Magyar Nemzet, 2021. május (84. évfolyam, 100-123. szám)
2021-05-15 / 111. szám
6 LUGAS 2021. május 15., szombat Ezer forintos bajusz SZERÉNYI GÁBOR Eljött az a nap, amikor a Nő döntött. Vagy levágom a következő randira, vagy ő vág le engem magáról. Egyszerre volt könnyű és nehéz döntés. A költő által pontosan definiált hatalmas szerelemnek az ő megemésztő tüze bántott. Erre csak a gyönyörű kis tulipánt - az édes lány! - lehetett a gyógyír. Az ifjú Csokonai Vitéz Mihállyal voltam épp egykorú. Kimentem tehát a fürdőszobába. Habozni. Szó szerint. A rituálé a szokásos volt. Borotvakrém, pamacs, víz. Az apámtól kisgyerek korban ellesett mozdulatokat ismételtem. A jó szappanozás a borotválkozás fundamentuma. Puhítani az arcbőrt, a borosta voltaképp az utolsó kenetet kapja, mielőtt az éles pengével lenyiszálom. Mire felnövekedtem, apám Jávor Pálról mintázott kis bajuszát már csak a régi fotókon láthattam, amelyeket ráadásul nem volt szabad másoknak mutogatni, ugyanis a képek 1940-ben készültek, Csíkszeredában, apám gépkocsizó katonaként részt vett a viszszafoglalásban, erről tanácsosabb volt hallgatni. Tényleg van a bajuszviselésben valami harcias. Még csak össze se kell akasztani. A háborúbéli megpróbáltatásokról most ne essék a szó, a derűsebb arcszőrzetről beszélek. Az ő bajuszának is egy nő vetett véget. A szerelme, az én édesanyám. S lám, a sors ismételi magát. De miért is lenne ez olyan nagy szívesség? A szerelemért, vagy ahogy a népköltészet mondja: azért a kis bolondságért majd meghal az ember. Na de a bajuszt levágni?! Emlékszem, kiskamasz voltam, s a francia-olasz kalandfilmek rajongója. Ott minden valamirevaló hősnek, legyen akár kétkezi kalóz, őfelsége testőre, szinte mindnek díszelgett hetykén ívelő szőrzet az orra és a szája közti keskeny arcsávban. Úgy éreztem, megsürgethetem pelyhedző másodlagos nemi jellegem, s egy Szilvi nevű csodálatos tündérrel való találkozásom előtt égetett gyufák karmával kicsit ráerősítettem az amúgy meglehetősen vékony szálú, szökés pihékre. A jeles kora délután roppant izgalommal (kétszer is nyakat és hónaljat mostam) léptem a lány elé. Elindultunk sétálni, de nem egy pazar kalandfilm izgalmas epizódja, hanem egy szürke drámai jelenet következett. „Te bajuszt festettél magadnak?” Ennek a lényegre törő, nem mismásoló, egyszerű kérdésnek olyan hatása volt, mint amikor a bikaviadalon a délcegen az arénába ügető büszke állatot egy pikával egyszerűen leszúrják. „Hát, izé” - feleltem frappánsan. Ne is essék több szó erről a napról. Jöttek aztán a dús bajszú évek, próbálgatja a fiatal férfi a különböző formákat, ugye ennek szakirodalma van, hogyan lehet szőrarányokkal előnyösebb(nek vélt) megjelenésre szert tenni. Harcsa, Chaplin, Ferenc József, kefe, bankár, patkó, hogy csak néhány főbb irányzatot említsünk. Salvador Dali azt nyilatkozta impozáns szőrdíszéről: „Ez igazából antenna, ezzel tartom a kapcsolatot a földönkívüliekkel!” Arany János vidám versben számol be a kopasz-szájú György bátya kudarcáról, amikor vándorcigányok a beígért szőrnövesztő helyett inkább alaposan megkopasztják a hiúság megszállottját. Greguss Ágost 1853-ban egyenesen magyar specifikumnak tartja a bajuszt, holott azért a történelemben sokfelé diadalmaskodott ennek viselése. Nagy világtabló helyett talán elég arra hivatkozni, hogy a magyar irodalomban erősen felülreprezentált a bajszosok tábora: Móricz Zsigmond, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, József Attila, Lázár Ervin, Csukás István, Petőfi Sándor, Arany János, Vörösmarty Mihály, Katona József, Babits Mihály és még sokan mások. Olykor kampányeszközzé