Magyar Nemzet, 2019. december (82. évfolyam, 249-272. szám)
2019-12-07 / 254. szám
2019. december 7., szombat LUGAS 15 KÖNYVESHÁZ Túlélő a mosogató alatt A portugál Afonso Cruz művészi utazásra hív ÖTVÖS ZOLTÁN H étéves koromra nem volt nagyapám, így nagyanyáim mesélhették volna el az ő történeteiket. Próbálkoztak becsülettel, de a nők másként láttak, nagyon másként, mint a férfiak. Időnként felmerül bennem, hogy mit vihettek magukkal a nagyapák, amit kizárólag ők tudhattak, és esetleg megoszthattak volna. Alfonso Cruz különleges történetet örökölt a nagyapjától. A második világháború zűrös időszakában a nagyszülők Pozsonyból származó zsidó festőt rejtegettek a mosogató alatt. Festő a mosogató alatt? Festő, aki két képet hagyományozott a családra, amelyek hetven éve lógnak a falon. Fantáziaébresztő történet ez, amely évtizedek múltán is megmozgatja az embert. Pláne, ha írófélének születik, mint a portugál Cruz, akinek a harmadik magyarul megjelent regénye szól a festőről. Az ötvenhez közelítő szerző sokoldalú figura, az íróság mellett kiváló grafikus, közismert zenész - gitározik, bendzsózik, ukulelézik és énekel. Könyveit saját alkotásai díszítik, olykor mesekönyveket illusztrál, animációs filmeket rendez. 2012-ben Kokoschka babája című műve az Európai Unió Irodalmi Díját nyerte el - ezt tekintik legjelentősebb nemzetközi sikerének. A mosogató alatt rejtőző festő főszereplő Józef Sors valójában Ivan Sors néven élt, alkotott. Előbb Európában, majd Amerikában, hol itt, hol ott bukkant fel. Tehetséges lehetett, haláláról a The New York Times is megemlékezett 1950-ben. A portugál író nem hagy kétséget afelől, hogy nem ismeri Sors szülőhelyét, Pozsonyt, sem a 125 évvel ezelőttit, amikor főhőse világra jött, sem a múlt század első évtizedeinek városát. Nem volt fontos számára, figurája enélkül is megfogható. Ami fontos, a sűrűn alkalmazott groteszk humor. A nagyapától kapott alak hihetetlen különcségéhez szórakoztató életutat gyúrt, már amennyire szórakoztató lehetett zsidóként megélni a két világháborút. „Ahhoz, hogy megnyerjük a háborút, két feltételnek kell teljesülnie: nem szabad ölni, és nem szabad meghalni” - olvasom, ami szépen hangzik, de nem igaz. A háború ennél bonyolultabb és borzalmasabb. És az sem igaz, hogy senki sem nevethet olyankor, amikor léteznek nácik, mert a kettő kizárja egymást. A túlzásba vitt hatalom, a vérengző diktatúra egyik nagy fájdalma, ha ereje ellenére kinevetik. Titokban sokan nevetnek, nyíltan kevesen. De nevetnek. A színtiszta gonoszság vesztére, Jozef Sors többszörösen megmenekült. Fiatalemberként létrehozta az Érdektelen Tárgyak Múzeumát, mert az sokkal több, mint a semmi, mert ha csak a semmi lenne a múzeumában, senki sem menne el. Ha viszont van valami, ami a semmit reprezentálja, akkor az emberek magukat kérdezgetik, hogy mik azok az érdektelen tárgyak. És hogy ne kerüljenek saját magukkal összetűzésbe, történeteket találnak ki a tárgyakhoz. Hasonló meghökkentő sorokkal bővelkedik a fejlődésregény, amely a könyv hátoldalán olvasható ajánló szerint kivételes érzékenységgel alkalmazza az irodalom átlényegülő erejét. Hogy kivételesen alkalmazza, arról nem vagyok meggyőződve, de hogy hatásosan teszi, az bizonyos. A könyvet átmenetileg le lehet tenni, de amíg minden üzenetét magunkban át nem rágjuk, nem szabadulunk a hatása alól. Cruz szórakoztató, könnyen olvasható, első nekifutásra egy délután alatt „letudható” történetet nyújt át, amelyet grafikák tömkelege tesz szellőssé. (Afonso Cruz: Festő a mosogató alatt. Ford.: Király Szabolcs. