Magyar Nemzet, 2021. február (84. évfolyam, 26-48. szám)

2021-02-13 / 37. szám

6 LUGAS 2021. február 13., szombat Édes, ravasz hazugságok SZERÉNYI GÁBOR A­mikor e sorokat írom, úgy néz ki, hogy most sokáig nem megyek mo­ziba. Elsőre talán baljósnak, szomo­rúnak tűnhet e gondolat. Másod­jára azonban - a Monty Python szellemében - elgondolkodtam, mit is adott nekem a mozi. Az elsőre - mint a szerelemben - pontosan emlékszem. Gyakorlatilag ekkor, hatévesen de­bütáltam mint filmkritikus. Kis óvodás társaim­nak számoltam be Fatia Negráról, aki egy fekete álarcos rablóvezér, van lova és kardja, mindenki fél tőle, és valójában egy Benkő Gyula nevű szí­nész bácsi, aki bár a film végén meghal, igaziból utána hazament, és jól megvacsorázott. Utób­bi bennfentes információt édesapámtól kaptam, akit egyébként az óvó nénik felszólítottak, hogy ne vigyen ilyen félelmetes történetekre, mint a Jókai-regényből készült Szegény gazdagok, mert olyan átéléssel beszélek ezekről, hogy minden­kit megrémítek. Valamire eléggé ráérezhettem. Természetesen továbbra is jártam moziba, és nemcsak recenzorként működtem a továb­biakban, de a filmek hatására a látott történe­teket folytattam is. A Gábor diák című produk­ció már címével sugallta, hogy személyes közöm van hozzá. A kegyetlen török elnyomás alatt a gaz Ali pasa orra alá borsot törő Zenthe Ferenc­cel - a későbbi Tenkes kapitányával - könnyen azonosultam, és valahogy az sem tűnt idegen­nek, hogy beleszeressek a Krencsey Marianne néni játszotta Leilába. Ahogy később oly sok­szor, ezúttal sem emlékszem többre, csupán egy jó párbeszédre a filmből, mégpedig arra, hogy a törökök által halálra ítélt magyar fiúk a kivégzés előtti utolsó kívánságként azt kérik, hogy „lehet­ne inkább megkegyelmezni?”. Négyes társbérleti konyhánk egyik hokedli­takarója filmmániám áldozata lett. Ebből a zöld filcből hajtogattam, kreáltam ugyanis olyan lef­­­fegő kuruc sityakot, amelyben megjelenve bér­házunk gangján nyomban Rákóczi hadnagyává váltam, képzeletemben Bitskey Tibor kapitánya­ként. Persze, kellett hozzá egy játék­kard is, de ez gyerekkori alapfelszerelés volt. Az elszántság és a harci kedv a magyar haza védelméért, amely­nek szellemében síkra szálltam nyolcadik kerü­leti csatamezőnkön, nem volt félvállról vehető. Nem szívesen lettem volna egy véletlenül arra járó török helyében, magammal szembetalálkozva! Nemcsak „játsztam” a látott szerepeket, de éltem! Személyiségfejlődésemre erősen hatott A kétéltű ember című szovjet filmalkotás, amely­nek főszereplője egy titokzatos fiatalember, aki delfinháton lovagol, kagylótülköt fúj, gyémánt­késével szétszabdalja a tenger mélyén a halászok hálóját, hogy halakat szabadítson ki. Azt sem le­het tudni biztosan, hogy kopoltyúval lélegzik-e, mindenesetre mesés és magányos hős. Mindezek alapján én, a Népszínház utcai kisiskolás a sze­mélyleírásban abszolút magamra ismertem. Rá­adásul egy vízi úttörőcsapat tagja voltam, noha a kerületben még egy aprócska patak sem csordo­gált, de hát ezzel számoljanak el - ha tudnak annak a korszaknak az ideológiai diktátorai. Egy napon megtá­madta Oroszországot a Grande Armée, Bona­parte hadserege. Ezt a Cso­konai moziban kellett meg- \ tudnom. Bevallom, ifjan Áfa- \ •!"'v póleon híve voltam, egysze­rűen megszédültem a francia kalandfilmektől. Alain Delon A fekete tulipánban, Gérard Philipe mint Tulipános Fan­fan, Belmondo mint a hősök hőse Cartouche címszerepében, ki mást választhatott