Magyar Nemzet, 2020. február (83. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-29 / 51. szám

12 VÉLEMÉNY 2020. február 29., szombat Egy világ lassan véget ér Az új Nemzeti alaptanterv megszüntetheti a Rákosi-korszak ideológiai kötöttségeit A legkeservesebb viták az új Nemzeti alaptan­terv (NAT) eszmeiségével kapcsolatban dúlnak. Az új NAT nyilvánvalóan nem hiba nélkü­li. Számos pontját lehetne még csiszolni, né­mely része megérne egy valódi szakmai vitát is. De lényegét tekintve új irányba vezet, sza­kít az egyoldalú, agilis kisebbség véleményét tükröző iránnyal, és más irányt is bátran meg­jelenít. Megalkotói alapvetően arra töreked­tek, hogy mind a gyerekek, mind a tanárok ter­helését csökkentsék, noha úgy tűnik, sokan a most megjelenítettnél nagyobb mértékű, bát­rabb megoldásokat is el tudtak volna képzelni. Ezen is érdemes lenne elgondolkodni. Azért roppant kíváncsi lennék, az Egye­sült Államok alaptanterve meghagyja-e a lehetőséget, hogy a fasizmus ellen küz­dő amerikai katonák hősök voltak-e, vagy esetleg részeges háborús bűnösök? Az is nagyon érdekelne, hogyan festene az Egyesült Államok alaptanterve, ha a liberális baloldal alkotná meg Reisz Ágoston, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumának tanára elkeseredet­ten írta: „A tanár csak végrehajtó marad az új NAT-ban, ha azt betartja.” Felmerül a kérdés: miért, eddig mi volt? Eddig nem kellett végre­hajtania az éppen érvényben lévő NAT-ot? De­hogynem. Különös, hogy a tervezet számos lé­nyegi elemét viszonylag kevés támadás éri. A szeptember 1-jén életbe lépő, az ötödik és a ki­lencedik évfolyamon felmenő rendszerben élet­be lépő módosított NAT jelentős változást ígér a természettudományok tanítása terén is. Ígé­retes, noha nyilvánvalóan vitatható változás­nak ígérkezik, hogy 2022-től az iskolák a 7-8. évfolyamban, valamint a középiskolák utolsó két évfolyamában összevontan taníthassák a fizikai, a kémiai, a biológiai, akár a földrajzi ismereteket egy komplex, természetismereti tárgy formájában. Ami viszont a történelmet illeti: mindent elárul az a néhány pont, amit a liberális balol­dal össztűz alá vett. Nem mulasztják el meg­említeni, hogy szerintük a NAT-nak külön­böző társadalmi alternatívákat, értékrende­ket kellene bemutatni, a diákoknak pedig azt kellene megtanítani, hogyan alakítsák ki saját identitásukat. „A szöveg alapvetésében em­lítést sem tesznek az európai, illetve egyete­mes kulturális hagyományokról.” Különös, mennyire zavaróan hat egyesek­re, ha a magyar diákokat egészséges, magyar szellemben nevelik majd. Pedig az új NAT nem hangsúlyozza túl a nemzeti identitás kérdé­sét, sőt! Az európai civilizációs identitás ki­alakítása mellett azonban kétségkívül a ko­rábbinál erőteljesebben jelenik meg a magyar nemzeti identitás szerepe is. Ez lenne olyan nagy baj? Tudjuk, hogy amit mi nemzeti pat­riotizmusnak nevezünk, az másoknak sötét nacionalizmus, sőt sovinizmus. Szerencsés lenne, ha közmegegyezés születne ennek mi­nimumáról. A hazai közgondolkodást, a kul­túránkat, az oktatási rendszerünket máig át­hatja a nemzeti érzelmektől való óvatos ide­genkedés, mi több, viszolygás. Igaz, a „má­sik oldal” ezt hevesen tagadja, de ebbe most ne menjünk bele; egyáltalán nem mindegy ugyanis, mit értünk e kifejezés alatt. A lényeg: a hazaszeretet nem opcionális lehetőség; nem lehet cél pusztán a különbö­ző értékrendek egyik alternatívájaként meg­jeleníteni a NAT-ban. Tisztában vagyok vele, hogy sokaknak már a jelenlegi tervezetben szereplő