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 168 oldal. Ára: 2800 forint) Emberré kivetkőzve Erdélyi karácsony erdélyi írókkal CSABA PIROSKA Amikor megpillantottam az Erdélyi karácsony című könyvet az új könyvek sorában, eszembe jutott az az oklevél, amelyet édesapám kapott az Erdélyi Szépmíves Céh folyóiratának terjesztésében való közreműködéséért. Az oklevélen három aláírás szerepel: gróf Bánffy Miklós, Kemény János, Kós Károly. Most a marosvécsi Kemény-kastély egyik falát díszíti több oklevél társaságában. „Az erdélyi magyar irodalom megszületésekor egy új irodalomalapítás nehéz felelőssége és temérdek munkája várt az ottani magyar értelmiségre. [...] A kisebbségi sorsba taszított magyarság első és legfontosabb közös intézménye az irodalom és ennek fórumai, a folyóiratok és könyvkiadók voltak, közöttük is a legfontosabb: az Erdélyi Szépmíves Céh” - írja Pomogáts Béla. (A teljesség igénye nélkül a helikonista csoport tagjai: Kemény János, Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Tamási Áron, Makkai Sándor, Wass Albert, Gulácsy Irén, Nyirő József.) Az Erdélyi karácsony gyűjteményes kötet szerzőinek sorában ott láthatjuk az ismerős neveket, azokat az írókat, akik kiállták az idők próbáját. Egy szerencsés generáció tagjai ezen írókat még „kötelező olvasmányként” ismerték meg, olvasták. Jó lenne, ha fiataljaink is megismerhetnék, legalább a nevüket, s nem gondolnák azt például, hogy A Pál utcai fiúkat Gárdonyi Géza írta. A kötetben szereplő Wass Albertnek el kellett hagynia hazáját hamis vádak alapján, s megtagadták tőle a hazatérés lehetőségét is. „Megtanultam tisztelni az ünnepeket - írja. - Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőzve tiszteljük önmagunkban az embert.” (Az én titok-karácsonyom) Nyirő József - akinek hamvait nem engedték eltemetni hazájában, Erdélyben - Most már jöhetsz, Jézuska! című novellájában Ülkei Ádám a szökött gyilkos elfogásáért kapott fejpénzzel a gyilkos elárvult gyermekeinek elhozta a karácsonyt. P. Gulácsy Irént, a két világháború közötti időszak egyik legsikeresebb írónőjét történelmi regényei tették ismertté. Ma az irodalomkedvelők sem tudnák kapásból felsorolni könyveit. A Karácsonyi csillaghullás című novellájának hőse, az ötéves Talpai Laji nagyon beteg. Úgy olvas, hogy betűre nem tanította senki. Fél esztendeje ágyban fekszik, így imádkozik a családja: „Megtértem az ágyacskámba, az én földi koporsómba.” Az öreg Talpai Lajos karácsonyi sóhaja: „Legjobban járt köztünk, már angyalkákkal játszik.” „Az erdélyi magyar irodalmat azok írhatják, akik ennek a földnek terhét magukra veszik, akik Erdélynek bánatát sorsszerűen hordozzák, akiknek idevaló földből gyúrta Isten a szívét” - állapítja meg Tamási Áron. Az Erdélyi karácsony című antológia hátsó borítóján olvashatjuk: „Ünnep. Fekete földek, fehér hó, sötétség és fény, hiábavalóság és remény, mélység és emelkedettség. KARÁCSONY...” (Erdélyi karácsony. Lázi Kiadó, Szeged, 2019, 208 oldal. Ára: 2600 forint) blélyi magyar írók karácsonyi novellái, frzsdsáym Magyar Nemzet HÉTVÉGI MELLÉKLET Lugas - A Magyar Nemzet hétvégi melléklete Szerkesztő: Fehér Béla; társszerkesztő: Margittai Gábor, Szényi Gábor; tervezőszerkesztő: Tóth Tibor; olvasószerkesztő: Major Anita, Nácsai Katalin ANYANYELVÜNK Az utolsó advent Száz éve talán éppolyan havat sepert az adventi szél, mint idén, a Miklósnapi olvadás előtt. Csakhogy az akkori szél baljós fütyörészéssel ereszkedett alá a Kárpátok felől. Mintha azt üzente volna Besztercétől