Magyar Nemzet, 2021. augusztus (84. évfolyam, 177-201. szám)

2021-08-25 / 196. szám

2021. augusztus 25., szerda VÉLEMÉNY 11 Szánthó Miklós Kemény menet lesz Most kezdődik el igazán a választási kampány Az amerikai adoma szerint a következő válasz­tási kampány igazából a szavazás másnapján in­dul el. És bár talán ez a kontinentális, magyar politikai életre kisebb mértékben jellemző, a mindenkori politikai cselekvés lényege végül is a kitűzött cél érdekében a hatalom megtar­­tása/megszerzése, mely valóban mindennapi készültséget kíván. Főleg igaz ez az olyan hely­zetekre, időkre, melyeket valamilyen társadal­mi kataklizma jellemez - és itt gondolhatunk gazdasági, migrációs, de persze egészségügyi fenyegetettségekre is. Magyarországnak az elmúlt tíz-tizenöt évben mindháromból kijutott, és most is két járvány­hullám között lépünk át a „hivatalos” nyári po­litikai uborkaszezonból a választási kampány­évad nyitányába. Mert afelől kétségünk nem lehet, hogy forró ősznek (télnek, tavasznak) nézünk elébe: kemény menet lesz ez az ápri­lisi országgyűlési választásokig, ami valóban egy „ki-ki meccsnek” tűnik. Az egyik oldalon a több mint tizenegy éve regnáló kormányzó pártszövetség és az időközben a nyünnyögők­­től megtisztult jobboldali holdudvar, a mási­kon a közelgő választást a hatalomba törté­nő visszakerülés utolsó lehetőségeként felfo­gó balliberális horrorkoalíció, illetve az őket mint vazallusaikat segítő nemzetközi kemény és puha hálózatok. MI JÖN? A helyzet valóban kivételes, és nem csak azért, mert az elmúlt tizenegy évben számos társa­dalmi alrendszer tekintetében korszakváltás in­dult meg idehaza. De természetesen azért is, mert úgy lépünk rá a választásokig vezető jó nyolc hónapos útra, hogy nem tudjuk, a pandé­­mia mit „tartogat” még a számunkra - és azért is, mert ahogy a korábbi éveknek, úgy az előt­tünk álló időszaknak is az a nagy kérdése, hogy lehet-e a nyugati liberális fősodorral szemben kormányozni, politikát csinálni­­, illetve leg­főképpen: választásokat nyerni? Valóban meg lehet-e tagadni a semlegességnek álcázott libe­ralizmus szolgálatát hosszú távon is, el lehet-e kerülni a Nyugatot láthatóan civilizációs ön­­gyilkosságba hajszoló politikai elit által diktált társadalmi modell és szocializációs mechaniz­musok átvételét? És bár a magyar jobboldal által 2006 ősze óta zsinórban elért tizenkét választási győze­lem (igen, a ’19-es önkormányzatin is a Fidesz- KDNP szerezte meg országosan a leadott sza­vazatok 52 százalékát!) arra enged következtet­ni, hogy lehetséges a nemzetközi mainstream­­mel szemben sikeres alternatívát kínálni, a bel­ső és külső körülmények gyorsan változhatnak (lásd koronavírus-járvány), ellenérdekelteknek pedig se szeri, se száma. Milyen alapvető kö­rülmények támogatják így, „a kampány” kez­detén a jobboldali korszakváltás folytatásának esélyeit, és mik szólnak ellene? Vegyük ezeket most sorra! - fenntartva persze annak lehető­ségét, hogy valamit a terjedelmi korlátok miatt figyelmen kívül hagyunk. AMI JÓ Mindenekelőtt tagadhatatlan, hogy Magyaror­szágon alapvetően gazdasági és politikai stabi­litás uralkodik, „társadalmi béke” van. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének iszonyatos, legfő­képpen a baloldalnak köszönhetően nyomda­­festéket nem tűrő szókészletű viták, vagy hogy ne világok választanák el a két politikai tömböt - de azt igen, hogy az ország rendezetten mű­ködik. A közigazgatás, a nagy ellátórendszerek, maga az állam ellátja feladatát; a mindennapi életet megbénító belső nyomatékok (országos sztrájkok, állami infrastruktúrát veszélyezte­tő megmozdulások, terrorcselekmények) nem nehezednek a rendszerre, a kormányzást nem gyötrik belső konfliktusok, koalíciós viták - az „ország működik”. Ami persze így első blikkre természetes kívánalomnak hangzik, de látható, hogy sok helyütt ezt sem sikerült megugrani: gondoljunk csak a sokszínű kormánykabine­tek felbomlására, a BLM generálta fizikai van­dalizmusra, a párhuzamos társadalmak kiala­kulására, a no-go zónákban általánosan romló közbiztonsági helyzetre számos nyugat-euró­pai országban. Ami a „külső” nyomatékokat illeti, a most legfontosabbnak tűnővel, a járványhelyzettel a magyar egészségügyi