Magyar Nemzet, 2021. május (84. évfolyam, 100-123. szám)

2021-05-15 / 111. szám

6 LUGAS 2021. május 15., szombat Ezer forintos bajusz SZERÉNYI GÁBOR E­ljött az a nap, amikor a Nő döntött. Vagy levágom a következő randira, vagy ő vág le engem magáról. Egyszerre volt könnyű és nehéz döntés. A költő által pontosan definiált hatalmas szerelemnek az ő meg­emésztő tüze bántott. Erre csak a gyönyörű kis tulipánt - az édes lány! - lehetett a gyógyír. Az ifjú Csokonai Vitéz Mihállyal vol­tam épp egykorú. Kimentem tehát a fürdőszobába. Habozni. Szó szerint. A rituálé a szokásos volt. Borotvakrém, pamacs, víz. Az apámtól kisgyerek korban ellesett mozdulatokat ismételtem. A jó szappanozás a bo­rotválkozás fundamentuma. Puhítani az arcbőrt, a borosta volta­képp az utolsó kenetet kapja, mielőtt az éles pengével lenyiszálom. Mire felnövekedtem, apám Jávor Pálról mintázott kis bajuszát már csak a régi fotókon láthattam, amelyeket ráadásul nem volt szabad másoknak mutogatni, ugyanis a képek 1940-ben készül­tek, Csíkszeredában, apám gépkocsizó katonaként részt vett a visz­­szafoglalásban, erről tanácsosabb volt hallgatni. Tényleg van a ba­juszviselésben valami harcias. Még csak össze se kell akasztani. A háborúbéli megpróbáltatásokról most ne essék a szó, a derű­sebb arcszőrzetről beszélek. Az ő bajuszának is egy nő vetett véget. A szerelme, az én édes­anyám. S lám, a sors ismételi magát. De miért is lenne ez olyan nagy szívesség? A szerelemért, vagy ahogy a népköltészet mond­ja: azért a kis bolondságért majd meghal az ember. Na de a bajuszt levágni?! Emlékszem, kiskamasz voltam, s a francia-olasz kalandfilmek rajongója. Ott minden valamirevaló hősnek, legyen akár kétkezi kalóz, őfelsége testőre, szinte mind­nek díszelgett hetykén ívelő szőrzet az orra és a szája közti kes­keny arcsávban. Úgy éreztem, megsürgethetem pelyhedző másodlagos nemi jel­legem, s egy Szilvi nevű csodálatos tündérrel való találkozásom előtt égetett gyufák karmával kicsit ráerősítettem az amúgy meg­lehetősen vékony szálú, szökés pihékre. A jeles kora délután rop­pant izgalommal (kétszer is nyakat és hónaljat mostam) léptem a lány elé. Elindultunk sétálni, de nem egy pazar kalandfilm izgal­mas epizódja, hanem egy szürke drámai jelenet következett. „Te bajuszt festettél magadnak?” Ennek a lényegre törő, nem mismá­soló, egyszerű kérdésnek olyan hatása volt, mint amikor a bika­viadalon a délcegen az arénába ügető büszke állatot egy pikával egyszerűen leszúrják. „Hát, izé” - feleltem frappánsan. Ne is es­sék több szó erről a napról. Jöttek aztán a dús bajszú évek, próbálgatja a fiatal férfi a külön­böző formákat, ugye ennek szakirodalma van, hogyan lehet szőr­arányokkal előnyösebb(nek vélt) megjelenésre szert tenni. Har­csa, Chaplin, Ferenc József, kefe, bankár, patkó, hogy csak néhány főbb irányzatot említsünk. Salvador Dali azt nyilatkozta impo­záns szőrdíszéről: „Ez igazából antenna, ezzel tartom a kapcsola­tot a földönkívüliekkel!” Arany János vidám versben számol be a kopasz-szájú György bátya kudarcáról, amikor vándorcigányok a beígért szőrnövesztő helyett inkább alaposan megkopasztják a hiúság megszállottját. Greguss Ágost 1853-ban egyenesen magyar specifikumnak tartja a bajuszt, holott azért a történelemben sokfelé diadalmaskodott ennek viselése. Nagy világtabló helyett talán elég arra hivatkozni, hogy a magyar irodalomban erősen felülreprezentált a bajszosok tábora: Móricz Zsigmond, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, József Atti­la, Lázár Ervin, Csukás István, Petőfi Sándor, Arany János, Vörös­marty Mihály, Katona József, Babits Mihály és még sokan mások. Olykor kampányeszközzé is