Magyar Nemzet, 2021. június (84. évfolyam, 124-149. szám)
2021-06-04 / 127. szám
2021. június 5., szombat Magyar Nemzet LUGAS 15 KÖNYVESHÁZ Likvidált nyilasok Arcot és személyiséget adni a soá áldozatainak REGÉNYI H. Az Ott, akkor... - Túléléstörténetek a soából című tanúságtételfüzér központi kérdései - amelyekre Vajda Júlia szociológuspszichológus narratív interjúk segítségével keresi a választ a megszólalók hogyan élték „át, meg, illetve túl” mindazt, amiben részük volt, s hogyan tudtak annak pszichés és fizikai nyomaival együtt létezni? Valamint: mit tett volna a felidézett helyzetekben ő maga? A könyv a hallgatás-elhallgatás-meghallgatás, az önkeresés, a bátorság, emberi méltóság, behódolás, valamint a bűn és bűntudat kulcsszavak közé rendezve tárja a befogadó elé a túlélők visszaemlékezéseit. A központi szereplő Matild néni. Az aszszony tizenhét éves korában került Auschwitzba, és múltidézésében elmondta: megérkezésük után sorba kellett állniuk, és Josef Mengele elé vonulniuk. A tábor orvosa aztán egyetlen mozdulattal jelezte, milyen sorsot szán nekik: akiről úgy ítélte, „hasznos” a Harmadik Birodalom számára - többek között azért, mert elvégezheti rajta embertelen kísérletei egyikétmásikát -, azt jobbra intette, akiről viszont úgy vélte, „hasznavehetetlen”, azt balra. Matild húga ez utóbbi csoportba került. Utolsó mozdulatainak egyikével a testvérét hívta, és az asszonyt még évtizedek múltán is kísértette, hogy nem tartott vele oda, ahová indult a gázkamrába. Magát érezte felelősnek a testvére haláláért! De az önvád más példájával is találkozhatunk a könyvben. A Gyula bácsinak nevezett megszólaló felidézi, hogy 44 őszén vagy telén - miután megszökött a munkaszolgálatból, és hamis papírokkal bujkált Budapesten - egy barátjával együtt nyilasegyenruhát szerzett, azt felöltve bejutott a gettóba, így sikerült élelmet vinnie családja ottani nőtagjainak. Annak pontos körülményeit viszont, hogyan került hozzá az uniformis, nem hajlandó (nem képes?) elárulni. Csupán annyi derül ki a szavaiból, hogy a már említett társával együtt villamos peronján utazott, amikor utastársuk figyelmeztette: a szerelvényen utazó két nyilas felfigyelt rájuk. Amikor a járat egy rézhez ért, mindketten leugrottak, és megindultak a mezőn, ám a nyilasok követték őket. „És hát pechük volt, mert utána ruha nélkül maradtak”, jegyzi meg szárazon - és ez minden. Az olvasóban felsejlik: barátja és ő alighanem végzett a két katonával, hiszen nehéz elképzelni, hogy azok békésen átadták volna nekik az egyenruhájukat és a fegyvereiket. A szerző úgy látja, Gyula bácsi - szakszóval - projektív identifikáció áldozata lett, vagyis egy életen keresztül hordozta magában a valós - vagy csak általa vélelmezett? - emberölés emlékét és az amiatt érzett bűntudatot. Azaz: hatvan éven keresztül gyilkosként tekintett önmagára... A nyilatkozók többsége két élesen elkülöníthető részre osztja az életét: az üldöztetés előtti és utáni szakaszra, és mintha a kettő együtt említhetetlen volna a számukra. A könyvből kiderül, milyen sors várt rájuk utána: akinek szőkébb családja túlélte, az általában képes volt valóban új életet kezdeni, saját családot alapítani, és születendő gyermeke életének középpontjában már nem a soá állt. De persze ez nem adatott meg mindenkinek: Vilma néni 47-ben férjhez ment, ám hithű kommunista férje kegyvesztetté vált a pártvezetés szemében, az ÁVH elfogta, őt magát pedig egyetlen nap leforgása alatt - elbocsájtották az állásából, és kitették a lakásából. Sosem derült ki számára, pontosan mit tett az ura, mindenesetre elhitte róla, hogy bűnös, vagyis tényleg elkövetett valamit - utóbb ez válóoknak bizonyult a férfi szemében. Vilma néni házassága tehát felbomlott, és ezzel együtt elvesztette a kommunizmusba vetett hitét is. „Csak vágta rám a fintorokat az élet”, említi keserű bölcsességgel. És ha már Matild néni életútjával kezdtük, zárásként térjünk vissza hozzá. Mengele a