Magyar Nemzet, 2020. június (83. évfolyam, 127-151. szám)
2020-06-10 / 134. szám
2020. június 10., szerda VÉLEMÉNY 11 Szánthó Miklós Egy emlékezés dilemmájáról Amikor a fájdalom és a reálpolitikai szükségszerűség találkozik. Évfordulók, ünnep- vagy gyásznapok alkalmával sokan valamiféle katartikus élményt várunk, valami egyedülállót, sem korábban nem tapasztaltat, sem később nem tapasztalhatón akarunk megélni. A személyes és törté- nelmi szimbolika, az emlékezetpolitika felbecsülhetetlenül fontos dolog, akár születésnapról, házassági évfordulóról, temetésről vagy állami ünnepről van szó. Készülünk rá, meghívjuk barátainkat, ismerőseinket, családtagjainkat vagy képzeletben összeragasztjuk magunkat nagyobb közösségekkel, gyülekezetünkkel, nemzettársainkkal. Az esetek többségében az emlékezés egyféle kollektív pszichózis is: csoportdinamikát és közösségi kohéziót feltételez, illetve eredményez - azért is emlékezünk, mert rögzíteni akarjuk saját magunknak, hogy valami vagy valaki (akár saját magunk) mások számára is lényeges. Azért emlékezünk általában közösen - otthon, a temetőben vagy a főtéren -, azért gyűlünk össze többen, hogy ne legyünk széjjel. Igen, ahogy önmagunk dicsérete van anynyira fontos, hogy azt nem hagyhatjuk másra, a közös emlékezést sem gyakorolhatjuk egyedül. Megtervezzük az egész jelképrendszerét, előhalásszuk a múltból azokat a tárgyi, zenei vagy egyszerűen csak szóbeli, a fejünkben létező emlékeket, amelyek odahozzák, újra átélhetővé teszik azt, ami valaha történt. Az emlékezés, a múlt visszahozatala valamiféle kivételességet is hordoz magában: a paradigma, egy „állandó jel” felmutatását a hétköznapok monoton zakatolásában, a posztmodern nyüzsgő mozdulatlanságában. De az emlékezésnek, pontosabban az arra kijelölt vagy „kiérzett” eseménynek az is tulajdonsága, hogy időleges: bár egész évben vagy egész életünkben tudjuk, hogy egyszer eljön „az a nap”, az sokszor csak egy szempillantásnak tűnik, és fáradtan sóhajtunk fel, „milyen gyorsan vége lett!" Persze mindvégig tisztában vagyunk vele, ott hömpölyög a tudatalattiban, valahol a mélyben, velünk van mindennap, miután az emlékezés megmutatja magát, kidugja egy percre a fejét a felszínre, el is múlik pontosan, és mi engedjük, hadd menjen. Ha meg is volt a katarzis, sokszor kataton állapotban kapkodunk kezünkkel a levegőbe - és nem fogunk semmit. Elhagyva június 4-ét, a békediktátum századik évfordulóját, valahogy talán így érzünk most is. Tudtuk, hogy ez a nap is el fog jönni, el kellett hogy jöjjön. Talán ott is volt minden szavunkban, a tusványosi tivornyákon, a közösen áténekelt estékben, a gépkocsik hátuljára ragasztott matricákon, Kárpátalja legkeletibb csücskében, Felsőszinevéren, kiskorunk felvidéki sítáboraiban, a vajdasági templomavatásokon, a pozsonyi vár tövében, de a fiumei nyaralásokon is. Tudtuk, hogy jön, készültünk rá, de nehezen, valahogy mégsem akartuk, hogy elérkezzen. Nem akartuk, hogy valósággá váljon, amitől félünk, hogy már száz hosszú éve történt a civilizációs mázzal leöntött barbárság, és formálisan egy arasznyit sem tudtunk rajta változtatni. És igen, iszonyatos dilemmák gyötörtek és gyötörnek minket. Emlékezzünk, de hogyan, kinek, mi módon? Egyszerre vibrál a fájdalom, a keserűség és csilingel a józan ész, hogy ha túltoljuk a bringát, csak azoknak teszünk szívességet, akik már száz évvel ezelőtt is a békétlenséget áhították itt, a Kárpát-medencében. Persze lehetetlen keserűség