Magyar Nemzet, 2020. június (83. évfolyam, 127-151. szám)

2020-06-10 / 134. szám

2020. június 10., szerda VÉLEMÉNY 11 Szánthó Miklós Egy emlékezés dilemmáj­áról Amikor a fájdalom és a reálpolitikai szükségszerűség találkozik. Évfordulók, ünnep- vagy gyásznapok alkal­mával sokan valamiféle katartikus élményt várunk, valami egyedülállót, sem korábban nem tapasztaltat, sem később nem tapasztal­hatón akarunk megélni. A személyes és törté-­ nelmi szimbolika, az emlékezetpolitika felbe­csülhetetlenül fontos dolog, akár születésnap­ról, házassági évfordulóról, temetésről vagy ál­lami ünnepről van szó. Készülünk rá, meghív­juk barátainkat, ismerőseinket, családtagjain­kat vagy képzeletben összeragasztjuk magun­kat nagyobb közösségekkel, gyülekezetünkkel, nemzettársainkkal. Az esetek többségében az emlékezés egyféle kollektív pszichózis is: cso­portdinamikát és közösségi kohéziót feltéte­lez, illetve eredményez - azért is emlékezünk, mert rögzíteni akarjuk saját magunknak, hogy valami vagy valaki (akár saját magunk) mások számára is lényeges. Azért emlékezünk álta­lában közösen - otthon, a temetőben vagy a főtéren -, azért gyűlünk össze többen, hogy ne legyünk széjjel. Igen, ahogy önmagunk dicsérete van any­­nyira fontos, hogy azt nem hagyhatjuk másra, a közös emlékezést sem gyakorolhatjuk egye­dül. Megtervezzük az egész jelképrendszerét, előhalásszuk a múltból azokat a tárgyi, zenei vagy egyszerűen csak szóbeli, a fejünkben lé­tező emlékeket, amelyek odahozzák, újra átél­­hetővé teszik azt, ami valaha történt. Az emlé­kezés, a múlt visszahozatala valamiféle kivéte­lességet is hordoz magában: a paradigma, egy „állandó jel” felmutatását a hétköznapok mo­noton zakatolásában, a posztmodern nyüzs­gő mozdulatlanságában. De az emlékezésnek, pontosabban az arra kijelölt vagy „kiérzett” eseménynek az is tulajdonsága, hogy időle­ges: bár egész évben vagy egész életünkben tudjuk, hogy egyszer eljön „az a nap”, az sok­szor csak egy szempillantásnak tűnik, és fárad­tan sóhajtunk fel, „milyen gyorsan vége lett!" Persze mindvégig tisztában vagyunk vele, ott hömpölyög a tudatalattiban, valahol a mély­ben, velünk van mindennap, miután az emlé­kezés megmutatja magát, kidugja egy percre a fejét a felszínre, el is múlik pontosan, és mi engedjük, hadd menjen. Ha meg is volt a ka­tarzis, sokszor kataton állapotban kapkodunk kezünkkel a levegőbe - és nem fogunk semmit. Elhagyva június 4-ét, a békediktátum szá­zadik évfordulóját, valahogy talán így érzünk most is. Tudtuk, hogy ez a nap is el fog jönni, el kellett hogy jöjjön. Talán ott is volt minden szavunkban, a tusványosi tivornyákon, a közö­sen áténekelt estékben, a gépkocsik hátuljára ragasztott matricákon, Kárpátalja legkeletibb csücskében, Felsőszinevéren, kiskorunk felvi­déki sítáboraiban, a vajdasági templomavatá­sokon, a pozsonyi vár tövében, de a fiumei nya­ralásokon is. Tudtuk, hogy jön, készültünk rá, de nehezen, valahogy mégsem akartuk, hogy elérkezzen. Nem akartuk, hogy valósággá vál­jon, amitől félünk, hogy már száz hosszú éve történt a civilizációs mázzal leöntött barbár­ság, és formálisan egy arasznyit sem tudtunk rajta változtatni. És igen, iszonyatos dilemmák gyötörtek és gyötörnek minket. Emlékezzünk, de hogyan, kinek, mi módon? Egyszerre vibrál a fájdalom, a keserűség és csilingel a józan ész, hogy ha túl­toljuk a bringát, csak azoknak teszünk szíves­séget, akik már száz évvel ezelőtt is a békétlen­séget áhították itt, a Kárpát-medencében. Per­sze lehetetlen keserűség és ökölbe