyar Nemzet HÉTVÉGI MELLÉKLET Lugas - A Magyar Nemzet hétvégi melléklete Szerkesztő: Fehér Béla; társszerkesztő: Margittai Gábor, Szényi Gábor; tervezőszerkesztő: Tóth Tibor; olvasószerkesztő: Major Anita, Nácsai Katalin ANYANYELVÜNK Az utolsó advent S­záz éve talán éppolyan havat sepert az adventi szél, mint idén, a Miklós­­napi olvadás előtt. Csakhogy az ak­kori szél baljós fütyörészéssel eresz­kedett alá a Kárpátok felől. Mintha azt üzente volna Besztercétől Gyergyóig mindannyiunk­nak, más kottát kapunk hamarosan, s utoljára halljuk sok száz éve megszokott hangjait. Akik sohasem éltek nyelvi és kulturális számkivetett­­ségben szülőföldjükön, aligha érthetik meg, mit jelent mindez. Nem értik, mi mindent adsz fel a gyászos pillanatban, amikor először képzeled, a szülőktől kapott szavakon nincs többé számod­ra lehetőség. Vagy csak menekülőút van, amely elszakít honodtól, s városi pályaudvarok mel­lékvágányaira lök, fűtetlen tehervagonokba. Ez elé néztünk az utolsó adventen, midőn nem ma­radt más, „mint a vasúti kocsi tetején hó, ame­lyet a Kárpát vagy a Királyhágó rázott rá szakál­­lából emlékül” - írta Krúdy Az utolsó garabon­ciás című novellájában. Nem az antant eszelős nyomulása és nem is a vérvörös felfordulás volt tán a leggyötrelme­­sebb 1919-20 fordulóján, hanem az a pokoli tü­relmetlenség, amely a Szent István-i Magyaror­szág sok kultúrájú együttélését a legsovénabb utódállami nyelvpolitikára cserélte. 1921. ápri­lis 6-tól kezdve rendeletileg tiltották be a ma­gyar nyelv bármiféle hivatalos használatát ősi magyar vármegyékben Trencséntől Liptóig, Sze­­pesig, Sárosig. Az akkori tömbmagyar területe­ken kívül nemigen volt izgalom. A jó ég tudja, miért, a magyar politika mégis szereti azt kép­zelni, rögtön a nép, a nemzet tűnik el ott, hol a kulturális elnyomásé a főszerep, holott a gram­matikát is látott ember sejti, épp a nyelv elrablá­sa nyit, nyitott utat a nemzeti lét valóságos szét­­mállasztásához, a nyelvében egy és összetartó nemzet vármegyénkénti „fel -és megvásárlásá­hoz”. Más szóval nem a nemzet hús-vér léte tű­nik el, hanem a közösség szellemi létének, nyelvé­nek erejébe vetett hite roggyan meg. Ami persze éppen elég a legnagyobb bajhoz, ok és okozat vi­szonyát ennek ellenére sem ildomos összekever­ni. Valóságos gyógyírt ugyanis csak az kínálhat, aki a kiváltó okot is ismeri. Nem hiába mondják csaknem ötszáz éve honunkban, nyelvében él a nemzet. Idézzük ezt meg Sylvester János 1539- es, egész Európában korai, látnoki szavaival: „El volt rejtve idáig anyanyelvünk kincsesládája is, amelyet most találtak meg. [...] Ha nem vona­kodunk élni vele, akkor hamarosan koldussze­gényekből dúsgazdagokká válhatunk.” A sylves­­teri leckét tökéletesen megértették a Kárpátok hegyei között, csak „trianonire” megfricskázták: ha koldusszegénnyé kívánsz tenni valakit, zárd el anyanyelve kincsesládáját, s kulcsát hajítsd a rohanó Vág vagy Garam hullámaiba! így lesz­nek új alattvalóidból apránként kezes bárányok. Vajon mit éreztek ebből Selmec és Beszter­ce magyar polgárai utolsó adventi imáik mel­lett? Megvolt-e még a kincsesládikó kulcsa? Ek­kor már sárba hullottak az első utcatáblák, min­denki sejtette, hogy a soktornyos, szökőkutas tér nem lesz többé IV. Béla király tér Besztercén, és azt is, hogy Kossuthtól, Deáktól is búcsúzni kell. Aki nem akart szlovákká lenni, ment, me­nekült. Oszvaldt Gusztáv sütőháza még maradt néhány évig a Szentháromság tér sarkán, de ki tudja, megvoltak-e még 1919 adventjén a rózsa­szín és vajsárga magyar hirdetőlapocskák, ame­lyek szerint ebben a sütőházban napjában két­szer sütik a friss rozs- és búzakenyeret, s kínál­ják a kétszersültet pozsonyi módra, mandulá­val vagy mandula nélkül, gyermekek számára. A pályudvaron, a fiákerállomáson megszólaltak­­, még magyarul? Volt-e még, aki félretette a Sel­­meczbányai Híradó példányait jobb napokra? Tudtak-e reménykedni az elvesző Magyaror­szág utolsó adventjén, s tudunk-e még remélni itt, történelmi józanság és poszttrianoni sovinizmus évszázada dúló, egyenlőtlen harcában? POMOZI PÉTER

Next