Magyar Nemzet, 2020. november (83. évfolyam, 256-280. szám)
2020-11-02 / 256. szám
6 BELFÖLD Mstjp N(izei) 2020. november 2., hétfő Fontos, hogy a szeretet virágait még a szeretteink életében adjuk oda Székely János katolikus püspök szerint a halottak napja az örök élet hitének a napja is A kérdést, hogy van-e élet a halál után, nem tudjuk megkerülni. Halottak napja az örök élet hitének, a halálon túlmutató élet megtapasztalásának napja is: a temetői fények és virágok pontosan az örök élet fényét, a halál felett győzedelmeskedő életet hirdetik - fejtette ki lapunknak Székely János. A katolikus püspököt az elcsöndesedésről, az elmúlásról, a világszerte terjedőben lévő halloweeni szokásokról és a mai kor emberének halálhoz való viszonyáról is kérdeztük. Kincses Krisztina Úgy tűnik, mintha a mai kor emberének egyre inkább nehezére esne az elcsöndesedés. Székely János szerint a mai ember rohan. Mindig a felszínen vagyunk, mert ahhoz is idő kellene, hogy leereszkedjünk a mélybe, és megkérdezzük magunktól: ki is vagyok valójában? Merre tart az életem? Tart-e egyáltalán valamerre? Vagy csak kétségbeesetten kapkodok? Sok ember talán a belső üresség elől menekül, nem tudja megtölteni a szívét a halmozott élményekkel, csillogással, fáj ez a belső üresség, nem mer vele szembenézni. Hozzáteszi: a lelke mélyén minden embernek ott van egy titokzatos vágy a teljesség, a Teremtő Isten után, akiből ez a gyönyörű világmindenség létrejött, aki ismeri a legmélyebb titkainkat, aki beteljesít. ELENYÉSZŐ EMLÉKEZET - Fontos, hogy a szeretet virágait még a szeretteink életében adjuk oda. Fontos, hogy egész évben jelen legyenek a gondolatunkban az elhunytaink, az irántuk érzett hála. Azonban az ember időben él, szüksége van ünnepélyes alkalmakra, amikor mélyebben át tud élni valamit - mondja Székely János, amikor arról kérdezzük, napjainkban nem vált-e kiüresedett rutinná a halottak napi temetőjárás. Ugyanakkor hangsúlyozza, a sírok ápolására, szépítésére nem az elhunytaknak van szükségük. Nekik nincs szükségük az odatett virágokra és mécsesekre. Ők főként annak örülnének, ha a családtagjaik, gyermekeik, unokáik azt a hitet és szeretetet őriznék és élnék, amelyben ők éltek, és amelyről most már odaát végső bizonyosságot is nyertek, hiszen ők már Isten színe előtt vannak. A katolikus püspök arról is beszélt, hogy mit jelenthet ez az ünnep azoknak, akik nem vallják hívőnek magukat. A kérdés, hogy van-e élet a halál után, kikerülhetetlen az ember számára - válaszolja. - Nem nyugtatja meg az a tudat, hogy majd a szerettei emlékezetében tovább él. Hiszen a szerettei az életének csak egy kis szeletét ismerték. Csak a jéghegy csúcsát. A nemzedékek során pedig ez az emlékezet igen hamar elenyészik. Székely János úgy véli, a halottak napja az örök élet hitének, a halálon túlmutató élet megtapasztalásának napja is: a temetői fények és virágok pontosan az örök élet fényét, a halál felett győzedelmeskedő életet hirdetik. - Minden jóakaratú ember, még ha nem is vallja be önmagának, hisz valamiben, ami önmagánál több és nagyobb - teszi hozzá. MEGTANULNI ÖREGEDNI A legtöbb ember - akár hívő, akár nem - fél a haláltól. Székely János személyes történettel reagál erre a felvetésre. Fiatal papként egyszer egy haldoklóhoz hívtak. Ahogy beléptem a