volna egy gyerek pél­daképnek? Ki áll ellen olyan uniformisoknak, villanó velencei tőröknek, háromszögletű ka­lapnak? Kutuzov tábornok. Megtanultam én is. Nemcsak ellenállt, de nyert is. Megnéztem a Szergej Bondarcsuk rendezte Háború és békét. El is ment a kedvem a hábo­rúsditól, mint a filmben Pierre Bezuhovnak, aki csak ment a moszkvai éjszakában egyik buliból a másikba, mert - állapította meg a később elol­vasott monumentális regény írója, Lev Tolsztoj - azt hitte, a fontos dolgok mindig ott történ­nek, ahol ő nincs, tehát mindig igyekezett oda, ahol éppen nem volt. És nem tudtam megérteni, őrá miért lőnek, haragszanak a vadidegen had­seregek, holott nem is ismerik őt. Egy Svejk ar­chetípusa mocorgott már akkori képzeteimben. Azt azért mégsem várhatjuk, hogy ez az átlag­ban cirka másfél órás vetített kitaláció meg is old­ja életünk gondjait. Mindenesetre a mozi világa sosem fukarkodott édes és ravasz hazugságokkal. Chaplin, Max Linder, Stan és Pan után eljutot­tam a Marx fivérekig. És a csúcsdarabjuk: a Botrány az operában. Egysze­rű, felejthető törté-­­ net, a boldogság haj­­­a szólása elég közhe­­­­lyes, giccses fordu­­­­latokkal, de a három markáns vígjátéki ka­rakter mellékszerep­lőként jobb, mint a fő­hősök. „Szívesen átad­nám a helyem, de éppen rajta ülök. Hozzám jön feleségül? Van pénze? A második kérdésre feleljen először.” Ilyen po­énokkal lavíroztunk kamaszkoromban. „Mond­ja, kisasszony, most, hogy így kettesben marad­tunk itt az irodában, nem jött zavarba?” - kér­dezi Kabos Gyula, mire a megszólított titkárnő: „Ugyan, menjen már!” Mire a riposzt: „Nahát, ilyen jelentéktelen teremtés, és nem szerelmes belém!” Egy kamasznak főnyeremény ilyen be­szólásokat találni. A gyerekkori mozifoglalkozások után jöttek a személyiségformáló produkciók. Persze, ah­hoz a néhány valóban mély hatású filmhez úgy lehetett eljutni, mint az aranyásóknak, renge­teg vizes sarat átszitálni az áradásban. Ha megpróbálok ebben a szüntelen képzu­­hatagban felidézni néhány filmet, mindenkép­pen felvenném a mestermunkák szűk listájára Michelangelo Antonioni Nagyítását. Egy fotós küzd a valóság és a képzelet határán, hogy amit lát, az akkor is van, ha nincs. És fordítva? Hiszen a rádióhullámokat sem látjuk a levegőben, még­is van adás. Mindezen paradoxonok közepet­te a hatvanas évek megigéző londoni szcénája, olyan aggálytalan, elbűvölő, hogy innen, az ak­kori szovjet blokkból nézve szinte csak szenved­hettünk, hogy ott milyen jó. Itt meg épp fordítva. Másként, de szintén felzakla­tott a Beatles együttes Egy nehéz nap éjszakája című filmje. Hiá­ba oszlott fel már 1969-ben ez a zenekar, a rajongók minden­képp egekig magasztalják őket már a puszta megjelenésükért. * 1| A film kiállja az idők próbáját. Úgy, hogy a soványka szto­rit - menekülés a rajongók elől, Ringó kiszökik a fellé­pés előtt, és elvész, de időben meglesz, körítve vígjátéki ül­dözéssel, közben mennyi ge­netikusan barátságos bobby! - sikerült totálisan személyes­sé, szerethetővé tenni. A magyar filmek közül ott a közben iskolai tananyaggá lett Huszárik-csoda, a Krúdy világá­ból alkotott Szindbád, amelynek a színészkirály Latinovits Zoltán mágusa volt. Ebből a filmből a mozi sötétjében jegyeztük le a fő­hős szavait, s tanultuk meg kívül­ről, hogy „csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat, s minden al­kalmat meg kell adni a nőknek, hogy a javítás munkáját elvégezhessék a férfiakon”. A hatalmas vetítőkombinátok