Magyar Nemzet, 2020. január (83. évfolyam, 1-26. szám)
2020-01-30 / 25. szám
2020. január 30., csütörtök Magyar Nemzet KULTÚRA 17 A nőket a csecsemőikkel együtt lőtték agyon A Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilm a héten debütált Pataki Tamás A szlovák főváros ötödik járásában van Közép-Európa legnagyobb panelnegyede. Az egykori Pozsonyligetfalu területére épült városrésszel a múltat akarták végképp eltörölni a csehszlovák hatóságok, hisz alatta több száz, ezer meggyilkolt magyar, német és szlovák ember tömegsírja van. A „magyar kátyúról” nem sokat beszélünk, nem vált a köztudat részévé, pedig a huszadik század egyik legmocskosabb népirtását hajtották itt végre a csehszlovák katonák, melynek során kilencven magyar kiskorú leventét is brutálisan kivégeztek. A Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilm a héten debütált a köztévén. A film harag nélkül, magyar túlélők, cseh és szlovák történészek megkérdezésével, profin tárja fel az 1945 nyarán, már békeidőben elkövetett genocídiumot. Egyértelmű, hogy ön magyar nemzetiségű, ezért az ön tartózkodása Bratislava város területén állami szempontokból nem kívánatos - ezt olvashatták a Vymerben, azaz a kitelepítési határozatban azok a pozsonyi magyarok, akiket a csehszlovák állam nem tűrt meg saját szülővárosuk területén, ezért menniük kellett. A visszaemlékezők és életben maradottak szerint ezután nagyjából két óra alatt csomagolhatták öszsze a legszükségesebb dolgaikat, és már vitték is őket Pozsonyligetfaluba, amely eredetileg egy német település volt, a várostól délre, a Duna túlsó oldalán. A dokumentumfilmben megszólal Nagy Ilona, a ligetfalui tábor túlélője is, aki a mindennapi nélkülözésről és a bánásmódról mond el sok olyan apró részletet, amit a prágai vagy pozsonyi levéltárak aktáiból már nem tudhatnánk meg. Sokan nem úszták meg egyszerű kitelepítéssel. A Géczy Dávid és Udvardy Zoltán által rendezett alkotás felfedi azt, hogy a második világháború befejezése után, már békeidőben, a csehszlovák hadsereg katonái 1945 nyarán magyar és német civil lakosokat mészároltak le a ligetfalui táborok területén és Morvaország közepén. A panelnegyedről készült hangulatképek után, az alkotók már a film legelején jó kontrasztot teremtenek az előbb említettekkel, hisz megkérdezik a pozsonyligetfalui telep lakóit, hogy hallottak-e a koncentrációs táborról, a tömegsírokról? Egy-két halovány utalástól eltekintve a válasz egyöntetűen az, hogy semmit sem tudnak erről. Ami nem is csoda, hisz a csehszlovák rendszerváltásig tabutémának számított, az állam pedig elhallgatta azt, hogy egy táborrészt megsemmisítőtáborként kezdett el működtetni a csehszlovák hadsereg 17. gyalogezrede, és, mint Szabó József történész mondja: „a kivégzőknek egyetlenegy szempontjuk volt, az, hogy az áldozatok milyen szinten beszéltek szlovákul. Ha akcentust vagy bármilyen hiányosságot tapasztaltak, akkor ez automatikusan, különösen ligetfalu esetében agyonlövést jelentett. Legkevesebb 500-600 főre tehető a kivégzettek száma”, de a becslések szerint több ezer embert gyilkoltak meg, nőket és férfiakat vegyesen. Ugyanebben az időben végeztek ki kilencven magyar leventét is, akik nyugati hadifogságból tértek haza. Hat fiút csak azért lőttek agyon, mert pár szál cigarettát találtak náluk (azokat már be kellett volna szolgáltatniuk). Felsorakoztatták, majd élő céltáblának használták őket. A csapatból hárman megszöktek, és noha hajtóvadászat indult ellenük, végül átjutottak az államhatáron. Ennél a résznél megszólal Callmeyer Ferenc Ybl-díjas építész, egyetemi tanár is, aki már Nyugaton levált a