kórterembe, az idős néni meglátott, és nagy nehezen ezt mondta: „Atya, de örülök, hogy ideért. Tudom, hogy nemsokára meghalok. Régóta vártam ezt a pillanatot. Tudom, hogy hazamegyek!” A kórteremben hatalmas csend lett. Azt éreztem, hogy ez az asszony egyáltalán nem fél. Mintha már az egyik lába odaát lett volna, mintha látta volna azt a fényt, ami őt várja - meséli a püspök, kiemelve: a halál útja nehéz út, a szülés folyamatához hasonlít. De nem leszünk egyedül azon az úton. Krisztus - aki végigélte a szenvedés és a halál minden kínját, és aki legyőzte a halált - fogja majd a kezünket - kapjuk a biztatást. Sokan az öregedést is borzasztó dologként élik meg, és mindent megtesznek azért, hogy a folyamatot lassítsák. Nehéz elfogadni az elmúlást egy olyan korban, amelyben az ember egyre kevésbé fogadja el, hogy a test nem maradhat örökké fiatal. Székely János érzékletesen mutatja be a jelenséget. Egy idős néni mondta: „Milyen érdekes, amióta romlik az emlékezetem, Isten egyre több fontos dolgot juttat az eszembe. Mióta gyengébb a látásom, egyre mélyebben látok. Amióta roszszak a lábaim, egyre messzebbre jutok.” Gyöngül, meghal bennünk valami, de születik valami más. Kezdünk átlépni egy másik dimenzióba. Ezt kell megtanulnunk, hálás szívvel elfogadnunk. A DEKADENCIA JELE Az angolszász világban már a helyi kultúra része, de szerte a világban is fokozatosan megjelennek az olyan halloweeni szokások, mint a töklámpás készítése, a jelmezes összejövetelek vagy az édességgyűjtés. Kíváncsiak voltunk, a katolikus püspök szerint megfér-e egymás mellett ez a két, merőben eltérő felfogás. Székely János emlékeztet: a halloween egy ősi kelta szokás elemeit eleveníti fel. A kelta hiedelem szerint az ó- és az újév határán az elhunytak lelkei visszatérnek a Földre, kísértik az élőket, és jóslatokat adnak a druida papok szájába. A keresztény világlátásunk szerint az elhunytak Istenben, a Teremtőben vannak, efelé haladnak, az ő végtelen békéje, harmóniája járja át, gyógyítja és tölti be őket. Nem akarnak senkit sem kísérteni vagy megrémíteni. - A dekadencia jelének tartom, amikor ilyesfajta szokások újraélednek - véli a püspök, majd hozzáteszi: igen szomorú, ha egy szülő a gyermekeinek ezt a világlátást adja át, ahelyett hogy meghitt módon gondolnának az elhunytaikra. (A Székely Jánossal készült interjú teljes terjedelmében lapunk online felületén olvasható) A sírok ápolására, a temetők látogatására nem az elhunytaknak van szükségük Fotó: Havran Zoltán vj Egy-egy őszinte szó a legjobb gyógyír a gyászra A korunkra jellemző szétszórtság mutatkozik meg a veszteségeink feldolgozásában is A gyászoló elszigetelődik és magára marad, ezért jóval több emberi kapcsolatra vágyik, mint amennyit ebben a helyzetben általában kap - jelentette ki Hegedűs Katalin. A Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének docense, aki csaknem három évtizede foglalkozik gyászolókkal, arra figyelmeztet, hogy a teljes gyászfolyamat ritkán zárul le egy éven belül. Veres László István - A társadalom ma azt várja el a szerettét elvesztőtől, hogy minél előbb fejezze be a gyászolást. Általában az első egy-két hónapban, illetve a temetésig viselkedünk együttérzőn, addig vagyunk megértők, pedig a gyász lefolyása sokkal hosszabb időt vesz igénybe - mondta