Magyar Nemzet, 2020. október (83. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-03 / 232. szám
14 LUGAS 2020. október 3., szombat Picquart ezredes (Jean Dujardin) és Dreyfus kapitány (Louis Garrel) harca a romlott elit ellen Fotó: Cirko Film TERJÁN M i újat lehet hozzátenni a híreshírhedt Dreyfus-ügyhöz, amelyről korábban már ötször készült film? Az 1800-as évek végén árulásért elítéltek egy zsidó származású francia katonatisztet. Dreyfus kapitányt (a legújabb feldolgozásban Louis Garrel játssza) azzal vádolták, hogy a németeknek kémkedik. Lefokozták, és száműzték a világ végére, a Francia Guyana-i Ördög-szigetre, ám röviddel ezután a titkosszolgálat élére egy Picquart nevű ezredes (Jean Dujardin) kerül, aki rájön arra, hogy Dreyfust ártatlanul ítélték el. Szembeszáll a katonaság vezérkarával, Émile Zola röpirata pedig berobbantja az ügyet, amely azonban csak évekkel később zárul az ártatlan rehabilitációjával. A Dreyfus-ügy azért szólt akkorát, mert megmutatta, hogy a felvilágosult nyugati társadalmat milyen mélységig hatotta át az antiszemitizmus már évtizedekkel a nácizmus megjelenése előtt. A film azonban mégsem Dreyfust és az ő meghurcolását, hanem Georges Picquart nyomozását állítja középpontba. Picquart elkezdi felgöngyölíteni az esetet a meghamisított és félreértelmezett bizonyítékok útvesztőjében, majd rájön a tévedésre, és megpróbálja tisztázni Dreyfust, és elítéltetni a valódi árulót. A hangsúly az államapparátus, az elit romlott és korrupt működésén van, azon a rendszeren, amely esélyt sem adott az ártatlannak, hogy tisztázhassa magát, nehogy ezáltal a rendszer beismerje alapvetően hibás működését: ez a Tiszt és kém talán legfontosabb üzenete. Roman Polanski 87 éves rendezőveterán érett eleganciával dolgozza fel a XIX. századi Európa egyik leghíresebb botrányát. A Tiszt és kém esztétikailag csodálatosan szép film. Festményszerű képei olykor Renoirt idézik, az utcaképek, szalonok, dohos sikátorok és óriási bajuszok pedig garantálják az időutazást. A némafilmessel minden létező színészi díjat besöprő Dujardin kortalan karizmája tökéletesen illik a századfordulós környezethez és az igazság bajnoka szerephez, az elcsúfított-megöregített Garrel pedig szintén meggyőző Dreyfusként. Az alkotók még Dreyfus ördög-szigeti börtönének hasonmását is felkutatták, szobáját pedig a fennmaradt képek alapján rendezték be. Polanski törekedett a hitelességre a szereplők kiválasztásánál, felhasználta az ügyről készült korabeli rajzokat, metszeteket és fennmaradt dokumentumokat is, például a fogoly Dreyfus feleségéhez írt leveleit, és Émile Zolának a köztársasági elnökhöz címzett nyílt levelét a LAurore című újság címlapján. A történeti hűség azonban hiába teszi tapinthatóvá a történelmet, ezáltal a Tiszt és kém még mindig nem lesz több, mint pazarul illusztrált Wikipédia-szócikk, és valószínűleg a feledés homályába is veszne, ha nem a botrányhős Roman Polanski rendezte volna. Már a film bemutatója előtt sokan hangoztatták: nem lehet véletlen, hogy a kiskorúak megrontásával többszörösen vádolt, évtizedek óta féllegálisan Franciaországban élő, az amerikai igazságszolgáltatás elől menekülő Roman Polanski éppen az igazságtalanul megvádolt és ártatlanul meghurcolt Dreyfusról forgatott filmet. A párhuzam viszont elég ócska, ugyanis Polanski soha nem tagadta tetteit, ám felháborítónak tartja, hogy az amúgy is nevetséges három hónapos