leventecsoportjától, és csak évtizedekkel később jött rá, hogy a kivégzett fiúk valószínű, hogy az akkori társai voltak. A ligetfalui tömeges kivégzéseket ugyanaz a Prágából odavezényelt 17. gyalogezred hajtotta végre, amelynek tagjai 1945 júniusában a csehországi Prerov határában 265, bányászmunkákról hazafelé tartó németet és magyart, köztük 71 gyermeket végeztek ki egy éjszaka leforgása alatt. A végrehajtást a Benes-dekrétumokra hivatkozva Karol Pazúr, az ezred vizsgálótisztje és a pozsonyi Bedrich Smetana ideológiai tiszt rendelte el azután, hogy a családokat megfosztották értékeiktől. Minderről Frantisek Hybl történész, a prerovi múzeum nyugalmazott igazgatója nyilatkozik a dokumentumfilmben, akivel a stáb felkereste a tömeggyilkosságok helyszíneit. A cseh történésznek múlhatatlan érdemei vannak abban, hogy fény derült a prerovi népirtás részleteire, hisz a Prágai katonai archívum adatai alapján jött rá, hogy a kivégzett német, magyar férfiak jelöletlen sírban a helyi temetőben nyugszanak. A nők és a gyermekek maradványait pedig az olmützi krematóriumban találta meg, és elérte, hogy kihantolják a hamvakat őrző ládákat, majd újratemessék őket a prerovi temetőben. Hybl döbbenetes dolgokat mond el a tömeggyilkosságokról. A csecsemőket a tenyerükre helyezték és úgy eresztették beléjük a golyót, a pár életben maradt gyermeket, akik a holttesteken mászkáltak tovább a sáncban, Pazar személyesen végezte ki. A visszaemlékezések szerint a felületesen eltakart tömegsír három nap múlva is mozgott, és ez volt a legdurvább cseh, morva és sziléziai területen elkövetett népirtás a XX. század negyvenes éveiben. Pazúr csupán egy évet töltött börtönben, Klement Gottwald kommunista vezető ugyanis megkegyelmezett neki. A Népirtás Pozsonyligetfalun egy kiváló dokumentumfilm, amelynek legnagyobb erénye az, hogy rengetegen szólalnak meg benne, így nemcsak történészek, egykori áldozatok, hanem azok leszármazottai, cseh és szlovák történészek, politikusok és közírók is mesélnek sokféle szemszögből. A kivégzőknek egyetlenegy szempontjuk volt, az, hogy az áldozatok milyen szinten beszéltek szlovákul Forrás: MédiaKlikk volt« ! Teljesen józan, gitáralapú rockzene Megjelent a Praha együttes szokatlan atmoszférájú negyedik albuma A Praha 1999-ben alakult, és azt a fajta zenét játssza, amit undergroundnak, avantgárdnak és alternatívnak szokás nevezni (az egyszeri hallgató vérmérsékletétől és/vagy kulturális beágyazottságától függően) a 80-as évek újhullámos zenekaraiból indultak ki, mint a Balaton, az Európa Kiadó vagy a Sziámi. A Praha zenekar negyedik albuma, a Live az utóbbi évek egyik legviccesebb lemeze. Juhász Kristóf Hagyjuk a művelt ember latin közhelyét ízlésekről, inkább jelentsük ki mindjárt az elején, hogy talán humorban különbözünk leginkább egymástól mi, emberek. Legalábbis sok mindent eldönt az, ha valakivel együtt nevetünk valamin - és az is, ha nem. A legkörmönfontabb humor a zenei - vagyis amikor nemcsak a zeneszöveg humorizál, hanem maga a zene is. Hogy egy zene a dúr akkordoktól, vagy valami fura ritmusképlettől lesz vicces, kinyomozhatatlan. Vajon milyen zenéken nevetnek ma a Kárpát-medencében? Pajzán csángó csujogatásokon? Irigy Hónaljmirigyen? Belgán? Esetleg Hofitól dúdolgatják, hogy Próbálj meg lazítani? Vagy Kerntől, hogy Mit vegyek fel? Vagy Dolák-Saly Róberttől a Lila libát? A Praha zenekar negyedik albuma, a Live az utóbbi évek egyik legviccesebb lemeze, és nemcsak azért, mert a borítón a halvány babakék háttér előtt egy szeletelt kenyérből rajzolódik ki a név és a cím, és a zenekar öltönyös-nyakkendős tagjai a belső borítón