helyett ugye szin­te mindent megnézhetünk előbb-utóbb otthoni képernyőinken. De azok a megmaradt, igazi régi mozik, mint a Puskin, az Uránia, a Corvin, azért hiányoznak. Addig is, míg véget ér a járvány, és újra birtokba vehetjük kincseinket. Szerényi Gábor rajza LAKATOS MIHÁLY E­lső hallásra még szimpatikusnak is tűnik az elnevezés, olyan vagánynak, sportosnak. Ábel mintegy harminc éve hallotta először e kifejezést, de nem járt utána, hogy mi rejtezik mögötte, úgy hitte, valamiféle adottságot jelöl. Amiként a „tán­cos lábú” azt jelenti, hogy az illető táncra szü­letett, a „jó fülű” azt, hogy jó a zenei hallása, az „aranyszájú” kiváló szónokot fed, a „teniszkö­nyök” nyilván arra utal, hogy valakinek a tenisz­re kifejezetten alkalmas könyöke van. Az ilye­nekből lesznek a Borgok, Boris Beckerek, Nada­­lok - gondolta Ábel. Nos, pár hónappal ezelőtt szomorúan ébredt rá, hogy tévedett. Egy kis szúrással kezdődött az egész, vala­hol könyöktájt. Először arra gondolt, talán a ví­rus jön ki a könyökén. Erről már mások is pa­naszkodtak. Aztán egy éjszaka arra ébredt, hogy sajog a felkarja. Eltelt pár nap, és csatlakozott hozzá a válla is. Amikor végül e duó az alkarral trióvá bővült, Ábel érezte, hogy ennek már fele sem tréfa. Hogy hamarosan eljő az idő, amikor kénytelen lesz felövezni magát, és olyan helyre menni, ahová nem akar. Vagy csak végső eset­ben. Tűrt hősiesen, míg aztán a heteken át tar­tó álmatlan éjszakák elhozták a végső esetet is. „Megyek az orvoshoz!” - szólt vissza egy reggel a családnak az ajtóból. „Miért?” - lepődött meg az asszony. „Mert fáj a karom, és nem akarom” - válaszolta kesernyés mosollyal. Az igazság az, hogy Ábel nem kedveli az orvo­sokat. Érdemeik elismerése mellett. Az ellenszenv­nek feltehetőleg gyermekkori élményei ágyaztak meg, amikor is az ő kis agyában az orvos és az injekció valami elválaszthatatlan, szörnyű egy­velegként jelent meg. A szülei ritkán fordultak meg vele a rendelőben úgy, hogy a tű elé ne ke­rüljön, vagy az orvos legalább utólag ne bérel­jen fel egy asszonyt (a legtöbbször Ilonka nénit, édesanyja barátnőjét), aki aztán napokig kifeje­zetten azért járt a házukhoz, hogy ama átkozott fémtárgyat a tomporába döfje. Igaz, az anyjának és Ilonka néninek sokszor csak egy kiadós ker­getőzés után sikerült annyira mozgásképtelen­né tenniük, hogy a művelet sikerüljön. Ábel ez­alatt egyetlen mozgásképes szervét használta, de azt csúcsra járatva: a száját. Napjaink távlatából nézve az a benyomása, mintha a hetvenes évek orvostudománya az in­jekciós tű bűvöletében élt volna. Vagy azért, mert csak abban bíztak, vagy azért, mert a gyermek­­orvosi kar szadisták gyülekezete volt. Ráadásul a penicillin akkortájt élte a fénykorát, minden­re azt írtak föl, így azon túl, hogy maga a szú­rás is fájt, a hajszálnyi csövön érkező nedű ékte­lenül csípett is. Tehát kínok tömkelege és üvöl­tés. Ami a csövön kifért. És az ampicillinről ak­kor még nem is szóltunk. Nos, Ábel elballagott hát az „esztékába”. Meg­lepetésére rögtön fogadták. Az ősz hajú orto­­pédus blazírt mosollyal az ajkán hallgatta vé­gig Ábel sirámait, látszott rajta, hogy ezek a tü­netek az ő szakmájában olyanok, mint a foci­bíróéban a partbedobás. Tucatjelenség. Rönt­genre küldte (franciául „radiographie” — nehogy már egy németről legyen elnevezve a készülék!), majd megvizsgálta a leletet. „Nem látszik sem­mi” - mondta. A fájdalomnak nem is ez a jel­lemző tulajdonsága - gondolta Ábel, de mon­dani