szorított kéz nélkül gondolni Trianonra. Sok keserűségből és ökölbe szorított kezekből pedig düh, harag fakad. Olthatatlan, csillapíthatatlan késztetést érzünk, hogy legalább beleüvölthessük az éter­be: „Nem! Nem! Soha!” A gyász is az emléke­zés része: a hiányérzetből táplálkozó fájdalom egyik kifejezési formája. Hiányoznak az elsza­kított országrészek, hiányzik Kassa, hiányzik Beregszász, hiányzik Kolozsvár, hiányzik Sza­badka. Némán üvöltünk hát, mégis azt szeret­nénk, hogy „Európa fogja be fülét / s nyögjön a borzalomtól / és őrüljön bele!” Úgy érezhetjük, hogy ebbe a gyászba tehe­tetlenség is vegyül. Egy születésnapon ajándék van, a temetés után legalább halotti tor­­ múlt csütörtökön mi magunknak csak saját magun­kat adhattuk, mást nem. A „tehetetlenség” je­len esetben ugyanakkor adottság is, mi több, józan belátás, sőt reálpolitikai szükségszerű­ség, hogy tovább fokozzam, túlélésünk záloga. Ha nemes haraggal rohanunk előre és vérke­resztet festünk a határkőre, abból most kéz­zelfogható jó a határon túli nemzettársaink­nak nem származik. De nem csak nekik nem, nekünk, csonkaországiaknak sem: a jelenlegi európai geopolitikai viszonyok között ponto­san az a célja sokaknak - uniós magországok­nak, a progresszió határokon átívelő, globalis­­ta erőinek -, hogy a közép-európai együttmű­ködés semmi szín alatt ne jöhessen létre. Ha jobban belegondolunk — amellett, hogy szét­verjék a szerves egységre épülő történelmi Ma­gyarországot -, ez volt a cél már száz évvel ez­előtt is. A nyugati birodalmaknak, a korábbi és újkori kolonializmusnak korokon átnyúló stratégiai érdeke, hogy velük szemben hatal­mi ellenpólus ne képződjék a régióban. Borzal­mas ezt átfogni tudatilag, de ma csak úgy tud­juk lerázni Trianon porát, csak úgy tudjuk újra naggyá tenni Magyarországot, ha azokat tesz­­szük érdekeltté a mi sikerességünkben, akik­nek Trianon anno siker volt. Mi tehát a teendő? Hiszen egyfelől ahogy a jó tanács kalács nélkül, úgy az igazság erő nélkül is vajmi keveset ér. A valóságszagú vá­lasz tehát a csendes, de állhatatos nemzetépí­tés, a Kárpát-medencei gazdasági, kulturá­lis és politikai befolyás erősítése, rosszaka­róinknak pedig a szívesség meg nem tevé­se. De akkor mi marad nekünk, mi lesz a mi emlékezésünkkel? Nekünk bizony a magyar csoda marad: maga a maradás a csoda. A közhely attól közhely, mert igaz: hányszor pusztulhatott volna már el e nép, mennyin múlt volna, ha észrevétle­nül eltűnünk a tatárok, törökök, németek vagy oroszok uralma során? Mégis, mennyi kellett volna, hogy a XVII. század második felére gya­korlatilag négy részre szakadt országból soha többé ne legyen szervezett magyar állam? De lett. Nem lehet megmagyarázni, hogyan - ép­pen ezért csoda -, de egy nyelvében, szokásai­ban és ezer évvel ezelőtt vallásában is minden tekintetben tájidegen, pár százezres törzsszö­vetség mindent túlélt. És minden áldott nap erre kell igazából emlékeznünk, Dsida Jenő­vel együtt kell mondanunk mindennap tízszer, százszor, ezerszer: „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen A nyugati birodalmaknak, a korábbi és újkori kolonializmusnak korokon átnyúló stratégiai érdeke, hogy velük szemben hatalmi ellenpólus ne képződ­jék a régióban. Borzalmas ezt átfogni tudatilag, de ma csak úgy tudjuk leráz­ni Trianon porát, csak úgy tudjuk újra naggyá tenni Magyarországot, ha azokat tesszük érdekeltté a mi sikerességünkben, akiknek Trianon anno siker volt izzó vasszeget üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Hányjon