direkt másmilyen kenyeret esznek a hurkához a menzai csoportfelvételen (eszembe jut Salvador Dali kenyeres korszaka, természetesen ő nem kenyérpirítóba való szerény szeletkékkel, hanem tolakodóan büszke francia bagettekkel operált). Szívem szerint abszurd zenének mondanám, amit a Praha csinál. Nem azért, mert szélsőségesen kísérletező és nehezen befogadható - dehogy, teljesen józan és könnyed gitáralapú rockzene ez. Ám valami teljesen szokatlan atmoszférája van. Enyingi Péter dobja és Winkler Péter basszusgitárja hol lebegős, hol punkos, hol sámánosan, révülősen súlyos alapjaival, és rajta Nadrai Róbert néha drámaian klasszikus zongorás, máskor bohóckodósan széteffektezett billentyűse és Wettstein Tamás széttorzított-széttekert gitárja mintha a tökéletes abszurd tragikomédia, vagy valami intellektuális posztszatírjáték ideális hangzásvilágát kutatná. A kopasz énekesnő házizenekara. Tánczene Übü király udvarában. Szemtelen, frivol, punkos, mégis súlyos muzsika, akárcsak Wettstein ellentmondásos érzelmekben és egymással csatázó gondolatokban tekergő szövegei: „Beleléptél mögöttem még néhányszor a folyóba / nem volt olyan homok a parton, amibe ne léptél volna álmomban / beleléptél mellettem még néhányszor a faluba / nem volt olyan gondolatod, ami kívülről ne így látszódna”. i Ez a Rita című nóta refrénje jó kis galoppozós álomképmontázs, üvegcsörömpölős szintetizátoreffektekkel. Nadrai Róbert billentyűs egyébként hanggyűjtő, úton-útfélen rögzíti a legkülönfélébb természetes és mesterséges zajokat, amik sokszor lemezre is kerülnek. A dalok többségét a zenekar közösen jegyzi, ráadásul a Live-ot címéhez hűen élőben rögzítették, ez érződik is a közvetlen, friss, lendületes játékon, a sokszor csordavokálos refrének intenzitásán. Nem sok együttes stúdiózik élőben, korunk technikájával sokkal egyszerűbb (és a mai divat szerint szebb) sávonként rögzíteni mindent. A stúdiók, producerek, és hangmérnökök többsége ezt tartja profinak. Ám egy zene nem feltétlenül attól lesz jó, hogy patikamérlegen van kiszámolva minden félhang. Olyan, titokzatos dolgok is számítanak, mint a közös játék megélt varázsa, vagy a fent már említett lendület és közvetlenség. És a Praha ebben nem kötött kompromisszumot. Aki szereti a különlegességeket, de azért nem akar túl messzire kerülni a jó öreg rock and rolltól, no meg bírja az abszurdot, az tegyen egy próbát a Prahával. Praha: Live. Kiadja: a Praha, Zalaegerszeg, 2019. Beethoven-maraton a Bartók rádióban Élőben közvetíti a Müpából a Beethoven-maraton tizenegy koncertjét vasárnap a Bartók rádió. A koncertek közötti szünetben a maraton fellépőivel készült interjúkkal és versekkel is készülnek a hallgatóknak. A helyszínen pedig az érdeklődők bepillanthatnak a Bartók rádió kitelepülő stúdiójának a munkájába. A műsorvezető Bősze Ádám lesz, aki a nagyszünetben Eckhardt Mária zenetörténésszel beszélget Beethoven és Liszt Ferenc kapcsolatáról. A tizenegy órán át tartó zenei maratont Ludwig van Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából rendezik meg. (MTI) César-díjra jelölték a J’accuse-t A francia-lengyel rendező, Roman Polanski J’accuse (Vádolom) című legújabb alkotása, az üldöztetés kérdését a középpontba állító történelmi dráma kapta a legtöbb jelölést a legrangosabb francia filmes elismerésre, a César-díjra. A nemi erőszak miatt az Egyesült Államok által negyven éve körözött, ezért a világban csak korlátozott mozgásszabadságot élvező rendező filmjét 12 kategóriában, köztük a legjobb film és a legjobb rendező kategóriájában jelölték a „francia Oscarra”. A győzteseket február 28-án hirdetik ki. (MTI)