is válik a bajusz. A férfiak egészségét védő prosztatavizsgálatok fontosságának hangsúlyozására divattá vált a szer ilyen célzatos megnövesztése néhány hétre. Lássuk be, nekünk, fiúknak sokkal kevesebb dekoratív eszköz áll rendelkezésünkre, hogy a lányok figyelmét magunkra tereljük. Amúgy gyakorta rajtuk múlik minden. „Vágd le! Borzasztóan nézel ki!” - mondja az egyik. A másik meg: „Hol a bajuszod? Növeszd vissza!” Eszembe jut az amerikai komikus, Groucho Marx, és a mi bűvészünk, Rodolfo, mindketten rajzolták a bajuszt, előbbi partvisszéleset, utóbbi ceruzavékonyat. Még gyorsabb váltáshoz masztixszal felragasztható színházi kelléket is beszerezhetünk. Egy ismerősöm mesélte, hogy neki ezer forintos bajsza van. Hogyan? Anyukája azt mondta, kap ötszáz forintot, ha levágja. Megtette. Amikor meglátta, azt mondta, ad ötszázat, ha visszanöveszti. De a tréfákon túl, lássuk be, a borotválkozásnak van egy rituáléja, még ha az arcbőrt előkészítő szappanhabos pamacsolás, majd az éles penge villogtatása begyakorolt, ismétlődő mozdulatokból áll is. Az összpontosítás, hogy ne vágjuk meg magunkat, egyfajta meditáció. A tükörben nemcsak vizslatjuk magunkat, de önkéntelenül egyfajta belső monológ is zajlik: „Szóval, barátocskám, most megpróbáljuk magunkból kihozni a legjobb formánkat!” Fontosak az eszközök is. Huszárik Zoltán Szindbád filmjében a címszereplő Latinovits Zoltán bölcselkedően mereng, miközben a fehér köpenyes borbély, mint egy műtét előkészítője, az ódivatú marhabőr fenőszíjon oda-vissza szánkáztatja a csontnyelű borotvát. A régi darabok mintha örök életre készültek volna. A sok használat közben az eszközök nemes patinát kaptak. Mielőtt az eldobható műanyag borotvák - jelentősen növelve a környezetszennyezést - meghódították a világot, voltak kiegészítő termékek, megnövelni a szőrtelenítő eszközök élettartamát. Egy különös, furcsa kis készüléket megmentettem közülük. Ez pedig a gyorsfenő. Tenyérnyi méretű, súlyos, valódi acélból készült mechanikus szerkezet. A leírása szerint könnyű ki- és becsavarozással, forgatható fenőfelületekkel a kopott penge új életre kelthető. A teljesen magyar tervezésű, gyártmányú készség sajnos nyomtalanul eltűnt az egyébként hajdan lokátorokat, rádióalkatrészeket fejlesztő és gyártó Finommechanikai Vállalattal együtt, amelyik ezt a kis hobbit is megengedhette magának az ötvenes években. Mahátma Gandhi, az India felvirágoztatásáért küzdő legendás politikus jut eszembe e kis billenőajtós készségről. Ő egy egyszerű rokkával indította el hazájában az ősi szövő-fonó ipar újjászületését, a kis manufakturális mozgalom súlyos csapást mért az akkor még gyarmatosítóként Indiát megszálló Anglia textiliparára. Ezzel a kis pengeélezővel nem fantáziálok ilyen horderejű világgazdasági hatásokat, de azért talán érdemes eltűnődni, hogy egy ilyen mulatságos, divatjamúlt, kézi erővel működtethető kis gép is lehet számottevő tényező. Legalább a fürdőszobai költségvetés tervezésekor. És akkor már tényleg egy bajusz nem nyom olyan sokat a latban. Szerényi Gábor rajza AMBRUS LAJOS LUGAS-TÁRCA - Mezei szorgalom A ’lazna’ gizgazos területet jelent - egy régi szabolcsi gazdaember kertalapítási történetében olvasom. Azt írja százötven éve, hogy az őrladányi határban, a Tisza bal partján létezett egy nagy lazna. (Mezőladány, Szabolcs-Szatmár-Bereg m.) Tölgy, fűz, nyár, vadalma, vadkörte, kőris termett mindenfelé. Köztük galagonya, veresgyűrűs som, „rakottya” (bokros cserje), kökény, csipkerózsa, vadlabdarózsa együttese. Oly formában, ahogy „azokat a legügyesebb kertész, a természet” ültette. De hogy festőibb legyen a