szint is elfogadhatatlan, de enged­tessék meg nekünk, hogy ragaszkodjunk eh­hez a kiindulási alaphoz. Különösen kényes, kritikus eleme az új alaptantervnek, miszerint „kiemelten keze­li a honvédelmet és a hadtörténetet”. Mik­lósi László, a Történelemtanárok Egyleté­nek elnöke a következőképpen fanyalgott a Népszavában: „Az anyagban nagyon erősen megjelenik egyfajta kötelező értékrend, en­nek következtében egyes helyeken tenden­ciózusan eltorzítja a történelmet. Például az Árpád-korból csak a győztes csatákat kell tanítani, a veszteseket nem. A törökökkel folytatott háború magyar katonáit hősök­ként emlegeti a szöveg, vagyis automatiku­san minősíti őket, nem hagyja meg a sza­badságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésre.” Azért roppant kíváncsi lennék, az Egyesült Államok alaptanterve meghagyja-e a lehetősé­get, hogy a fasizmus ellen küzdő amerikai ka­tonák hősök voltak-e vagy esetleg részeges há­borús bűnösök? Az is nagyon érdekelne, ho­gyan festene az Egyesült Államok alaptanter­ve, ha a liberális baloldal alkotná meg. Nyilván nagy hangsúlyt kapna benne a sok bűnöző, ké­tes elem elmenekülése Európából, az indiánok tízmillióinak rezervátumba zárása, módsze­res kiirtása, a tömeggyilkosságok sora a fehér faj életterének növelése érdekében. Az a tan­terv nyilván hosszan taglalná a rabszolgaság gyalázatát, és mélyen magába tekintene Hiro­sima és Nagaszaki miatt, majd a világ csend­őrének számos, hazugságokra épülő háború­ját venné sorra, melyek során a civil lakosság, köztük gyermekek százezrei lelték halálukat. És természetesen az ilyesfajta tanterv részle­tesen venné valamennyi vereséget, amit ame­rikai seregek valaha elszenvedtek. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az az elképesztő, ahogyan eddig tálalták a magyar történelmet. Vereségek, gyalázatok sorozata­ként. A honfoglalás ezen narratíva szerint nem győztes katonai akció volt, hanem a besenyők előli fejvesztett menekülés. A több mit ötven győzedelmes „kalandozó” hadjáratból sikerült két évszámot megtanítani a felnövő magyar ge­nerációkkal: az augsburgi és a merseburgi ve­reséget. „Véletlenül” elfelejtettek említést tenni a pozsonyi csatáról és Árpád törzseinek egyéb győzelmeiről. Az Árpád-kor betetőzéseként a tatárjárás veresége tette teljessé a képet: kö­zépkori eleink vereséget vereségre halmoztak ezen értelmezés szerint. Ennek tükrében ne­hezen érthető, hogyan uralhatta az Árpádok magyar birodalma a közép-európai térséget, fényes diadalok egész sorát aratva. A kép, amit hosszú évtizedeken át a diákoknak tálaltak, minden volt, csak felemelő, büszkeségre okot adó nem. Viszont cserébe tendenciózus volt és féloldalas. Ami a kritikákat illeti, vereségek ezután is lesznek a tantervben, hiszen sajnos bőven kijutott belőle történelmünk során, de - már bocsánat - nem csak azok. Lényeges kérdés, jó-e, ha a diákra bízzuk, hogy ki mellett teszi le a garast a nándorfehér­vári csatát tanulva, a magyarok vagy a törökök mellett? Csakugyan jó, ha megkérdőjelezzük, hogy végváraink (sokszor igaz, zsivány) katonái a mi hőseink, a haza védelmezői voltak? Mi­lyen különös következetlenség, hogy a II. világ­háború tanításában fel sem merült a liberális baloldali oktatási szakemberekben, hogy bíz­zuk a diákokra, ki a szimpatikusabb neki. Pe­dig helyettesítsük csak be a kritikusok mon­datába ezt a felállást: „A fasizmus ellen folyta­tott háború szovjet és amerikai katonáit hősök­ként emlegeti a szöveg, vagyis automatikusan minősíti őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következte­tésre.” Hm. Ehhez vajon mit szólnának? Ha a diákokra bíznánk, ki a szimpatikusabb nekik, a Harmadik Birodalom hadserege vagy Sztá­lin vörös hordája, bizony hamar elcsúsznának a dolgok, és nem biztos, hogy ennek sokan örül­nének. Bizonyos kérdések véleményem szerint nem lehetnek opcionálisak. Az a szellemiség, ami a kritikákból süt, jól ismert számunkra. Ez a szellemiség okolha­tó azért, hogy évtizedeken át a magyar törté­nelem sokszor gyalázatos, szánalmas esemé­nyek füzéreként ábrázoltatott. Ez a szellemiség felelős azért, amiért nemcsak oktatási rend­szerünk, de irodalmunk, filmművészetünk is javarészt a vereségeinkre, tragédiáinkra kon­centrált - persze csak azokra, amelyek meg­feleltek a liberális, baloldali hagyománynak és céloknak. A traumák és tragédiák közé vi­szont Trianon sehogy sem fért be, mint ahogy a határon túl rekedt magyarok sorsának tag­lalása sem. Ők egyszerűen nem léteztek eb­ben a narratívában. Ennek a szellemiségnek köszönhető, hogy néhány nagyszerű kivételtől eltekintve nem ké­szültek filmek győztes történelmi hőseinkről, nagyszerű királyainkról, dicsőséges évszáza­daink eseményeiről. Ennek a szellemiségnek köszönhető, hogy most, amikor az új NAT-ba kiegyensúlyozottan bekerülnek a liberális, balol­dali véleménydominanciától eltérő, azzal ellen­tétes gondolatok, máris világvégét vizionálnak. Bizonyos értelemben egyébként helyesen. Egy világ a végéhez közeledik. Závada Pál író felhívta a figyelmet az irodalomtanítás vissza­­csúszásának veszélyére a Kádár-korszak első felének durva oktatáspolitikájába, sőt a Ráko­­si-korszakéba. Szerintem pedig épp most jön ki onnan. A szerző í­ró Bán János____________________________________________________________ A szellem és lélek belső tereiről A valódi nevelés a szellem és a lélek ügye. Minden egyéb, ami manapság körülötte zajlik, többnyire külsőségekkel akar hat­ni, javítani, operálni. Bekamerázni az iskolákat? Iskolarendőr­séget fölállítani? Külső megközelítések. Az új tanterv belátha­tatlan vitákkal bajlódik? Kell-e kötelező ideológia? Visszalépés vagy örömteli, ha a nemzeti és a keresztény szellemiség uralja az alaptantervet? Külső megközelítések. Rá kell bízni a peda­gógusra! Amit saját meggyőződésének erejével közvetít, abból belső élménye lehet a diáknak. Németh László szerint amikor a nevelő bezárja maga mö­gött a tanterem ajtaját, a tanóra üvegbúrája alatt azt és úgy ta­nít, ahogyan legtisztább meggyőződése diktálja. A pedagógus ugyanis felnőtt ember. Értelmes és művelt. Semmiféle párt vé­delmére nincs szüksége, ez is külsőség lenne csak, hanem a sa­ját szellemi szabadságra, amely hatalmas belső érték, ezzel már lehet kezdeni valamit. Az már nagyszerű segítség lenne, ha nem kellene gúzsba kötve táncolnia. Gúzsok a rettentően lelket zsu­gorító adminisztrációs és bürokratikus előírások, ezek a hasz­nos időt is gyilkolják és ölik a pedagógus kreativitását, alkotó ötleteit. Mindig, de manapság biztos, hogy ez utóbbiak átadá­sára lenne igazán szükség. Másképp kell megszelídíteni és meghódítani a buta gorom­bát, aki késsel szurkálja vagy papírhengerrel püfölné a tanárt, öklével hadonászik az orra előtt, úgy ijesztgeti­ azt a diákot, aki ezt épp nem teszi, csupán nevetgél a szennyes cirkuszon, vagy azt, aki csak gyáva és örökké lapít. Gondoljuk át: az imént fel­sorolt diáktípusok (a tettleges, a víg asszisztáló, a lapító) szelídí­téséhez három különböző hódító magatartást kell alkalmazni, hogy a belső világukat a