Magyar Nemzet, 2021. február (84. évfolyam, 26-48. szám)
2021-02-13 / 37. szám
6 LUGAS 2021. február 13., szombat Édes, ravasz hazugságok SZERÉNYI GÁBOR Amikor e sorokat írom, úgy néz ki, hogy most sokáig nem megyek moziba. Elsőre talán baljósnak, szomorúnak tűnhet e gondolat. Másodjára azonban - a Monty Python szellemében - elgondolkodtam, mit is adott nekem a mozi. Az elsőre - mint a szerelemben - pontosan emlékszem. Gyakorlatilag ekkor, hatévesen debütáltam mint filmkritikus. Kis óvodás társaimnak számoltam be Fatia Negráról, aki egy fekete álarcos rablóvezér, van lova és kardja, mindenki fél tőle, és valójában egy Benkő Gyula nevű színész bácsi, aki bár a film végén meghal, igaziból utána hazament, és jól megvacsorázott. Utóbbi bennfentes információt édesapámtól kaptam, akit egyébként az óvó nénik felszólítottak, hogy ne vigyen ilyen félelmetes történetekre, mint a Jókai-regényből készült Szegény gazdagok, mert olyan átéléssel beszélek ezekről, hogy mindenkit megrémítek. Valamire eléggé ráérezhettem. Természetesen továbbra is jártam moziba, és nemcsak recenzorként működtem a továbbiakban, de a filmek hatására a látott történeteket folytattam is. A Gábor diák című produkció már címével sugallta, hogy személyes közöm van hozzá. A kegyetlen török elnyomás alatt a gaz Ali pasa orra alá borsot törő Zenthe Ferenccel - a későbbi Tenkes kapitányával - könnyen azonosultam, és valahogy az sem tűnt idegennek, hogy beleszeressek a Krencsey Marianne néni játszotta Leilába. Ahogy később oly sokszor, ezúttal sem emlékszem többre, csupán egy jó párbeszédre a filmből, mégpedig arra, hogy a törökök által halálra ítélt magyar fiúk a kivégzés előtti utolsó kívánságként azt kérik, hogy „lehetne inkább megkegyelmezni?”. Négyes társbérleti konyhánk egyik hokedlitakarója filmmániám áldozata lett. Ebből a zöld filcből hajtogattam, kreáltam ugyanis olyan leffegő kuruc sityakot, amelyben megjelenve bérházunk gangján nyomban Rákóczi hadnagyává váltam, képzeletemben Bitskey Tibor kapitányaként. Persze, kellett hozzá egy játékkard is, de ez gyerekkori alapfelszerelés volt. Az elszántság és a harci kedv a magyar haza védelméért, amelynek szellemében síkra szálltam nyolcadik kerületi csatamezőnkön, nem volt félvállról vehető. Nem szívesen lettem volna egy véletlenül arra járó török helyében, magammal szembetalálkozva! Nemcsak „játsztam” a látott szerepeket, de éltem! Személyiségfejlődésemre erősen hatott A kétéltű ember című szovjet filmalkotás, amelynek főszereplője egy titokzatos fiatalember, aki delfinháton lovagol, kagylótülköt fúj, gyémántkésével szétszabdalja a tenger mélyén a halászok hálóját, hogy halakat szabadítson ki. Azt sem lehet tudni biztosan, hogy kopoltyúval lélegzik-e, mindenesetre mesés és magányos hős. Mindezek alapján én, a Népszínház utcai kisiskolás a személyleírásban abszolút magamra ismertem. Ráadásul egy vízi úttörőcsapat tagja voltam, noha a kerületben még egy aprócska patak sem csordogált, de hát ezzel számoljanak el - ha tudnak annak a korszaknak az ideológiai diktátorai. Egy napon megtámadta Oroszországot a Grande Armée, Bonaparte hadserege. Ezt a Csokonai moziban kellett meg- \ tudnom. Bevallom, ifjan Áfa- \ •!"'v póleon híve voltam, egyszerűen megszédültem a francia kalandfilmektől. Alain Delon A fekete tulipánban, Gérard Philipe mint Tulipános Fanfan, Belmondo mint a hősök hőse Cartouche címszerepében, ki mást