kép, „sugarukat ékesítő” vadszőlő, komló és görög folyondár. „Az alacsonyabbak felett leírhatatlan szépségű hűs természetű lugasokat alkotva, s a talajt összevissza növi a szederinda, dulcamara [édeskeserű csucsor, kúszóinda], és különféle magas fű.” Ekkor van kész a ’lazna’. Ez a lazna valójában ártéri területet jelent (itt tiszai árteret) nyúlnak, rókának megbúvó őshona, „jól lakó palotája, szegénylegényeknek vagy a kötéllel fogástól megugrott katonának termett legénynek. A marhaőrző gyerek azonban irtózott tőle, mert harmadnapig is elkeresgélhette a betévedt jószágot, mert hát a lazna sűrű volt, és elfoglalt több száz holdnyi területet.” Lazna. Ártér. És így tovább egy ma már nehezen képzelhető magyar világ, amelynek pontos leírásáért, eleven képi erejéért és panorámájának mozgékonyságáért a nagy kortárs író, Szentkuthy Miklós egész életművét adta volna cserébe. Kuthy Lajosról (1813-1864) van itt szó és az ő híres vagy inkább hírhedt Hazai rejtelmek című könyvéről. Egy régi, olykor igen mély képzelőerejű költőről, akit Szentkuthy „orvostudományi fokon aggályos természetmegfigyelőnek” tartott. Sőt minden esztétikai balfogása ellenére is Proust és Móricz Zsigmond lélektani „egybeszövődésének”. S aki érzékeny tájékozottságú leírásokat, pszichoanalitikus természettudományi diagnózisokat készített a magyar tájról - elsősorban a pusztáról, a Hortobágyról, de az ártéri vidékről is. Közben ne feledjük Kuthy létidejét - az 1840- es években járunk, innen még a jobbágyfelsza- Lazna badításon, jóval az ármentesítések előtt. Fanatikus leírásai korszerűnek, sőt modernnek hatnak a csudálatos ártéri világról, a „laznáról”, a rajtuk folyó gazdálkodásról, az ottani létezésről, az emberről és az életről, melynek tudományos feldolgozásai később olyan kiváló tudósok, mint Luby Margit, Andrásfalvy Bertalan és Bellon Tibor tollán születnek majd meg. Ez a táj „... egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan rotatióban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s szorítják a vizet; a Tisza évenkint kiönti férhetetlen árjait, s helyre növeszti a megfogyatkozott tengert. A növény- s állatország gazdag tenyészetben omlik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetetlen tején. A ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei egész díszvilág, a szín és illatvegy örök élű kútfeje a szomjas érzékeknek, az évszakok minden fordulata ujjászülő időkor az új tenyészetben, s maga a jég folytonosan érleli terhét a millió életnek.” Milliónyi élet - mi az, ha nem diverzitás? Biodiverzitás. Kuthy Lajos művét persze összevethetjük a mai osztályharcos kritikákkal - Kuthy már akkor is romantikus antikapitalista, amikor nálunk még meg sem honosodott, és még tönkre sem tette a természetet. „Középen sík vizek, libegő lápok, náderdők, isványos rónák, s ismeretlen mélységek között rejtve fekszik Czigánd, mintha az ősnemző védni akarna annyi eredetiséget az új idők romboló kezétől. E falucsaládnak több mint száz telke van, s földesurának még sincs ott semmije. Robotját leróni bábukon (tutaj) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok leginkább kívánnak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálást és fuvart. Ilyenkor üres tarisznyával ered vizi útjára a vándor karaván, emigrált telepként száll ki a partokon, hol úrbéri munkáját végzendi s a földtulajdonos, mint patriarchális atya, hajlékkal és élelemmel gondoskodik a rábízott családjáról. A hazáját hagyott nép nagy karikákban ül az idegen földön, a kor rangja szerint ereszti becsülettudó véneit, s az egyszerű ajándék közjogán testvéri szeretettel tud