Magyar Nemzet, 2020. november (83. évfolyam, 256-280. szám)

2020-11-02 / 256. szám

6 BELFÖLD Mstjp N(izei) 2020. november 2., hétfő Fontos, hogy a szeretet virágait még a szeretteink életében adjuk oda Székely János katolikus püspök szerint a halottak napja az örök élet hitének a napja is A kérdést, hogy van-e élet a ha­lál után, nem tudjuk megkerül­ni. Halottak napja az örök élet hitének, a halálon túlmutató élet megtapasztalásának napja is: a temetői fények és virágok ponto­san az örök élet fényét, a halál fe­lett győzedelmeskedő életet hir­detik - fejtette ki lapunknak Szé­kely János. A katolikus püspököt az elcsöndesedésről, az elmúlás­ról, a világszerte terjedőben lévő halloweeni szokásokról és a mai kor emberének halálhoz való vi­szonyáról is kérdeztük. Kincses Krisztina Úgy tűnik, mintha a mai kor embe­rének egyre inkább nehezére esne az elcsöndesedés. Székely János szerint a mai ember rohan. Mindig a felszínen vagyunk, mert ahhoz is idő kellene, hogy leereszkedjünk a mélybe, és meg­kérdezzük magunktól: ki is vagyok va­lójában? Merre tart az életem? Tart-e egyáltalán valamerre? Vagy csak két­ségbeesetten kapkodok? Sok ember ta­lán a belső üresség elől menekül, nem tudja megtölteni a szívét a halmozott élményekkel, csillogással, fáj ez a bel­ső üresség, nem mer vele szembenéz­ni. Hozzáteszi: a lelke mélyén minden embernek ott van egy titokzatos vágy a teljesség, a Teremtő Isten után, aki­ből ez a gyönyörű világmindenség lét­rejött, aki ismeri a legmélyebb titkain­kat, aki beteljesít. ELENYÉSZŐ EMLÉKEZET - Fontos, hogy a szeretet virágait még a szeretteink életében adjuk oda. Fon­tos, hogy egész évben jelen legyenek a gondolatunkban az elhunytaink, az irántuk érzett hála. Azonban az em­ber időben él, szüksége van ünnepélyes alkalmakra, amikor mélyebben át tud élni valamit - mondja Székely János, amikor arról kérdezzük, napjainkban nem vált-e kiüresedett rutinná a ha­lottak napi temetőjárás. Ugyanakkor hangsúlyozza, a sírok ápolására, szépí­tésére nem az elhunytaknak van szük­ségük. Nekik nincs szükségük az oda­tett virágokra és mécsesekre. Ők fő­ként annak örülnének, ha a családtag­jaik, gyermekeik, unokáik azt a hitet és szeretetet őriznék és élnék, amelyben ők éltek, és amelyről most már oda­át végső bizonyosságot is nyertek, hi­szen ők már Isten színe előtt vannak. A katolikus püspök arról is beszélt, hogy mit jelenthet ez az ünnep azok­nak, akik nem vallják hívőnek magu­kat. A kérdés, hogy van-e élet a halál után, kikerülhetetlen az ember számá­ra - válaszolja. - Nem nyugtatja meg az a tudat, hogy majd a szerettei em­lékezetében tovább él. Hiszen a sze­rettei az életének csak egy kis szele­tét ismerték. Csak a jéghegy csúcsát. A nemzedékek során pedig ez az em­lékezet igen hamar elenyészik. Székely János úgy véli, a halottak napja az örök élet hitének, a halálon túlmutató élet megtapasztalásának napja is: a teme­tői fények és virágok pontosan az örök élet fényét, a halál felett győzedelmes­kedő életet hirdetik. - Minden jóaka­ratú ember, még ha nem is vallja be ön­magának, hisz valamiben, ami önma­gánál több és nagyobb - teszi hozzá. MEGTANULNI ÖREGEDNI A legtöbb ember - akár hívő, akár nem - fél a haláltól. Székely János szemé­lyes történettel reagál erre a felvetésre.