választhatott volna egy gyerek példaképnek? Ki áll ellen olyan uniformisoknak, villanó velencei tőröknek, háromszögletű kalapnak? Kutuzov tábornok. Megtanultam én is. Nemcsak ellenállt, de nyert is. Megnéztem a Szergej Bondarcsuk rendezte Háború és békét. El is ment a kedvem a háborúsditól, mint a filmben Pierre Bezuhovnak, aki csak ment a moszkvai éjszakában egyik buliból a másikba, mert - állapította meg a később elolvasott monumentális regény írója, Lev Tolsztoj - azt hitte, a fontos dolgok mindig ott történnek, ahol ő nincs, tehát mindig igyekezett oda, ahol éppen nem volt. És nem tudtam megérteni, őrá miért lőnek, haragszanak a vadidegen hadseregek, holott nem is ismerik őt. Egy Svejk archetípusa mocorgott már akkori képzeteimben. Azt azért mégsem várhatjuk, hogy ez az átlagban cirka másfél órás vetített kitaláció meg is oldja életünk gondjait. Mindenesetre a mozi világa sosem fukarkodott édes és ravasz hazugságokkal. Chaplin, Max Linder, Stan és Pan után eljutottam a Marx fivérekig. És a csúcsdarabjuk: a Botrány az operában. Egyszerű, felejthető törté- net, a boldogság haja szólása elég közhelyes, giccses fordulatokkal, de a három markáns vígjátéki karakter mellékszereplőként jobb, mint a főhősök. „Szívesen átadnám a helyem, de éppen rajta ülök. Hozzám jön feleségül? Van pénze? A második kérdésre feleljen először.” Ilyen poénokkal lavíroztunk kamaszkoromban. „Mondja, kisasszony, most, hogy így kettesben maradtunk itt az irodában, nem jött zavarba?” - kérdezi Kabos Gyula, mire a megszólított titkárnő: „Ugyan, menjen már!” Mire a riposzt: „Nahát, ilyen jelentéktelen teremtés, és nem szerelmes belém!” Egy kamasznak főnyeremény ilyen beszólásokat találni. A gyerekkori mozifoglalkozások után jöttek a személyiségformáló produkciók. Persze, ahhoz a néhány valóban mély hatású filmhez úgy lehetett eljutni, mint az aranyásóknak, rengeteg vizes sarat átszitálni az áradásban. Ha megpróbálok ebben a szüntelen képzuhatagban felidézni néhány filmet, mindenképpen felvenném a mestermunkák szűk listájára Michelangelo Antonioni Nagyítását. Egy fotós küzd a valóság és a képzelet határán, hogy amit lát, az akkor is van, ha nincs. És fordítva? Hiszen a rádióhullámokat sem látjuk a levegőben, mégis van adás. Mindezen paradoxonok közepette a hatvanas évek megigéző londoni szcénája, olyan aggálytalan, elbűvölő, hogy innen, az akkori szovjet blokkból nézve szinte csak szenvedhettünk, hogy ott milyen jó. Itt meg épp fordítva. Másként, de szintén felzaklatott a Beatles együttes Egy nehéz nap éjszakája című filmje. Hiába oszlott fel már 1969-ben ez a zenekar, a rajongók mindenképp egekig magasztalják őket már a puszta megjelenésükért. * 1| A film kiállja az idők próbáját. Úgy, hogy a soványka sztorit - menekülés a rajongók elől, Ringó kiszökik a fellépés előtt, és elvész, de időben meglesz, körítve vígjátéki üldözéssel, közben mennyi genetikusan barátságos bobby! - sikerült totálisan személyessé, szerethetővé tenni. A magyar filmek közül ott a közben iskolai tananyaggá lett Huszárik-csoda, a Krúdy világából alkotott Szindbád, amelynek a színészkirály Latinovits Zoltán mágusa volt. Ebből a filmből a mozi sötétjében jegyeztük le a főhős szavait, s tanultuk meg kívülről, hogy „csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat, s minden alkalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon”. A hatalmas vetítőkombinátok helyett ugye