koncentrációs táborban fájdalmas és megalázó módon, anélkül, hogy az akkor virágzó lány tudott volna róla - sterilizáltatta őt. Az asszony a szabadulása után senkinek sem említette ezt a tényt - utóbb mind a házassága, mind partnerkapcsolatai sikertelenségét is ezzel magyarázta, mivel félt a szexuális együttléttől. Csupán egyetlen férfi volt az életében, aki mellett megtudhatta, „milyen nőnek lenni”, ám egy napon, amikor hozzá indult, a szomszédok azzal fogadták: jó, hogy jön, mert a férfit az éjjel elvitték kényszerzubbonyban. A Túléléstörténetek a soából tehát arcot és személyiséget ad az áldozatoknak - puszta statisztikai adatból hús-vér személlyé változtatva őket -, mindemellett rászorítja az olvasót arra, hogy feltegye magának a kérdést, amely Vajda Júliát is foglalkoztatta a könyv megírásakor: ha vele történt volna mindez, mit tett volna ott és akkor? (Vajda Júlia: Ott, akkor... - Túléléstörténetek a soából. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2020, 452 oldal. Ára: 4500 forint) Hűség a magyarsághoz Emlékezés Für Lajosra - Egyházasrádóctól a miniszterségig MIKLÓS PÉTER Népmeséink gyakori fordulata, hogy egy kis faluból elinduló parasztfiú - tehetségének, kitartásának, szellemi adottságainak köszönhetően - elnyeri a királylány kezét. A társadalmi mobilitás lehetőségének leegyszerűsítése és reménye jelenik meg ezekben a naiv történetekben. Ugyanakkor mégis ezekhez hasonló pályát járt be Für Lajos (1930-2013) történészprofesszor, rendszerváltó honvédelmi miniszter, aki a Vas megyei Egyházasrádóc paraszti közösségéből indulva a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumon és a debreceni egyetemen keresztül jutott el a történészi pályára, s lett a magyar agrár-, gazdaság-, társadalom- és demográfiatörténet egyik legkiválóbb kutatója. Az ötvenhatos forradalmi események Debrecenben érték, ahol akkoriban mint tanársegéd oktatott a bölcsészkaron, s a Hajdú-Bihar Megyei Forradalmi Bizottság titkára lett. A szovjet megszállás után letartóztatásba került, és néhány hónapra előbb Ausztriába, majd Franciaországba volt kénytelen emigrálni. Édesapja halála miatt tért haza, és eleinte pedagógusként, később a Magyar Mezőgazdasági Múzeum tudományos munkatársaként, valamint a nyíregyházi, illetve az egri tanárképző főiskola oktatójaként, végül a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem professzoraként dolgozott. A rendszerváltozás folyamataiba hamar bekapcsolódott. 1989-ben a rendszerváltó tömegpárt, a Magyar Demokrata Fórum köztársaságielnök-jelöltje volt, 1990 és 1994 között pedig az Antall József, majd Boross Péter vezette jobbközép koalíciós kormány honvédelmi minisztere. Szülőfalujában létrejött a Für Lajos Művelődési Központ, amelyet 2019. szeptember 21- én avattak föl. Az intézményben állandó kiállítás őrzi emlékét, amelynek anyaga Für Lajos születésének kilencvenedik évfordulójára Önarckép - Emlékkönyv Für Lajos tiszteletére címmel nemrégiben jelent meg Bíró Friderika és Móricz Péter szerkesztésében. A több száz fényképet tartalmazó kötet magában foglalja a tárlat teljes anyagát és szemelvényeket Für Lajos történészi munkásságából, politikai nyilatkozataiból és visszaemlékezéseiből. A könyvből - amelynek előszavát Németh Szilárd honvédelmiminiszter-helyettes jegyzi, s amelyet Lezsák Sándor író, költő, az Országgyűlés alelnöke 2014-es egyházasrádóci szoboravató beszéde zár - kiderül Für Lajos politikai hitvallása is, amelynek kulcsszava a hűség. „Hűség a magyarsághoz. Hűség a nemzethez. És nemcsak az élőkhöz, a halottakhoz is. Az előttünk járt nemzedékekhez is. Hűség mindazokhoz, akik immáron háromezer éves történelme során Európának ezt a sajátos etnikumát megtartották, átmentették. Hűség a fénylő ívelésekhez, hűség a tragikus bukásokhoz, hűség egy egész nemzet múltjához.” (Önarckép - Emlékkönyv Für Lajos tiszteletére. Szerk.: Bíró Friderika és Móricz Péter. Körmendi Kulturális Központ, Múzeum és Könyvtár, Körmend, 