megosztozni, mint az aranyidő vágytalan szakaszában. Otthon, nincs felhasábolva földjük irigy mesgyékkel, semmi birtok, semmi várjegy, s határvető hantolás nem mutat osztályra. Évenkint kimegy a nép földfoglalásra, mintha mindannyiszor rés nulliusra [’senki dolgára', uratlan jószágra] tenné kezeit. Felfog és választ kiki tetszése szerint, s mindig testvérileg eligazodnak anélkül, hogy veszekvés háborítná a százados békét, vagy bírói ítélet vétetnék igénybe megsértett felektől. Mily örömmel üdvözlené őket a feltámadó Ovid, ki a megsiratott aranykor erényei között, fájdalommal emlékezik az ősemberiség ily gyakorlatáról. E nép szorgalma egyfokú a becsben patriarchális törvényeivel. Czímeres marhái díszesek, legtöbb és zamatosb szénát kaszál, a halat iváskor, mert partra verődnek, szabadkézzel milliónként fogja, s mikor ők halásznak, egész vidéken leesik a halára. A faj maga költőileg szép; hölgyei vidámak, szerények, s meglepőn feltűnik szabályos vonásaikon a belső nyugalom, s vágyatlan lélekcsend. Beszédük igen eredeti, sajátságos ősi öncsinálta nyelv, melynek kincseit nem engedék az őrködő vizek eddig kihordani.” A lazna ősi almái, melyeknek fölöslegét lakói „bábukon”, tutajon szállítják el, a sárga édes, a zöld kormos, a sáfrányalma és főként a kenézi piros - utóbbit minden ártéri gyümölcsök élére sorolják, a darualmák csoportjába. Amilyen maga a darualma, a nemes sóvári vagy a beregi sóvári is. De a kenézi pirost nevezték a középkorban piros vagy veres almának a Tisza felső és középső vidékén, Békés vármegyétől egészen föl Szatmárig, Beregig. Napos oldalán vérpirossal mosott színű gyümölcs, sötétebb csíkokkal szabdalt. Bő levű, fehér húsa zöld erezettel, cukros és enyhén fűszeres. A mély, „áradmányos”, vagyis kellően nyirkos talajt kedveli. A Tisza által iszapolt vidéken szokatlanul nagyra nő, ráadásul gyümölcsei is jól állják helyüket a fán, ütődéseik sem rothadnak. Kiválóan szállítható - valaha egészen Szegedig hajóztak. Bálint Sándor meg is jegyzi, hogy a homoki almák, elsősorban a Tombácz- és Dallos-almák helyi megjelenéséig, a XIX. század végéig, a Felső-Tisza mentéről Szegedig szállítják. Ott mint lápos almát ismerték - így emlékszik rá Tömörkény is a Parti füzesekben; innét tudni azt is, hogy az egymás mellett érkező, összekötött tutajokat hívják Szegeden ’lápnak’, melynek akorszerű deszkakészségében egybeöntve hozzák a gyümölcsöt, a csudás „lápi almát” (kenézi pirosat). De az erdélyi almák is lápon érkeznek a Maroson. A szegedi iratokban a XVIII. században fel is bukkan a neve Vedres István írja 1824-ben, hogy „a múlt őszön 274 Kass Alma jött a Tisza hátról Szeged Várossába”. De az ártéri gyümölcsök közül a lazna pálmáját mégsem a régi alma, hanem a szilva viszi el ez a vízfoltosságnak remekül ellenálló gyümölcs, valóságos szilvaerdő-láncolatokat alkotva az ártéri medrekben. Csak utána következnek a diósok, majd a körte, a birs és az alma. A szilvák leghíresebb fajtája a nemtudom (penyigei) szilva - róla máskor. A sokat kibíró, ellenálló ártéri gyümölcsök ősfáinak metaforáját a térség nagy ismerője, Luby Margit írja a legszínesebben 1939-ben. És az ő katalógusának záróképe rímel leginkább Kuthy Lajos absztrakcióira is: „Amilyen a földrajzi táj képe, jellegzetes fája, olyan a népe is. Büszke, míg fiatal. Élete derekán földig hajol a gondtól, s ha cséppel verik is el, megtépve is virul minden tavaszon. Igénytelen, szívós, földjébe kapaszkodik ez a fa, mint a magyarság, amely termeli.” A természet nem önálló életre kelő díszlet, és nem is poétikus ihletforrás. A létezés szikár szépségű kerete, az önformálás ajándéka.