ki két szemem világa, / mi­kor nem rád tekint, / népem, te szent, te kár­hozott, te drága!” Igen, valójában ez Trianon parancsa: a hazaszeretetnek nem lehet mes­terséges határt szabni, az mindenen át és min­denekkel szemben diadalmaskodik. Ne féljünk tehát egyszerre emlékezni és tisztelni a reali­tásokat: Isten megsegített minket, Isten meg­segít minket és Isten meg is fog segíteni min­ket. Mindörökkön örökké. A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója 9­91­5 A politikai korrektség láthatatlan fala Stan Wischnowski és James Bennet most megbeszélheti, hogy mit szúrtak el. Már ha így történt, mert lehet, hogy semmit. Amerika keleti partjának patinás, csaknem kétszáz éves újság­ja, a The Philadelphia Inquirer felelős szerkesztője, valamint a The New York Times világlap véleményrovatának vezetője egyaránt távozásra kényszerült a napokban. Wischnowski egy olyan cikk címadásába bukott bele, amely a harag ügyeletes mozgalma, a Black Lives Matter (A fekete életek számítanak) elnevezésére rímelve a vandál tüntetők által okozott károkat is felemlegette. Az épületek is számítanak. Másnapra főleg fekete bőrű szerkesztőségi alkalmazottak tucatjai jelentettek beteget. Bennet rovata pedig Tom Cotton republikánus szenátor nagy vihart keltő írását közölte, amely­­ Trump elnöknek szekun­­dálva - azt sürgette, vessék be a hadsereget a szélsőségek ellen, akik az elmúlt két hétben erőszakcselekményekre használták fel a tüntetéshullámot, amelyet George Floyd halála robban­tott ki. A The New York Times saját híradása szerint a szer­kesztőség és a lapkiadó fekete munkatársai álltak a közösségi médiában is nyomon követhető felhördülés élére, amely - el­lentmondva a szerkesztőségi kódexnek - nemcsak Cotton írá­sától határolódott el, hanem attól is, hogy a lap egyáltalán le­hozta azt. Az újság több mint nyolcszáz alkalmazottja jegyzi az ez ellen tiltakozó petíciót; egy fekete újságírónő névvel nyi­latkozta, szégyen, hogy ezt meg kellett érnie, több riporter pe­dig felpanaszolta, hogy munkakapcsolataik állítólag felmond­ták velük az együttműködést a cikk miatt. Cotton szenátorra 479 ezren szavaztak a legutóbbi válasz­tásokon, ellentétben a tiltakozókkal, akiket csak felvettek egy vállalathoz. Most nem tett mást, mint leírta a véleményét ugyanúgy, ahogy a philadelphiai írás szerzője is tette. Az öt­­venes éveiket taposó Wischnowski és Bennet veteránnak szá­mít a szerkesztőségekben. De ezúttal rosszul mérték fel, hol húzódnak a fősodorbeli médiában a politikai korrektség lát­hatatlan falai, amelyeket lehet nagy rutinnal, hosszasan ke­rülgetni, de csúnyán beüti az orrát, aki megfeledkezik róluk. Különösen a jelenlegi kiélezett helyzetben, a 111 ezer ame­rikai halottal járó koronavírus-járvány közepette és öt hó­nappal az elnökválasztás előtt, amikor egy halálesethez ve­zető súlyos rendőri túlkapás két hét múlva sem szűnő tün­tetés- és zavargáshullámot vált ki az ország több száz váro­sában. Legalább húszan haltak már meg, számos rendőr se­besült meg, az anyagi kár beláthatatlan, csak a minneapolisi - demokrata­­ polgármester legalább 55 millió dollárt említ. A liberális norma ebben a helyzetben az: nem kerülnek a jobboldal uszályába, nem helyezik a rendőri erőszak elleni tün­tetések mellé, a mérleg másik serpenyőjébe a demonstráció­kat kísérő, maradandó károkat okozó randalizmust, a fosz­togatásokat, a feladatukat végző rendfenntartókkal szembeni brutális fellépést. Nem adnak helyt olyan írásnak, amely sze­rint az állam teljes