­­ Fiatal papként egyszer egy haldokló­hoz hívtak. Ahogy beléptem a kórte­rembe, az idős néni meglátott, és nagy nehezen ezt mondta: „Atya, de örülök, hogy ideért. Tudom, hogy nemsokára meghalok. Régóta vártam ezt­ a pilla­natot. Tudom, hogy hazamegyek!” A kórteremben hatalmas csend lett. Azt éreztem, hogy ez az asszony egyálta­lán nem fél. Mintha már az egyik lába odaát lett volna, mintha látta volna azt a fényt, ami őt várja - meséli a püs­pök, kiemelve: a halál útja nehéz út, a szülés folyamatához hasonlít. De nem leszünk egyedül azon az úton. Krisz­tus - aki végigélte a szenvedés és a halál minden kínját, és aki legyőzte a halált - fogja majd a kezünket - kap­juk a biztatást. Sokan az öregedést is borzasztó dologként élik meg, és mindent meg­tesznek azért, hogy a folyamatot lassít­sák. Nehéz elfogadni az elmúlást egy olyan korban, amelyben az ember egy­re kevésbé fogadja el, hogy a test nem maradhat örökké fiatal. Székely János érzékletesen mutatja be a jelenséget. Egy idős néni mondta: „Milyen érde­kes, amióta romlik az emlékezetem, Is­ten egyre több fontos dolgot juttat az eszembe. Mióta gyengébb a látásom, egyre mélyebben látok. Amióta rosz­­szak a lábaim, egyre messzebbre jutok.” Gyöngül, meghal bennünk valami, de születik valami más. Kezdünk átlépni egy másik dimenzióba. Ezt kell meg­tanulnunk, hálás szívvel elfogadnunk. A DEKADENCIA JELE Az angolszász világban már a helyi kul­túra része, de szerte a világban is fokoza­tosan megjelennek az olyan halloweeni szokások, mint a töklámpás készítése, a jelmezes összejövetelek vagy az édes­séggyűjtés. Kíváncsiak voltunk, a kato­likus püspök szerint megfér-e egymás mellett ez a két, merőben eltérő felfo­gás. Székely János emlékeztet: a hallo­­ween egy ősi kelta szokás elemeit ele­veníti fel. A kelta hiedelem szerint az ó- és az újév határán az elhunytak lelkei visszatérnek a Földre, kísértik az élő­ket, és jóslatokat adnak a druida papok szájába. A keresztény világlátásunk sze­rint az elh­unytak Istenben, a Teremtő­ben vannak, efelé haladnak, az ő végte­len békéje, harmóniája járja át, gyógyít­ja és tölti be őket. Nem akarnak sen­kit sem kísérteni vagy megrémíteni. - A dekadencia jelének tartom, amikor ilyesfajta szokások újraélednek - véli a püspök, majd hozzáteszi: igen szomorú, ha egy szülő a gyermekeinek ezt a vi­láglátást adja át, ahelyett hogy meghitt módon gondolnának az elhunytaikra. (A Székely Jánossal készült interjú teljes terjedelmében lapunk online fe­lületén olvasható) A sírok ápolására, a temetők látogatására nem az elhunytaknak van szükségük Fotó: Havran Zoltán v­j Egy-egy őszinte szó a legjobb gyógyír a gyászra A korunkra jellemző szétszórtság mutatkozik meg a veszteségeink feldolgozásában is A gyászoló elszigetelődik és magára marad, ezért jóval több em­beri kapcsolatra vágyik, mint amennyit ebben a helyzetben általá­ban kap - jelentette ki Hegedűs Katalin. A Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének docense, aki csaknem három évtizede foglalkozik gyászolókkal, arra figyelmeztet, hogy a teljes gyászfolyamat ritkán zárul le egy éven belül. Veres László István - A társadalom ma azt várja el a sze­­rettét elvesztőtől, hogy minél előbb fejezze be a gyászolást. Általában az első egy-két hónapban, illetve a teme­tésig viselkedünk együttérzőn, addig vagyunk megértők, pedig a gyász lefo­lyása sokkal hosszabb időt vesz igény­be - mondta a Magyar