2020, 127 oldal. Ármegjelölés nélkül) ÖNARCKÉP EMLÉKKÖNYV FÜR LAJOS TISZTELETÉRE Magyar Nemzet HÉTVÉGI MELLÉKLET Lugas - A Magyar Nemzet hétvégi melléklete Szerkesztő: Margittai Gábor; társszerkesztő: Szényi Gábor; tervezőszerkesztő: Tóth Tibor; olvasószerkesztő: Nácsai Katalin ANYANYELVÜNK Ráckevei tatamó BARTH M. JÁNOS Ritkaság, ha egy magyar szót tüzetes böngészés után sem találunk szótárainkban, nyelvészeti feldolgozásokban - legyen az akár régi, ma már nem használatos kifejezés vagy csak egy területen, akár egy településen ismert tájszó, nyelvjárási elem. A magyar nyelv örvendetesen gazdag szótárirodalma nyelvtudományának kiműveltségét és rangját is jelzi. Mégis előfordul ilyesmi: egyetemi dolgozatban találkoztam nemrég a „tatamó” szóval, amely csak Ráckevén ismert kifejezés ’buta, hülye, ostoba, ügyetlen’jelentésben, szótárakban nem szerepel. Egy-egy fogalmi körből különböző mennyiségben ismerünk szinonimákat a magyar nyelvből: az „észbeli gyarlóság” megjelölésére kimondottan gazdag a magyar nyelv szókincse. A témának nyolc évtizede H. Németh Gyula külön monográfiát is szentelt, amelynek történeti és nyelvjárási példaanyagából szemezgetve feltárul előttünk a szócsoport sokszínűsége. Gyakran az „agy”, „elme”, „ész”, „fej” szavakkal alkotott összetételek fejezik ki az észbeli hiányosságot: ilyenek a tökagyú, vízeszű, kurta eszű, bujdosó elméjű, üresfejű, tökfejű, korpafejű. A „játékos szóképzés” - új képzők alkotása, meglévők szokatlan alkalmazása is fontos szerepet játszik efféle kifejezések létrejöttében: nyámész, nyivászka, baksi, buksi, töksi, maflacsek stb. Sűrűn találkozunk hangutánzó, hangfestő szavakkal ebben a fogalmi körben (talán a dadogás, artikulációs hibák utánzásaként): gyagya (hasonlóan a gagyog, gyagyog szavakhoz), tütü, lülü, totoma stb. Sok ikerszó fordul elő ebben a csoportban: nyámnyám, egye-bugya, sedre-bedre stb. Tekintélyes mennyiségű a „fél” melléknévvel alkotott, eufemisztikus összetételek száma is ebben a jelentésben: félbolond, félkutya, félneder stb. Személynevekből is keletkezhettek ’ostoba, bolond’ jelentésű kifejezések: bolond-mihók, gubajakab, süsü-bence, de igazán gyakran az állatok elnevezései (liba, borjú, szamár, tulok) vagy kisállatok megnevezései (baca, burnyász, bédó ’kisborjú’) szolgáltak a névátvitel alapjául. „Hülye” szavunkat Gombocz Zoltán a hül, elhül igéből eredeztette, korábbi értelme tehát ’elhülő, szájtátva bámuló, elámuló’ lehetett, ebből alakulhatott ki ’bamba, ostoba’ jelentése (hasonlóan a bámész, tácsó, táti-szájú kifejezésekhez). Szintén névátvitellel formálódhatott a „buta” szó is az eredeti 'tompa, életlen’ jelentésből, vagy az elmúlt évtizedekben sajátos pályát befutó „böszme” tájszó, amely korábban ’fatuskó’-t jelentett. Sok idevonható tájnyelvi kifejezés korábban ’használhatatlan, silány’ értelmű szavakból keletkezett: ilyen a csipisz, gyatra, puruttya, tepelák stb. Természetesen több esetben is kerültek a magyarba idegen nyelvekből ’buta, ostoba’ jelentésű szavak: a „mamlasz”, vagy a „bibasz” szláv nyelvekből, a „stupid” a latinból, a „mesüge” a jiddisből, a „dilis” vagy „dilinyós” a cigányból. És mi a helyzet a ráckevei „tatamó”-val? Mivel korábbi gyűjteményekben nem szerepel, eredetével kapcsolatban csak bizonytalan megállapításokat tehetünk. Lehetséges lenne, hogy a szerb nyelvből került a magyarba, a ráckevei szerb nemzetiségnek köszönhetően, de efféle párhuzamáról (hasonló alakú, jelentésű szerb kifejezésről) nincs tudomásunk. Valószínűbb, hogy a magyar nyelvben, esetleg hangutánzó-hangfestő módon keletkezett, és talán távoli rokona a Vácról a XIX. század végéről adatolt „tamó” (’ostoba, buta’) kifejezésnek. Az is előfordulhat, hogy a Tamás személynév Tamó becéző alakjából formálódott. Eredetének megfejtése még további munkát, adatokat igényel, annyi azonban bizonyos, hogy élő, kitörölhetetlen öröksége egy települési közösség tájszókészletének, sajátos nyelvi örökségének.