persze nem merte. Rossz tapasztalatai voltak az állami ellátás­sal. Jó tíz éve, egy este bordarepedéssel kereste fel Budapest egyik legforgalmasabb „sürgőssé­gijét”. A trauma a focipályán érte pár hónappal korábban, de akkor csak legyintett: katonado­log, majd kiheverem. Ám azon az áprilisi estén, ugyancsak a focipályán, egy újabb ütközés után érezte: nincs tovább, irány a kórház! Légszomj­jal küszködve ücsörgött három órát a folyosón, aztán sorra került. „Mi a gond?” - kérdezte, rá se nézve, a göndör fejű ügyeletes. „Januárban egy focimeccsen...” - kezdett bele az anamné­­zisbe, de az orvos, aki továbbra is valami papí­rokat nézegetett, közbevágott: „Azt kérdeztem, mi a gond?!” „Januárban...” - kezdte ismét Ábel, de az orvos durván ráförmedt: „Mit januározik?! Ez sürgősségi! Arról beszéljen, ami most van!” Nos, ekkor történt, hogy Ábelben belobbant a székely virtus. Elszakadt a sebészeti cérna. „Ma­guk mit képzelnek itt?! - emelte fel olyan ma­gasra a hangját, hogy a mennyezeti neon alól is előjött a poloska. - Több milliót fizettem be éle­tem során a tébének, s amikor tíz évben egyszer idejövök, így fogadnak?!! Ezt mégis hogy képze­lik?!” És nem törődött azzal, hogy minden egyes hang iszonyú fájdalmakat okozott a mellkasá­ban. Nemcsak az orvos, a körülötte szöszmötö­­lő három nővér is megdermedt. „Jól van, jól van - juhászodott meg a doki - mondja hát...” Aztán röntgenre küldte (radiographie), és további két órát várakoztatta a folyosón, mielőtt közölte a gyógymódot: meg kell várni, amíg meggyógyul. Az ortopédus hümmögve böngészte a lele­tet. „A nyaki csigolyáknál enyhe kopások látsza­nak, onnan sugározhat ki a fájdalom” - mond­ta. Verdiktum: nyaki gyógytorna. Ábel szorgal­masan eljárt hát a gyógytornára, amely a keze­lés végére szimpla tornává retirált. Azért a ked­ves és lelkes gyógytornásznak azt füllentette: valamicskét használt. Miért ne legyen legalább neki egy jó napja? A karját azonban nem lehetett átverni, s az erre éjszakánként emlékeztette is. Az elcsigá­zott Ábel végül bejelentkezett egy magánklini­kára. Aki járt ilyen helyen, tapasztalhatta, eze­ket úgy rendezik be, hogy minden azt sugallja: én nem a Nagy Testvér vagyok. Kicsik, otthono­sak, diszkrét, andalító zene szól, mosolygós ar­cok vesznek körül, és minden jel arra utal: itt te vagy a király. (A beteg „királyok” ettől már félig meg is gyógyulnak, s csak alig ront valamit az állapotukon az, hogy távozáskor eret vágnak a bankkártyájukon.) Az orvos együttérzően bólo­gat, majd határozott mozdulattal megnyom egy pontot Ábel karján. „Fáj? - kérdezi. - Nagyon - sziszegi Ábel. - És itt? - Ott nem.” A doki bó­lint: teniszkönyök. Előidéző: a számítógép ege­re. Felír ezt, tanácsol azt, majd a kijáratig kíséri Ábelt. S láss csodát: a tünetek a következő na­pokban tartósan enyhülni kezdenek, s ez már a gyógyulás előszobája. Vajon ott túl, az „államiban” miért született más diagnózis? S miért olyan zordak? - tűnő­dött Ábel. Hiszen néha szóval is lehet gyógyíta­ni. Gyermekkorában történt például, hogy a kö­zeli falucska papja pár héttel húsvét előtt ágy­nak esett, s a közismerten vicces kedvű körzeti doki vette kezelésbe. A felépülés lassan haladt, s nagycsütörtökön a pap szakácsnője a kezét tör­delve kérdezte: „Doktor úr, húsvétig talpra tudja állítani a plébános urat?” „Hát­­ vakarta a fejét az orvos - ha talpra nem is, de térdre igen.” Ál­lítólag a beteg másnapra jobban lett. LUGAS-TÁRCA Teniszkönyök

Next