büntetésből ugyanis ennyit kapott egy tizenhárom éves kislány bedrogozásáért és megerőszakolásáért - a vádalku keretében egyszer már elengedett további negyvennyolc napot mégis le kellene ülnie. A Tiszt és kémben a rendező csupán motívumok szintjén utal a saját sorsára, miközben bemutatja Dreyfus alaptalan elítélését és az őt tisztázni próbáló Picquart ellehetetlenítését. Polanski egyébként A halál és a lánykától a Szellemírón át a Kínai negyedig mindig becsempészett filmjeibe hasonló utalásokat: visszatérő motívum életművében a nemi erőszak, a zárt terekbe száműzött karakter, az összeesküvések, a hamis és igaz vádakon alapuló per, az igazság kétségbeesett keresése és a paranoia, az ártatlan ember vesszőfutása. Az öldöklés istene című kamaradrámájában például egyenesen arról beszél, mennyiféle értelmezése lehet annak a fizikai bántalmazásnak, amelyet első ránézésre csípőből hajlamosak vagyunk elítélni. Döbbenetes, hogy a #MeToo mozgalom hevében, amikor egy rossz viccért is embereket hurcolnak meg, ilyen múltú, tetteit a bántalmazó magatartás mintapéldájaként elkenő művész a Velencei Filmfesztiválon tavaly elnyerhette a zsűri nagydíját, majd idén februárban, amikor lincshangulattól tartva a „francia Oscaron”, azaz a César-gálán már nem vett részt, a Tiszt és kém tizenkét kategóriában kapott jelölést, és végül három díjat hozott el - köztük a legjobb rendezőnek járót is. Ősrégi kérdés, vajon el lehet-e tekinteni az alkotó személyétől az alkotás értékelésekor, illetve hogy mégis miért borul térdre még mindig az európai filmelit, amikor Roman Polanski letesz valamit az asztalra. Az egykor valóban zseniális, ám mára önteltté és önismétlővé váló lengyel rendezőt sem a társadalom, sem pedig a szakma nem kényszeríti felelősségvállalásra, sőt megengedi, hogy mártírszerepben tetszelegjen. A zongorista után az elmúlt évtized már inkább szólt a rendező személyes élettörténetével kapcsolatos áthallásokról és az alázat csíráját is nélkülöző magyarázatokról. Az öldöklés istene a fentebb említett, áldozathibáztató magatartással átitatott, filmre vett színház, míg a Vénusz bundában és a Szellemíró már színtisztán Polanskiról szólnak, az Igaz történet alapján egyszerűen nézhetetlen. Ha pedig a Tiszt és kém az önmagát folyamatosan reprodukálni képes, jellemtelen társadalmi-politikai elit kikezdhetetlenségéről szól, akkor ehhez a szálhoz talán jobban passzol a párhuzam, méghozzá Roman Polanski elnyűhetetlen állócsillagával. (Tiszt és kém - A Dreyfus-ügy [J’accuse]. Rendező: Roman Polanski. Francia-olasz thriller, történelmi dráma, 136 perc) FILM - Roman Polanski magát mosdatná a Dreyfus-ügy feldolgozásával? Védőbeszéd FILM - A Rubik-kocka kockázatai Izommemória OZSDA ERIKA A világ nyolcada már kipróbálta, de az emberek 99 százaléka segítség nélkül nem tudja megoldani a bűvös kockát. Vannak, akik egy kézzel, bekötött szemmel, víz alatt, fejjel lefelé vagy lábbal is képesek kirakni. A legjobbak kétévente összegyűlnek, és a Rubik-kocka-világbajnokságon mérkőznek meg egymással. Róluk szól Sue Kim rendező, producer alkotása. A dokumentumfilmből a két bajnok - Max Park és Feliks Zemdegs - életét, rivalizálását, barátságát ismerhetjük meg közelebbről. A térbeli logikai játék célja, hogy az összekevert kockából forgatással visszaállítsák az eredeti helyzetet, vagyis az azonos színű oldallapokat. A háromszor hármas Rubik-kocka 26 különálló kis kockáját három