nevelő elérje (se kamera, se iskolarend­őr, se párt ebben nem segíthet). A megoldásokon gondolkozni kell sokat, felkészülni, átérezni. Nincs két egyforma diák, a ne­velő kreativitása a fontos, ha - reméljük - ezt még nem kaszt­rálta a sok bürokratikus feladat. Két ősi és bevált pedagógiai módszer van: a jutalmazás és a büntetés. Ezekkel a diák belső világát, ha kreatív és igazi szak­ember a nevelő, meg lehet érinteni. A pedagógusmunka szinte minden pillanatában készen kell állni arra, hogy a diák (gesz­tusait, viselkedését, szavait) azonnal jutalmazzuk vagy büntes­sük, mindig igazságosan és nagyon differenciáltan, mondhat­ni aprólékosan kidolgozva. A jutalmazás első kis gesztusa le­het egy elismerő pillantás, pár elismerő szó, ,„öreg, ez hősi tett volt” - mondhatom egy vagány kisfiúnak, „angyali szép felelet”, mondhatnám egy szelíd, talán gyáva kislánynak - a személyi­ségre szabás a fontos. A közösség előtt a parányi jutalmazások súlyt kapnak, még akkor is, ha egyesek nem mutatják ki, nagyon gyakran a szívük közepébe talál, így kezdődik a hódítás. Még a buta gorombák is meglepődnek, amikor parányi, ám szokat­lan dicséretet, jutalmat kapnak. Meg kell hódítani a kölyköket, a kicsiket és a nagyokat, ami korántsem azt jelenti, hogy legye­nek a hódolóink. De azt igen, hogy egy idő múltán fontos legyen nekik a szavunk, a morcosságunk, a mosolyunk, a tekintetünk, amivel naponta jutalmazzunk vagy büntetünk. 1985-86. Általános iskola, felső tagozat. Vidéki kisváros. Tél, leesik az első hó. Az iskolaudvaron eufórikusan és boldogan ro­hangálnak főképp a fiúgyerekek, és azt üvöltözik: Esik a hó, esik a hó, seggen csúszik az igazgató! Erőteljes sípszó. A lépcső tete­jéről harsányan sorakozót kiált a tanár. A folyosón falnak hát­tal sorba állítják az ármádiát, fél délelőttön át tart a kihallga­tás: te kitől hallottad?, te kitől tanultad? (a verset). Elhangzanak nevek, de nem ez a lényeges, hanem a zord számonkérés, a fe­nyegető, a büntetésre kész hangulat, a „nem lehet bármit üvöl­tözni” tudatosítása a kölykökben; a folyosón álldogálás fárasz­tó óráján talán ezt megjegyzik. Tenyerest és kormost nádpál­cával bőven kaptak, akik a rigmusterjesztésben a legtöbb sza­vazatot kapták, noha a nyolcvanas években ez a büntetés már tilos volt. Mintha a felnőttvilág, a közvélemény nem vette vol­na tudomásul, ha eljárt a pedagógus keze. Édesapám falun volt tanító, iskolaigazgató a harmincas­negyvenes években. Fölment hozzá az iskolába (így mond­ták: „fölment”, ha az iskola mondjuk ,a völgyben volt és se­hol domb vagy hegy, akkor is) a falusi édesapa, beíratni vit­te hatéves kisfiát. „Igazgató úr! Itt a gyerek, üsse, vágja, csap­ja, ha kell, de embert csináljon belőle!” Apám sose „ütte”, vág­ta, csapta a tanulóit, erre sose került sor, mert volt tekintélye. A tekintély többféle úton-módon építhető. Mert építeni kell, ingyen ritkán kapható. Az építés abban a pillanatban elkez­dődik, mikor diák és pedagógus először meglátja egymást. A gyerekek mintha nálunk erősebb vizuális készséggel rendel­keznének, a látvány, a külső megjelenés hamar megragadja őket. A jó ruhát, az ápoltságot méltányolják, még akkor is, ha ők maguk trehányak. Az első benyomás később elhalványul vagy épp megszilárdulhat, de ami a tekintélyépítésben a dön­tő: az igazságos jutalmazás és büntetés. A valódi pedagógia a szellem és lélek belső terein fog fel­éledni, nem a külsődleges megoldások mezején. A szerző nyugalmazott pedagógus Mohás Lívia_____________________________________

Next