válik a bajusz. A férfiak egészségét védő prosztatavizsgálatok fontosságának hangsúlyozására divattá vált a szer ilyen célzatos megnövesztése néhány hétre. Lássuk be, nekünk, fiúknak sokkal kevesebb dekoratív eszköz áll rendelkezé­sünkre, hogy a lányok figyelmét magunkra tereljük. Amúgy gyakorta rajtuk múlik minden. „Vágd le! Borzasztóan nézel ki!” - mondja az egyik. A másik meg: „Hol a bajuszod? Nö­veszd vissza!” Eszembe jut az amerikai komikus, Groucho Marx, és a mi bűvészünk, Rodolfo, mindketten rajzolták a bajuszt, előbbi partvisszéleset, utóbbi ceruzavékonyat. Még gyorsabb váltáshoz masztixszal felragasztható színházi kelléket is beszerezhetünk. Egy ismerősöm mesélte, hogy neki ezer forintos bajsza van. Ho­gyan? Anyukája azt mondta, kap ötszáz forintot, ha levágja. Meg­tette. Amikor meglátta, azt mondta, ad ötszázat, ha visszanöveszti. De a tréfákon túl, lássuk be, a borotválkozásnak van egy rituá­léja, még ha az arcbőrt előkészítő szappanhabos pamacsolás, majd az éles penge villogtatása begyakorolt, ismétlődő mozdulatokból áll is. Az összpontosítás, hogy ne vágjuk meg magunkat, egyfajta meditáció. A tükörben nemcsak vizslatjuk magunkat, de önkénte­lenül egyfajta belső monológ is zajlik: „Szóval, barátocskám, most megpróbáljuk magunkból kihozni a legjobb formánkat!” Fontosak az eszközök is. Huszárik Zoltán Szindbád filmjében a címszereplő Latinovits Zoltán bölcselkedően mereng, miközben a fehér köpenyes borbély, mint egy műtét előkészítője, az ódiva­tú marhabőr fenőszíjon oda-vissza szánkáztatja a csontnyelű bo­­rotvát. A régi darabok mintha örök életre készültek volna. A sok használat közben az eszközök nemes patinát kaptak. Mielőtt az eldobható műanyag borotvák - jelentősen növel­ve a környezetszennyezést - meghódították a világot, voltak ki­egészítő termékek, megnövelni a szőrtelenítő eszközök élettar­tamát. Egy különös, furcsa kis készüléket megmentettem közü­lük. Ez pedig a gyorsfenő. Tenyérnyi méretű, súlyos, valódi acél­ból készült mechanikus szerkezet. A leírása szerint könnyű ki- és becsavarozással, forgatható fenőfelületekkel a kopott penge új életre kelthető. A teljesen magyar tervezésű, gyártmányú kész­ség sajnos nyomtalanul eltűnt az egyébként hajdan lokátorokat, rádióalkatrészeket fejlesztő és gyártó Finommechanikai Válla­lattal együtt, amelyik ezt a kis hobbit is megengedhette magá­nak az ötvenes években. Mahátma Gandhi, az India felvirágoztatásáért küzdő legen­dás politikus jut eszembe e kis billenőajtós készségről. Ő egy egy­szerű rokkával indította el hazájában az ősi szövő-fonó ipar újjá­születését, a kis manufakturális mozgalom súlyos csapást mért az akkor még gyarmatosítóként Indiát megszálló Anglia textil­iparára. Ezzel a kis pengeélezővel nem fantáziálok ilyen hord­erejű világgazdasági hatásokat, de azért talán érdemes eltűnőd­ni, hogy egy ilyen mulatságos, divatjamúlt, kézi erővel működ­tethető kis gép is lehet számottevő tényező. Legalább a fürdő­szobai költségvetés tervezésekor. És akkor már tényleg egy ba­jusz nem nyom olyan sokat a latban. Szerényi Gábor rajza AMBRUS LAJOS LUGAS-TÁRCA - Mezei szorgalom A ’lazna’ gizgazos területet jelent - egy régi szabolcsi gazdaember kertalapítási történetében olva­som. Azt írja százötven éve, hogy az őrladányi határban, a Tisza bal partján léte­zett egy nagy lazna. (Mezőladány, Szabolcs-Szat­­már-Bereg m.) Tölgy, fűz, nyár, vadalma, vad­körte, kőris termett mindenfelé. Köztük galago­nya, veresgyűrűs som, „rakottya” (bokros cser­je), kökény, csipkerózsa, vadlabdarózsa együtte­se. Oly formában, ahogy „azokat a legügyesebb kertész, a természet” ültette. De hogy festőibb legyen a kép, „sugarukat