Nemzetnek He­gedűs Katalin. Hozzátette, a halál­eset utáni hat hónapban kell a legtü­relmesebbnek lennünk a gyászolóval, aki ilyenkor még hullámzó lelkiálla­potban van: egyik nap jól érzi magát, másnap viszont összeomlik. Mindez azt jelenti, hogy még nincs túl a sze­retett személy elvesztésén, ugyanis a teljes gyászfolyamat ritkán zárul le egy éven belül. - A folyamatban sokat se­gíthet a gyásznapló, melyben lehet írni a mindennapokról, különös tekintet­tel az elhunyttal kapcsolatos érzések­re - tanácsolja Hegedűs Katalin, aki a legutóbb megjelent könyvében ilyen anonimizált gyásznaplókat elemzett. A docens úgy véli, felgyorsult vilá­gunkban az általánosan jellemző szét­szórtság mutatkozik meg a veszteség­feldolgozásban is.­­ Nem tudunk iga­zán koncentrálni a gyászolóra sem, inkább egy-két közhellyel lerázzuk. A legjellemzőbb ilyen üres frázis a „szólj, mit segíthetek”, amivel nyilvánvalóan csak magunkat védjük, hiszen tudjuk, hogy akit veszteség ért, az úgysem fog szólni, mi azonban megnyugtathatjuk magunkat, hogy felajánlottuk a segít­séget - közölte a szakember. Hasonló példaként említette, amikor a szemé­lyes kommunikáció vagy csupán egy baráti ölelés helyett SMS írásával, il­letve a Facebookon sírós arcocska kül­désével fejezzük ki együttérzésünket a szerettét elvesztő ismerősünknek.­­ Pedig ilyenkor azzal segítünk a leg­többet, ha akár személyesen, akár te­lefonon szólunk hozzá néhány embe­ri szót. Ennek azonban sajnos nincs meg a kultúrája, és csak kevesen vér­tezik fel magukat annyira, hogy fel­keressék a gyászolót. Sokan azt gon­dolják, hogy szívesebben lenne egye­dül a fájdalmával, és csak zavarnák, vagy kellemetlen lenne neki egy be­szélgetés egy kávé mellett. Ez termé­szetesen nem igaz - hangsúlyozta He­gedűs Katalin, kitérve rá, hogy konk­rét, gyakorlati segítséget is nyújtha­tunk a veszteséget átélőnek, ha pél­dául főzünk neki egy levest, vagy ké­szítünk neki egy finom süteményt és ezzel látogatjuk meg. - A lényeg te­hát, hogy a gyászoló ilyenkor elszige­telődik és magára marad, ezért jóval több emberi kapcsolatra vágyik, mint amennyit ebben a helyzetben általá­ban kap. Persze fontos megtalálni az egyensúlyt, hogy a közeledésünk ne váljék tolakodóvá az érintett számá­ra, de ne is legyen túlságosan távol­ságtartó - emelte ki a gyásztanácsadó. Hegedűs Katalin rossznak tartja azt a mostanában egyre elterjedtebb gya­korlatot, amikor a hozzátartozó haza­viszi az elhunyt hamvait tartalmazó urnát, és azt a lakásában őrzi. - Az a tapasztalat, hogy ilyenkor nem zajlik le a gyász, nincs meg az a rítus, hogy véglegesen elbúcsúztunk az elhunyt­tól, és végigcsináltuk a temetéssel vagy a hamvak szórásával járó búcsúfolya­matot. A hamvak hazavitelének gyak­ran anyagi oka van, mert ma egy ur­­nás temetés is drága, de fontos lenne megtalálni a módját, hogy egy, az el­hunyt számára kedves, és a jogszabály által megengedett helyen szétszórjuk a hamvakat. Ugyanígy nem javasolt az a manapság divatos szokás, hogy ékszert készíttessünk a hamvakból, mert túl azon, hogy ízléstelen, szintén nem se­gíti a gyászfeldolgozást, ha az elhunyt egy részét magunknál tartjuk - jelen­tette ki az egyetemi oktató, hozzáfűz­ve: az emlékeinkben kell őt megtarta­nunk, nem fizikai valójában. Fontos a személyes találkozó (képünk illusztráció) Fotó: Reuters/Toby Melville

Next