és ökölbe szorított kéz nélkül gondolni Trianonra. Sok keserűségből és ökölbe szorított kezekből pedig düh, harag fakad. Olthatatlan, csillapíthatatlan késztetést érzünk, hogy legalább beleüvölthessük az éterbe: „Nem! Nem! Soha!” A gyász is az emlékezés része: a hiányérzetből táplálkozó fájdalom egyik kifejezési formája. Hiányoznak az elszakított országrészek, hiányzik Kassa, hiányzik Beregszász, hiányzik Kolozsvár, hiányzik Szabadka. Némán üvöltünk hát, mégis azt szeretnénk, hogy „Európa fogja be fülét / s nyögjön a borzalomtól / és őrüljön bele!” Úgy érezhetjük, hogy ebbe a gyászba tehetetlenség is vegyül. Egy születésnapon ajándék van, a temetés után legalább halotti tor múlt csütörtökön mi magunknak csak saját magunkat adhattuk, mást nem. A „tehetetlenség” jelen esetben ugyanakkor adottság is, mi több, józan belátás, sőt reálpolitikai szükségszerűség, hogy tovább fokozzam, túlélésünk záloga. Ha nemes haraggal rohanunk előre és vérkeresztet festünk a határkőre, abból most kézzelfogható jó a határon túli nemzettársainknak nem származik. De nem csak nekik nem, nekünk, csonkaországiaknak sem: a jelenlegi európai geopolitikai viszonyok között pontosan az a célja sokaknak - uniós magországoknak, a progresszió határokon átívelő, globalista erőinek -, hogy a közép-európai együttműködés semmi szín alatt ne jöhessen létre. Ha jobban belegondolunk — amellett, hogy szétverjék a szerves egységre épülő történelmi Magyarországot -, ez volt a cél már száz évvel ezelőtt is. A nyugati birodalmaknak, a korábbi és újkori kolonializmusnak korokon átnyúló stratégiai érdeke, hogy velük szemben hatalmi ellenpólus ne képződjék a régióban. Borzalmas ezt átfogni tudatilag, de ma csak úgy tudjuk lerázni Trianon porát, csak úgy tudjuk újra naggyá tenni Magyarországot, ha azokat teszszük érdekeltté a mi sikerességünkben, akiknek Trianon anno siker volt. Mi tehát a teendő? Hiszen egyfelől ahogy a jó tanács kalács nélkül, úgy az igazság erő nélkül is vajmi keveset ér. A valóságszagú válasz tehát a csendes, de állhatatos nemzetépítés, a Kárpát-medencei gazdasági, kulturális és politikai befolyás erősítése, rosszakaróinknak pedig a szívesség meg nem tevése. De akkor mi marad nekünk, mi lesz a mi emlékezésünkkel? Nekünk bizony a magyar csoda marad: maga a maradás a csoda. A közhely attól közhely, mert igaz: hányszor pusztulhatott volna már el e nép, mennyin múlt volna, ha észrevétlenül eltűnünk a tatárok, törökök, németek vagy oroszok uralma során? Mégis, mennyi kellett volna, hogy a XVII. század második felére gyakorlatilag négy részre szakadt országból soha többé ne legyen szervezett magyar állam? De lett. Nem lehet megmagyarázni, hogyan - éppen ezért csoda -, de egy nyelvében, szokásaiban és ezer évvel ezelőtt vallásában is minden tekintetben tájidegen, pár százezres törzsszövetség mindent túlélt. És minden áldott nap erre kell igazából emlékeznünk, Dsida Jenővel együtt kell mondanunk mindennap tízszer, százszor, ezerszer: „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen A nyugati birodalmaknak, a korábbi és újkori kolonializmusnak korokon átnyúló stratégiai érdeke, hogy velük szemben hatalmi ellenpólus ne képződjék a régióban. Borzalmas ezt átfogni tudatilag, de ma csak úgy tudjuk lerázni Trianon porát, csak úgy tudjuk újra naggyá tenni Magyarországot, ha azokat tesszük érdekeltté a mi sikerességünkben, akiknek Trianon anno siker volt izzó vasszeget üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Hányjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!” Igen, valójában ez Trianon parancsa: a hazaszeretetnek nem lehet mesterséges határt szabni, az mindenen át és mindenekkel szemben diadalmaskodik. Ne féljünk tehát egyszerre emlékezni és tisztelni a realitásokat: Isten megsegített minket, Isten megsegít minket és Isten meg is fog segíteni minket. Mindörökkön örökké. A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója 9915 A politikai korrektség láthatatlan fala Stan Wischnowski és James Bennet most megbeszélheti, hogy mit szúrtak el. Már ha így történt, mert lehet, hogy semmit. Amerika keleti partjának patinás, csaknem kétszáz éves újságja, a The Philadelphia Inquirer felelős szerkesztője, valamint a The New York Times világlap véleményrovatának vezetője egyaránt távozásra kényszerült a napokban. Wischnowski egy olyan cikk címadásába bukott bele, amely a harag ügyeletes mozgalma, a Black Lives Matter (A fekete életek számítanak) elnevezésére rímelve a vandál tüntetők által okozott károkat is felemlegette. Az épületek is számítanak. Másnapra főleg fekete bőrű szerkesztőségi alkalmazottak tucatjai jelentettek beteget. Bennet rovata pedig Tom Cotton republikánus szenátor nagy vihart keltő írását közölte, amely Trump elnöknek szekundálva - azt sürgette, vessék be a hadsereget a szélsőségek ellen, akik az elmúlt két hétben erőszakcselekményekre használták fel a tüntetéshullámot, amelyet George Floyd halála robbantott ki. A The New York Times saját híradása szerint a szerkesztőség és a lapkiadó fekete munkatársai álltak a közösségi médiában is nyomon követhető felhördülés élére, amely - ellentmondva a szerkesztőségi kódexnek - nemcsak Cotton írásától határolódott el, hanem attól is, hogy a lap egyáltalán lehozta azt. Az újság több mint nyolcszáz alkalmazottja jegyzi az ez ellen tiltakozó petíciót; egy fekete újságírónő névvel nyilatkozta, szégyen, hogy ezt meg kellett érnie, több riporter pedig felpanaszolta, hogy munkakapcsolataik állítólag felmondták velük az együttműködést a cikk miatt. Cotton szenátorra 479 ezren szavaztak a legutóbbi választásokon, ellentétben a tiltakozókkal, akiket csak felvettek egy vállalathoz. Most nem tett mást, mint leírta a véleményét ugyanúgy, ahogy a philadelphiai írás szerzője is tette. Az ötvenes éveiket taposó Wischnowski és Bennet veteránnak számít a szerkesztőségekben. De ezúttal rosszul mérték fel, hol húzódnak a fősodorbeli médiában a politikai korrektség láthatatlan falai, amelyeket lehet nagy rutinnal, hosszasan kerülgetni, de csúnyán beüti az orrát, aki megfeledkezik róluk. Különösen a jelenlegi kiélezett helyzetben, a 111 ezer amerikai halottal járó koronavírus-járvány közepette és öt hónappal az elnökválasztás előtt, amikor egy halálesethez vezető súlyos rendőri túlkapás két hét múlva sem szűnő tüntetés- és zavargáshullámot vált ki az ország több száz városában. Legalább húszan haltak már meg, számos rendőr sebesült meg, az anyagi kár beláthatatlan, csak a minneapolisi - demokrata polgármester legalább 55 millió dollárt említ. A liberális norma ebben a helyzetben az: nem kerülnek a jobboldal uszályába, nem helyezik a rendőri erőszak elleni tüntetések mellé, a mérleg másik serpenyőjébe a demonstrációkat kísérő, maradandó károkat okozó randalizmust, a fosztogatásokat, a feladatukat végző rendfenntartókkal szembeni brutális fellépést. Nem adnak helyt olyan írásnak, amely szerint az állam teljes erejével