erejével felléphet a randalírozókkal szem­ben, akiket a kormány szerint szélsőbaloldaliak bujtogatnak. Még akkor sem, ha annak szerzője a világ legbefolyásosabb törvényhozásának tagja. „A The Times véleményoldala tar­tozik azzal az olvasóinak, hogy ellenvéleményeket is bemu­tat, különösen olyanokét, akik abban a helyzetben vannak, hogy maguk is alakítják a politikát. Megértjük, hogy számos olvasó fájdalmasnak, sőt veszélyesnek találja Cotton szená­tor érvelését. Úgy véljük, épp ez az egyik oka, hogy nyilvá­nos elemzésre és vitára van szükség vele kapcsolatban” - írta James Bennet a Twitteren még kissé naivan, de már érezve a politikai korrektség az orrát fenyegető falát, igaz, egyelő­re nem a maga teljes keménységében. Három napra rá kapta meg a selyemzsinórt. A The New York Times egyébként William Barr igazság­ügy-miniszterrel szemben azt állítja: álhír, hogy a magukat antifasisztának nevező Antifa aktivistái állnának a rendbon­tások mögött. Ezt innen, az Üllői útról nehéz megítélni, min­denesetre a liberális lap, a Zignal Labs a szintén liberális kö­tődésű médiafigyelő magáncéget hivatkozza forrásként, a wa­shingtoni igazságügyi tárca pedig a Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI apparátusát tudja a háta mögött. A Black Lives Matter tüntetéseinek résztvevői óva intik egymást a közösségi mé­diában: ne mondjanak semmit ismeretleneknek, mert rend­őrspiclik vannak mindenütt. Meghonosodott a liberális amerikai sajtóban a tolerancia egy sajátos felfogása. Mivel számos zászlójuk egyikére a vé­leménypluralizmust pingálták jelszónak, egy-egy konzerva­tív publicistát is leigazolnak a díszpinty és az ideológiai szer­­ep szerepére. A The Washington Postnál sokáig az azóta el­hunyt Charles Krauthammer vitte ezt a vonalat. Bennet pár éve Bret Stephenst vitte a The New York Timeshoz e feladat­ra. Aki ismerte korábbi írásait a The Wall Street Journal vé­leményoldaláról, belátja a jelentőségét: Stephens komoly iga­zolás volt. Az utóbbi években nemegyszer repítette az egek­be a The New York Times liberális olvasóközönségének vér­nyomását. Ez volt a szerep. De Stephens tudja, hol dolgozik és hogyan lavírozhat a láthatatlan falon belül. „Donald Trump a nemzeti katasztrófánk, mindenkivel rosszindulatú, senkivel sem könyörületes” - ez a legutóbbi véleménycikkének a címe. Egy ilyen írás tízszer többet ér az ő tollából, mint akár betű­híven ugyanaz egy liberális szerzőjéből: lám, Trumpot még a másik oldalon is utálják. A The New York Times vélemény­oldalát világszerte tízmilliók olvassák az interneten, 769 ez­ren követik a Facebookon és 751 ezren a Twitteren, Ameriká­ban félmillióban veszik kézbe a papíralapú kiadás részeként. Öt hónappal a választások előtt Joe Biden néhány száza­lékponttal vezet Trump előtt a felmérésekben. 2016-17 for­dulóján, miután Trump óriási meglepetésre legyőzte Hillary Clintont az elnökválasztáson, a The New York Times flagel­­láns módjára csapkodta a saját hátát. Egyelőre beláthatatlan, hogy a Floyd-ügy hullámai meddig érnek novemberre - tör­ténhetnek még váratlan dolgok -, de biztosnak látszik, hogy egyelőre annál jobban Biden érdekét szolgálják, minél inkább a feketék hátrányos megkülönböztetésével szemben tiltako­zó vonal marad a fő narratíva. (Nem lenne meglepő, ha Biden fekete alelnökjelöltet választana maga mellé.) Ám ha Trump újra nyer, a keleti parti sajtó nem akar az önvádaskodók pad­ján ülni. Rajtuk nem múlik majd. Szőcs László____________________________________________________

Next