ékesítő” vadszőlő, kom­ló és görög folyondár. „Az alacsonyabbak felett leírhatatlan szépségű hűs természetű lugasokat alkotva, s a talajt összevissza növi a szederinda, dulcamara [édeskeserű csucsor, kúszóinda], és különféle magas fű.” Ekkor van kész a ’lazna’. Ez a lazna valójában ártéri területet jelent (itt tiszai árteret)­­ nyúlnak, rókának megbúvó ős­hona, „jól lakó palotája, szegénylegényeknek vagy a kötéllel fogástól megugrott katonának termett legénynek. A marhaőrző gyerek azonban irtó­zott tőle, mert harmadnapig is elkeresgélhette a betévedt jószágot, mert hát a lazna sűrű volt, és elfoglalt több száz holdnyi területet.” Lazna. Ártér. És így tovább­­ egy ma már ne­hezen képzelhető magyar világ, amelynek pon­tos leírásáért, eleven képi erejéért és panorámájá­nak mozgékonyságáért a nagy kortárs író, Szent­­kuthy Miklós egész életművét adta volna cseré­be. Kuthy Lajosról (1813-1864) van itt szó és az ő híres vagy inkább hírhedt Hazai rejtelmek című könyvéről. Egy régi, olykor igen mély képzelőere­jű költőről, akit Szentkuthy „orvostudományi fo­kon aggályos természetmegfigyelőnek” tartott. Sőt minden esztétikai balfogása ellenére is Proust és Móricz Zsigmond lélektani „egybeszövődé­­sének”. S aki érzékeny tájékozottságú leírásokat, pszichoanalitikus természettudományi diagnó­zisokat készített a magyar tájról - elsősorban a pusztáról, a Hortobágyról, de az ártéri vidékről is. Közben ne feledjük Kuthy létidejét - az 1840- es években járunk, innen még a jobbágyfelsza- Lazna­ badításon, jóval az ármentesítések előtt. Fana­tikus leírásai korszerűnek, sőt modernnek hat­nak a csudálatos ártéri világról, a „laznáról”, a rajtuk folyó gazdálkodásról, az ottani létezésről, az emberről és az életről, melynek tudományos feldolgozásai később olyan kiváló tudósok, mint Luby Margit, Andrásfalvy Bertalan és Bellon Ti­bor tollán születnek majd meg. Ez a táj „... egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan rotatióban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s szorítják a vizet; a Tisza évenkint kiönti férhetetlen árja­it, s helyre növeszti a megfogyatkozott tengert. A növény- s állatország gazdag tenyészetben om­lik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetetlen te­jén. A ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei egész díszvilág, a szín és illatvegy örök élű kútfeje a szomjas érzé­keknek, az évszakok minden fordulata ujjászü­­lő időkor az új tenyészetben, s maga a jég foly­tonosan érleli terhét a millió életnek.” Milliónyi élet - mi az, ha nem diverzitás? Bio­­diverzitás. Kuthy Lajos művét persze összevet­hetjük a mai osztályharcos kritikákkal - Kuthy már akkor is romantikus antikapitalista, ami­kor nálunk még meg sem honosodott, és még tönkre sem tette a természetet. „Középen sík vizek, libegő lápok, náderdők, isványos rónák, s ismeretlen mélységek között rejtve fekszik Czigánd, mintha az ősnemző véd­­ni akarna annyi eredetiséget az új idők rombo­ló kezétől. E falucsaládnak több mint száz tel­ke van, s földesurának még sincs ott semmije. Robotját leróni bábukon (tutaj) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok leginkább kíván­nak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálást és fuvart. Ilyenkor üres tarisznyával ered vizi út­jára a vándor karaván, emigrált telepként száll ki a partokon, hol úrbéri munkáját végzendi s a földtulajdonos, mint patriarchális atya, hajlékkal és élelemmel gondoskodik a rábízott családjáról. A hazáját hagyott nép nagy karikákban ül az ide­gen földön, a kor rangja szerint ereszti becsület­tudó véneit, s az egyszerű ajándék közjogán test­véri szeretettel tud megosztozni, mint