Gyergyóig mindannyiunknak, más kottát kapunk hamarosan, s utoljára halljuk sok száz éve megszokott hangjait. Akik sohasem éltek nyelvi és kulturális számkivetettségben szülőföldjükön, aligha érthetik meg, mit jelent mindez. Nem értik, mi mindent adsz fel a gyászos pillanatban, amikor először képzeled, a szülőktől kapott szavakon nincs többé számodra lehetőség. Vagy csak menekülőút van, amely elszakít honodtól, s városi pályaudvarok mellékvágányaira lök, fűtetlen tehervagonokba. Ez elé néztünk az utolsó adventen, midőn nem maradt más, „mint a vasúti kocsi tetején hó, amelyet a Kárpát vagy a Királyhágó rázott rá szakállából emlékül” - írta Krúdy Az utolsó garabonciás című novellájában. Nem az antant eszelős nyomulása és nem is a vérvörös felfordulás volt tán a leggyötrelmesebb 1919-20 fordulóján, hanem az a pokoli türelmetlenség, amely a Szent István-i Magyarország sok kultúrájú együttélését a legsovénabb utódállami nyelvpolitikára cserélte. 1921. április 6-tól kezdve rendeletileg tiltották be a magyar nyelv bármiféle hivatalos használatát ősi magyar vármegyékben Trencséntől Liptóig, Szepesig, Sárosig. Az akkori tömbmagyar területeken kívül nemigen volt izgalom. A jó ég tudja, miért, a magyar politika mégis szereti azt képzelni, rögtön a nép, a nemzet tűnik el ott, hol a kulturális elnyomásé a főszerep, holott a grammatikát is látott ember sejti, épp a nyelv elrablása nyit, nyitott utat a nemzeti lét valóságos szétmállasztásához, a nyelvében egy és összetartó nemzet vármegyénkénti „fel -és megvásárlásához”. Más szóval nem a nemzet hús-vér léte tűnik el, hanem a közösség szellemi létének, nyelvének erejébe vetett hite roggyan meg. Ami persze éppen elég a legnagyobb bajhoz, ok és okozat viszonyát ennek ellenére sem ildomos összekeverni. Valóságos gyógyírt ugyanis csak az kínálhat, aki a kiváltó okot is ismeri. Nem hiába mondják csaknem ötszáz éve honunkban, nyelvében él a nemzet. Idézzük ezt meg Sylvester János 1539- es, egész Európában korai, látnoki szavaival: „El volt rejtve idáig anyanyelvünk kincsesládája is, amelyet most találtak meg. [...] Ha nem vonakodunk élni vele, akkor hamarosan koldusszegényekből dúsgazdagokká válhatunk.” A sylvesteri leckét tökéletesen megértették a Kárpátok hegyei között, csak „trianonire” megfricskázták: ha koldusszegénnyé kívánsz tenni valakit, zárd el anyanyelve kincsesládáját, s kulcsát hajítsd a rohanó Vág vagy Garam hullámaiba! így lesznek új alattvalóidból apránként kezes bárányok. Vajon mit éreztek ebből Selmec és Beszterce magyar polgárai utolsó adventi imáik mellett? Megvolt-e még a kincsesládikó kulcsa? Ekkor már sárba hullottak az első utcatáblák, mindenki sejtette, hogy a soktornyos, szökőkutas tér nem lesz többé IV. Béla király tér Besztercén, és azt is, hogy Kossuthtól, Deáktól is búcsúzni kell. Aki nem akart szlovákká lenni, ment, menekült. Oszvaldt Gusztáv sütőháza még maradt néhány évig a Szentháromság tér sarkán, de ki tudja, megvoltak-e még 1919 adventjén a rózsaszín és vajsárga magyar hirdetőlapocskák, amelyek szerint ebben a sütőházban napjában kétszer sütik a friss rozs- és búzakenyeret, s kínálják a kétszersültet pozsonyi módra, mandulával vagy mandula nélkül, gyermekek számára. A pályudvaron, a fiákerállomáson megszólaltak, még magyarul? Volt-e még, aki félretette a Selmeczbányai Híradó példányait jobb napokra? Tudtak-e reménykedni az elvesző Magyarország utolsó adventjén, s tudunk-e még remélni itt, történelmi józanság és poszttrianoni sovinizmus évszázada dúló, egyenlőtlen harcában? POMOZI PÉTER