a Magyar Nemzetnek Hegedűs Katalin. Hozzátette, a haláleset utáni hat hónapban kell a legtürelmesebbnek lennünk a gyászolóval, aki ilyenkor még hullámzó lelkiállapotban van: egyik nap jól érzi magát, másnap viszont összeomlik. Mindez azt jelenti, hogy még nincs túl a szeretett személy elvesztésén, ugyanis a teljes gyászfolyamat ritkán zárul le egy éven belül. - A folyamatban sokat segíthet a gyásznapló, melyben lehet írni a mindennapokról, különös tekintettel az elhunyttal kapcsolatos érzésekre - tanácsolja Hegedűs Katalin, aki a legutóbb megjelent könyvében ilyen anonimizált gyásznaplókat elemzett. A docens úgy véli, felgyorsult világunkban az általánosan jellemző szétszórtság mutatkozik meg a veszteségfeldolgozásban is. Nem tudunk igazán koncentrálni a gyászolóra sem, inkább egy-két közhellyel lerázzuk. A legjellemzőbb ilyen üres frázis a „szólj, mit segíthetek”, amivel nyilvánvalóan csak magunkat védjük, hiszen tudjuk, hogy akit veszteség ért, az úgysem fog szólni, mi azonban megnyugtathatjuk magunkat, hogy felajánlottuk a segítséget - közölte a szakember. Hasonló példaként említette, amikor a személyes kommunikáció vagy csupán egy baráti ölelés helyett SMS írásával, illetve a Facebookon sírós arcocska küldésével fejezzük ki együttérzésünket a szerettét elvesztő ismerősünknek. Pedig ilyenkor azzal segítünk a legtöbbet, ha akár személyesen, akár telefonon szólunk hozzá néhány emberi szót. Ennek azonban sajnos nincs meg a kultúrája, és csak kevesen vértezik fel magukat annyira, hogy felkeressék a gyászolót. Sokan azt gondolják, hogy szívesebben lenne egyedül a fájdalmával, és csak zavarnák, vagy kellemetlen lenne neki egy beszélgetés egy kávé mellett. Ez természetesen nem igaz - hangsúlyozta Hegedűs Katalin, kitérve rá, hogy konkrét, gyakorlati segítséget is nyújthatunk a veszteséget átélőnek, ha például főzünk neki egy levest, vagy készítünk neki egy finom süteményt és ezzel látogatjuk meg. - A lényeg tehát, hogy a gyászoló ilyenkor elszigetelődik és magára marad, ezért jóval több emberi kapcsolatra vágyik, mint amennyit ebben a helyzetben általában kap. Persze fontos megtalálni az egyensúlyt, hogy a közeledésünk ne váljék tolakodóvá az érintett számára, de ne is legyen túlságosan távolságtartó - emelte ki a gyásztanácsadó. Hegedűs Katalin rossznak tartja azt a mostanában egyre elterjedtebb gyakorlatot, amikor a hozzátartozó hazaviszi az elhunyt hamvait tartalmazó urnát, és azt a lakásában őrzi. - Az a tapasztalat, hogy ilyenkor nem zajlik le a gyász, nincs meg az a rítus, hogy véglegesen elbúcsúztunk az elhunyttól, és végigcsináltuk a temetéssel vagy a hamvak szórásával járó búcsúfolyamatot. A hamvak hazavitelének gyakran anyagi oka van, mert ma egy urnás temetés is drága, de fontos lenne megtalálni a módját, hogy egy, az elhunyt számára kedves, és a jogszabály által megengedett helyen szétszórjuk a hamvakat. Ugyanígy nem javasolt az a manapság divatos szokás, hogy ékszert készíttessünk a hamvakból, mert túl azon, hogy ízléstelen, szintén nem segíti a gyászfeldolgozást, ha az elhunyt egy részét magunknál tartjuk - jelentette ki az egyetemi oktató, hozzáfűzve: az emlékeinkben kell őt megtartanunk, nem fizikai valójában. Fontos a személyes találkozó (képünk illusztráció) Fotó: Reuters/Toby Melville