szinte mindent megnézhetünk előbb-utóbb otthoni képernyőinken. De azok a megmaradt, igazi régi mozik, mint a Puskin, az Uránia, a Corvin, azért hiányoznak. Addig is, míg véget ér a járvány, és újra birtokba vehetjük kincseinket. Szerényi Gábor rajza LAKATOS MIHÁLY Első hallásra még szimpatikusnak is tűnik az elnevezés, olyan vagánynak, sportosnak. Ábel mintegy harminc éve hallotta először e kifejezést, de nem járt utána, hogy mi rejtezik mögötte, úgy hitte, valamiféle adottságot jelöl. Amiként a „táncos lábú” azt jelenti, hogy az illető táncra született, a „jó fülű” azt, hogy jó a zenei hallása, az „aranyszájú” kiváló szónokot fed, a „teniszkönyök” nyilván arra utal, hogy valakinek a teniszre kifejezetten alkalmas könyöke van. Az ilyenekből lesznek a Borgok, Boris Beckerek, Nadalok - gondolta Ábel. Nos, pár hónappal ezelőtt szomorúan ébredt rá, hogy tévedett. Egy kis szúrással kezdődött az egész, valahol könyöktájt. Először arra gondolt, talán a vírus jön ki a könyökén. Erről már mások is panaszkodtak. Aztán egy éjszaka arra ébredt, hogy sajog a felkarja. Eltelt pár nap, és csatlakozott hozzá a válla is. Amikor végül e duó az alkarral trióvá bővült, Ábel érezte, hogy ennek már fele sem tréfa. Hogy hamarosan eljő az idő, amikor kénytelen lesz felövezni magát, és olyan helyre menni, ahová nem akar. Vagy csak végső esetben. Tűrt hősiesen, míg aztán a heteken át tartó álmatlan éjszakák elhozták a végső esetet is. „Megyek az orvoshoz!” - szólt vissza egy reggel a családnak az ajtóból. „Miért?” - lepődött meg az asszony. „Mert fáj a karom, és nem akarom” - válaszolta kesernyés mosollyal. Az igazság az, hogy Ábel nem kedveli az orvosokat. Érdemeik elismerése mellett. Az ellenszenvnek feltehetőleg gyermekkori élményei ágyaztak meg, amikor is az ő kis agyában az orvos és az injekció valami elválaszthatatlan, szörnyű egyvelegként jelent meg. A szülei ritkán fordultak meg vele a rendelőben úgy, hogy a tű elé ne kerüljön, vagy az orvos legalább utólag ne béreljen fel egy asszonyt (a legtöbbször Ilonka nénit, édesanyja barátnőjét), aki aztán napokig kifejezetten azért járt a házukhoz, hogy ama átkozott fémtárgyat a tomporába döfje. Igaz, az anyjának és Ilonka néninek sokszor csak egy kiadós kergetőzés után sikerült annyira mozgásképtelenné tenniük, hogy a művelet sikerüljön. Ábel ezalatt egyetlen mozgásképes szervét használta, de azt csúcsra járatva: a száját. Napjaink távlatából nézve az a benyomása, mintha a hetvenes évek orvostudománya az injekciós tű bűvöletében élt volna. Vagy azért, mert csak abban bíztak, vagy azért, mert a gyermekorvosi kar szadisták gyülekezete volt. Ráadásul a penicillin akkortájt élte a fénykorát, mindenre azt írtak föl, így azon túl, hogy maga a szúrás is fájt, a hajszálnyi csövön érkező nedű éktelenül csípett is. Tehát kínok tömkelege és üvöltés. Ami a csövön kifért. És az ampicillinről akkor még nem is szóltunk. Nos, Ábel elballagott hát az „esztékába”. Meglepetésére rögtön fogadták. Az ősz hajú ortopédus blazírt mosollyal az ajkán hallgatta végig Ábel sirámait, látszott rajta, hogy ezek a tünetek az ő szakmájában olyanok, mint a focibíróéban a partbedobás. Tucatjelenség. Röntgenre küldte (franciául „radiographie” — nehogy már egy németről legyen elnevezve a készülék!), majd megvizsgálta a leletet. „Nem látszik semmi” - mondta. A fájdalomnak nem is ez a jellemző tulajdonsága - gondolta Ábel, de mondani