az arany­idő vágytalan szakaszában. Otthon, nincs felha­­sábolva földjük irigy mesgyékkel, semmi birtok, semmi várjegy, s határvető hantolás nem mutat osztályra. Évenkint kimegy a nép földfoglalás­ra, mintha mindannyiszor rés nulliusra [’senki dolgára', uratlan jószágra] tenné kezeit. Felfog és választ kiki tetszése szerint, s mindig testvéri­­leg eligazodnak anélkül, hogy veszekvés hábo­­rítná a százados békét, vagy bírói ítélet vétetnék igénybe megsértett felektől. Mily örömmel üd­­vözlené őket a feltámadó Ovid, ki a megsiratott aranykor erényei között, fájdalommal emléke­­zik az ősemberiség ily gyakorlatáról. E nép szorgalma egyfokú a becsben patriar­chális törvényeivel. Czímeres marhái díszesek, legtöbb és zamatosb szénát kaszál, a halat ivás­­kor, mert partra verődnek, szabadkézzel milli­ónként fogja, s mikor ők halásznak, egész vidé­ken leesik a hal­ára. A faj maga költőileg szép; hölgyei vidámak, szerények, s meglepőn feltű­nik szabályos vonásaikon a belső nyugalom, s vágyatlan lélekcsend. Beszédük igen eredeti, sa­játságos ősi öncsinálta nyelv, melynek kincseit nem engedék az őrködő vizek eddig kihordani.” A lazna ősi almái, melyeknek fölöslegét lakói „bábukon”, tutajon szállítják el, a sárga édes, a zöld kormos, a sáfrányalma és főként a kenézi piros - utóbbit minden ártéri gyümölcsök élé­re sorolják, a darualmák csoportjába. Amilyen maga a darualma, a nemes sóvári vagy a beregi sóvári is. De a kenézi pirost nevezték a közép­korban piros vagy veres almának a Tisza felső és középső vidékén, Békés vármegyétől egészen föl Szatmárig, Beregig. Napos oldalán vérpiros­sal mosott színű gyümölcs, sötétebb csíkokkal szabdalt. Bő levű, fehér húsa zöld erezettel, cuk­ros és enyhén fűszeres. A mély, „áradmányos”, vagyis kellően nyirkos talajt kedveli. A Tisza ál­tal iszapolt vidéken szokatlanul nagyra nő, rá­adásul gyümölcsei is jól állják helyüket a fán, ütődéseik sem rothadnak. Kiválóan szállítható - valaha egészen Szegedig hajóztak. Bálint Sán­dor meg is jegyzi, hogy a homoki almák, elsősor­ban a Tombácz- és Dallos-almák helyi megjele­néséig, a XIX. század végéig, a Felső-Tisza men­téről Szegedig szállítják. Ott mint lápos almát ismerték - így emlékszik rá Tömörkény is a Par­ti füzesekben; innét tudni azt is, hogy az egy­más mellett érkező, összekötött tutajokat hív­ják Szegeden ’lápnak’, melynek akorszerű desz­kakészségében egybeöntve hozzák a gyümölcsöt, a csudás „lápi almát” (kenézi pirosat). De az er­délyi almák is lápon érkeznek a Maroson. A sze­gedi iratokban a XVIII. században fel is bukkan a neve­­ Vedres István írja 1824-ben, hogy „a múlt őszön 274 Kass Alma jött a Tisza hátról Szeged Várossába”. De az ártéri gyümölcsök közül a lazna pál­máját mégsem a régi alma, hanem a szilva vi­szi el­­ ez a vízfoltosságnak remekül ellenálló gyümölcs, valóságos szilvaerdő-láncolatokat al­kotva az ártéri medrekben. Csak utána követ­keznek a diósok, majd a körte, a birs és az alma. A szilvák leghíresebb fajtája a nemtudom (pe­­nyigei) szilva - róla máskor. A sokat kibíró, ellenálló ártéri gyümölcsök ős­fáinak metaforáját a térség nagy ismerője, Luby Margit írja a legszínesebben 1939-ben. És az ő katalógusának záróképe rímel leginkább Kuthy Lajos absztrakcióira is: „Amilyen a földrajzi táj képe, jellegzetes fája, olyan a népe is. Büszke, míg fiatal. Élete derekán földig hajol a gondtól, s ha cséppel verik is el, megtépve is virul minden ta­vaszon. Igénytelen, szívós, földjébe kapaszkodik ez a fa, mint a magyarság, amely termeli.” A ter­mészet nem önálló életre kelő díszlet, és nem is poétikus ihletforrás. A létezés szikár szépségű kerete, az önformálás ajándéka.

Next