felléphet a randalírozókkal szemben, akiket a kormány szerint szélsőbaloldaliak bujtogatnak. Még akkor sem, ha annak szerzője a világ legbefolyásosabb törvényhozásának tagja. „A The Times véleményoldala tartozik azzal az olvasóinak, hogy ellenvéleményeket is bemutat, különösen olyanokét, akik abban a helyzetben vannak, hogy maguk is alakítják a politikát. Megértjük, hogy számos olvasó fájdalmasnak, sőt veszélyesnek találja Cotton szenátor érvelését. Úgy véljük, épp ez az egyik oka, hogy nyilvános elemzésre és vitára van szükség vele kapcsolatban” - írta James Bennet a Twitteren még kissé naivan, de már érezve a politikai korrektség az orrát fenyegető falát, igaz, egyelőre nem a maga teljes keménységében. Három napra rá kapta meg a selyemzsinórt. A The New York Times egyébként William Barr igazságügy-miniszterrel szemben azt állítja: álhír, hogy a magukat antifasisztának nevező Antifa aktivistái állnának a rendbontások mögött. Ezt innen, az Üllői útról nehéz megítélni, mindenesetre a liberális lap, a Zignal Labs a szintén liberális kötődésű médiafigyelő magáncéget hivatkozza forrásként, a washingtoni igazságügyi tárca pedig a Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI apparátusát tudja a háta mögött. A Black Lives Matter tüntetéseinek résztvevői óva intik egymást a közösségi médiában: ne mondjanak semmit ismeretleneknek, mert rendőrspiclik vannak mindenütt. Meghonosodott a liberális amerikai sajtóban a tolerancia egy sajátos felfogása. Mivel számos zászlójuk egyikére a véleménypluralizmust pingálták jelszónak, egy-egy konzervatív publicistát is leigazolnak a díszpinty és az ideológiai szerep szerepére. A The Washington Postnál sokáig az azóta elhunyt Charles Krauthammer vitte ezt a vonalat. Bennet pár éve Bret Stephenst vitte a The New York Timeshoz e feladatra. Aki ismerte korábbi írásait a The Wall Street Journal véleményoldaláról, belátja a jelentőségét: Stephens komoly igazolás volt. Az utóbbi években nemegyszer repítette az egekbe a The New York Times liberális olvasóközönségének vérnyomását. Ez volt a szerep. De Stephens tudja, hol dolgozik és hogyan lavírozhat a láthatatlan falon belül. „Donald Trump a nemzeti katasztrófánk, mindenkivel rosszindulatú, senkivel sem könyörületes” - ez a legutóbbi véleménycikkének a címe. Egy ilyen írás tízszer többet ér az ő tollából, mint akár betűhíven ugyanaz egy liberális szerzőjéből: lám, Trumpot még a másik oldalon is utálják. A The New York Times véleményoldalát világszerte tízmilliók olvassák az interneten, 769 ezren követik a Facebookon és 751 ezren a Twitteren, Amerikában félmillióban veszik kézbe a papíralapú kiadás részeként. Öt hónappal a választások előtt Joe Biden néhány százalékponttal vezet Trump előtt a felmérésekben. 2016-17 fordulóján, miután Trump óriási meglepetésre legyőzte Hillary Clintont az elnökválasztáson, a The New York Times flagelláns módjára csapkodta a saját hátát. Egyelőre beláthatatlan, hogy a Floyd-ügy hullámai meddig érnek novemberre - történhetnek még váratlan dolgok -, de biztosnak látszik, hogy egyelőre annál jobban Biden érdekét szolgálják, minél inkább a feketék hátrányos megkülönböztetésével szemben tiltakozó vonal marad a fő narratíva. (Nem lenne meglepő, ha Biden fekete alelnökjelöltet választana maga mellé.) Ám ha Trump újra nyer, a keleti parti sajtó nem akar az önvádaskodók padján ülni. Rajtuk nem múlik majd. Szőcs László____________________________________________________