persze nem merte. Rossz tapasztalatai voltak az állami ellátással. Jó tíz éve, egy este bordarepedéssel kereste fel Budapest egyik legforgalmasabb „sürgősségijét”. A trauma a focipályán érte pár hónappal korábban, de akkor csak legyintett: katonadolog, majd kiheverem. Ám azon az áprilisi estén, ugyancsak a focipályán, egy újabb ütközés után érezte: nincs tovább, irány a kórház! Légszomjjal küszködve ücsörgött három órát a folyosón, aztán sorra került. „Mi a gond?” - kérdezte, rá se nézve, a göndör fejű ügyeletes. „Januárban egy focimeccsen...” - kezdett bele az anamnézisbe, de az orvos, aki továbbra is valami papírokat nézegetett, közbevágott: „Azt kérdeztem, mi a gond?!” „Januárban...” - kezdte ismét Ábel, de az orvos durván ráförmedt: „Mit januározik?! Ez sürgősségi! Arról beszéljen, ami most van!” Nos, ekkor történt, hogy Ábelben belobbant a székely virtus. Elszakadt a sebészeti cérna. „Maguk mit képzelnek itt?! - emelte fel olyan magasra a hangját, hogy a mennyezeti neon alól is előjött a poloska. - Több milliót fizettem be életem során a tébének, s amikor tíz évben egyszer idejövök, így fogadnak?!! Ezt mégis hogy képzelik?!” És nem törődött azzal, hogy minden egyes hang iszonyú fájdalmakat okozott a mellkasában. Nemcsak az orvos, a körülötte szöszmötölő három nővér is megdermedt. „Jól van, jól van - juhászodott meg a doki - mondja hát...” Aztán röntgenre küldte (radiographie), és további két órát várakoztatta a folyosón, mielőtt közölte a gyógymódot: meg kell várni, amíg meggyógyul. Az ortopédus hümmögve böngészte a leletet. „A nyaki csigolyáknál enyhe kopások látszanak, onnan sugározhat ki a fájdalom” - mondta. Verdiktum: nyaki gyógytorna. Ábel szorgalmasan eljárt hát a gyógytornára, amely a kezelés végére szimpla tornává retirált. Azért a kedves és lelkes gyógytornásznak azt füllentette: valamicskét használt. Miért ne legyen legalább neki egy jó napja? A karját azonban nem lehetett átverni, s az erre éjszakánként emlékeztette is. Az elcsigázott Ábel végül bejelentkezett egy magánklinikára. Aki járt ilyen helyen, tapasztalhatta, ezeket úgy rendezik be, hogy minden azt sugallja: én nem a Nagy Testvér vagyok. Kicsik, otthonosak, diszkrét, andalító zene szól, mosolygós arcok vesznek körül, és minden jel arra utal: itt te vagy a király. (A beteg „királyok” ettől már félig meg is gyógyulnak, s csak alig ront valamit az állapotukon az, hogy távozáskor eret vágnak a bankkártyájukon.) Az orvos együttérzően bólogat, majd határozott mozdulattal megnyom egy pontot Ábel karján. „Fáj? - kérdezi. - Nagyon - sziszegi Ábel. - És itt? - Ott nem.” A doki bólint: teniszkönyök. Előidéző: a számítógép egere. Felír ezt, tanácsol azt, majd a kijáratig kíséri Ábelt. S láss csodát: a tünetek a következő napokban tartósan enyhülni kezdenek, s ez már a gyógyulás előszobája. Vajon ott túl, az „államiban” miért született más diagnózis? S miért olyan zordak? - tűnődött Ábel. Hiszen néha szóval is lehet gyógyítani. Gyermekkorában történt például, hogy a közeli falucska papja pár héttel húsvét előtt ágynak esett, s a közismerten vicces kedvű körzeti doki vette kezelésbe. A felépülés lassan haladt, s nagycsütörtökön a pap szakácsnője a kezét tördelve kérdezte: „Doktor úr, húsvétig talpra tudja állítani a plébános urat?” „Hát vakarta a fejét az orvos - ha talpra nem is, de térdre igen.” Állítólag a beteg másnapra jobban lett. LUGAS-TÁRCA Teniszkönyök