tengely körül lehet elforgatni, s így több mint 43 milliárd színkombináció hozható létre. A versenyzők algoritmusokat és mozdulatsorokat tanulnak meg, a legelszántabbak akár háromszáz algoritmust is ismernek. A versenyen nagyon fontos, hogy milyen gyorsan ismerik fel a mintákat, hány algoritmust képesek memorizálni, szintetizálni és átvinni az izommemóriába. „Minden idők legjobb kockása” a 24 éves ausztrál Feliks Zemdegs. Saját bevallása szerint, miután gyerekkorában először kirakta a Rubik-kockát, függő lett. Szülei kezdetben azt hitték, ez csak átmeneti állapot, majd elunja. Tévedtek. Feliks megszállottan játszott, 13 évesen tíz másodperc alatt rakta ki a kockát. Miután egyre több rekordot állított fel, a házuk táján megjelent a média, és a szülőkből menedzserek lettek. A fiú 2013-ban és 2015- ben is megnyerte a világbajnokságot. 2018-ban 4,22 másodperc alatt rakta ki a kockát! Meglepő módon az előző évben a párizsi világbajnokságon nem ő nyert. Feliks akkor figyelt fel a győztesre, a nála hat évvel fiatalabb amerikai Max Parkra, amikor a fiú a négyszer négyes kockát negyven másodperc alatt rakta ki egy kézzel. Max amerikai-koreai szülei mesélik el, hogy már csecsemőkorában észlelték, hogy gyermekükkel nincs minden rendben. Nem nagyon tudta használni az ujjait, a finommotorikus képességei visszamaradottak voltak. Maxnél autizmust diagnosztizáltak. Sokáig csak a saját világában létezett, egyedül. A szülei rengeteget játszottak, foglalkoztak vele. Egy nap Max kezébe került a Rubik-kocka... Első díját már második versenye után hazavihette. Példaképével, Feliksszel a 2013-as Las Vegas-i világbajnokságon találkozott először kisfiúként. Négy évvel később már ellene versenyzett, és legyőzte. Megnyerte a háromszor hármas kocka kirakását. A 17 éves Max 180 centiméter, ma már magasabb, mint Feliks. Az érzelmileg kilencéves gyerek szintjén álló fiú eddig öt kategóriában nyert világbajnoki címet. Max felnéz Feliksre, aki úgy nyilatkozik barátjáról, hogy „mindenben ő a legjobb”. Ha egyikük rekordot állít föl, a másik megdönti. A kockások eredményei romlanak, ahogy lassan felnőtté válnak, mert nincs annyi idejük gyakorolni. Feliks már dolgozik, egy kereskedelmi cégnél gyakornok. Még nem tudja, mivel szeretne foglalkozni. A kockával mindenképpen. A két bajnok a 2019-es melbourne-i világbajnokságon méri össze erejét, ott, ahol Feliks született, ahol a barátaival kezdett kockázni, és ahová most a világ minden pontjáról érkeztek ismerősei, családtagjai. Maxet, akiről a rajongói már a verseny előtt úgy beszélnek, mint a világbajnokság győzteséről, a szülei kísérik el. Miután közös kép készül a legjobb 16 versenyzőről - akik között van filippínó kisfiú, francia lány, német fiú -, elkezdődik a bajnokság. Nagyon erős a mezőny. A versenyzők négy napon keresztül kockáznak. Óriási a feszültség, mert sokszor csak századmásodpercek döntenek. Mindenki izgul. A nézők is. Most is 0,01 másodperccel lett jobb az egyik a másiknál. Hogy ki? Nem árulom el, csak annyit, hogy ami a világbajnokságon történt, arra senki nem számított. Már ezért is érdemes megnézni a filmet. Gondolom, a kockarajongók többször látták, és elemezték a helyzeteket. Én azoknak ajánlom, akik eddig segítség nélkül nem tudták kirakni a Rubik-kockát. (A gyorskockázás világa / The Speed Cybers. A Netflix saját gyártású dokumentumfilmje. 40 perc, 2020. Rendező: Sue Kim. Forgalmazó: Netflix)