szervezeti rendszer (is) megbirkózott: a teljes halálozási adatok alap­ján az EU-átlag alatt vagyunk, az átoltottság tekintetében még mindig a felső egyharmad­­ban, rendelkezésre áll valamennyi magyarnak az oltóanyag, és ami talán a legfontosabb, a kórházak, a háziorvosi és járványügyi hálózat nemhogy nem omlott össze, de számos nyugat­európaihoz képest kiválóan teljesített. Ennek (is) köszönhető, hogy a magyar gazdaság a glo­bális krízis ellenére hamar visszapattan a ko­rábbi, erős teljesítményszintre, 2021-ben a kon­zervatív becslések szerint is 6-7 százalék körül lehet a GDP-növekedés, annak számos pozití­vumával együtt (családi adó-visszatérítés, két­százezres minimálbér stb.). Ennek egyik mo­torja - mely a kormányzati politika fókuszá­ban áll 2010 óta - a foglalkoztatottság bővülé­se, ez jelenleg történelmi csúcson van, miköz­ben a négyszázalékos munkanélküliségi adat is csökkenő pályára került. A gazdasági és poli­tikai teljesítménynek is köszönhető, hogy Ma­gyarország nemzetközi és európai szerepe - a konfliktusok dacára vagy éppen azok miatt - felértékelődött, regionális aktivitása és befo­lyási akciórádiusza pedig kifejezetten megnőtt (V4-ek, Balkán stb.) Mindezen pozitívumok­nak a szívében nemcsak a „kormányzásképes­ségnek” nevezett szakpolitikai („policy mana­gement”), hanem a balliberálisok által sokszor leértékelt (persze általuk egyébként sundám­­bundám módon gyakorolt) politikai tudás áll - mely a politikát („politics”) akként fogja fel, ami valójában: a cél érdekében gyakorlandó hatalomhoz szükséges kemény döntések meg­hozatalának folyamataként. AMI VESZÉLYES Mindez tehát bizalomra ad okot 2022 tavasza előtt. Az égen azonban viharfelhők is gyülekez­nek. A magyar jobboldal sikerében ugyanis a hi­vatalos nyugati politikumot domináló külön­féle csoportok (szupranacionális intézmények, uniós szervek, NGO-hálózatok, fősodratú mé­dia, ideértve a közösségi médiát is) ellenérde­keltek. Az EU jó tíz éve folyamatos nyomás alatt tartja Magyarország kormányát, nyilvánvalóan nem az „európai értékek” védelme, hanem ideo­lógiai okok miatt - és az unióban a jog már rég nem a politika gátja, sokkal inkább annak esz­köze. A négy évvel ezelőttihez képest még dur­vult is a helyzet, mert a migráció­ multikulti ügye mellett a magyar kabinet egy olyan kérdésben is nyíltan szembefordult a Lajtán túli tudatipar­ral, amit utóbbi már talán nem is meggyőző­désből, „pusztán” öntudatlan csoportdinami­kaként űz: ez pedig a genderőrület. Ebből a szempontból sem hagyható figyel­men kívül, hogy míg 2018-ban Donald Trump ült a Fehér Házban, ma már Joe Biden. Sőt félő, hogy Németországban is tektonikus változások következnek be, és visszasírjuk még a Merkel­­érát: nagyon komoly az esélye ugyanis, hogy szeptemberben egy, a liberálisok által megtá­mogatott szociáldemokrata-zöld kormány kerül hatalomra - és ez egy olyan görögdinnye lesz, mely kívül is, belül is vörös. A támadásoknak persze nem mi vagyunk az egyedüli célpont­jai, ám ez inkább rossz, mint jó: ahogy Buda­pest, úgy Kaczynski lengyel és Janez Jansa kon­zervatív szlovén kormánya is állandó támadá­sok célpontjai. AZ UTOLSÓ SZALMASZÁL Mindehhez jön hozzá, hogy a magyarországi baloldal valóban az utolsó utáni esélyként te­kint ’22-re, mindent egy lapra tettek fel, po­litikai és (a)morális szempontból egyaránt: a zsidózó szélsőjobbtól az (elvileg) antifasiszta posztkommunistákig terjedő közös ellenzéki lista üzenete ugyanis valójában az, hogy „Or­­bánék” ellen minden megengedett, nincs er­kölcsi gát, mindent meg lehet próbálni. Ennek (számukra) végzetesen negatív következményé­vel azonban ők is tisztában vannak, melynek elkerülése érdekében mindent meg is fognak tenni: ha ugyanis az összes korábbi és sikerte­len próbálkozás után ez az „utolsó szalmaszál akció” sem vezet sikerre, akkor nincs tovább. Egy olyan hazát szeretnénk, mely szuve­rén, mely döntéshozatalában stratégiai autonómiával bír, ahol a szabadság mellett a biztonság is érték. Egy olyan országot, mely megmarad magyar or­szágnak, ahol munka van és nem segély („workfare vs. wellfare”), és ahol az anya nő, az apa pedig férfi. A baloldal szerint viszont egy férfinak is joga van gyereket szülni. Tessék választani! morális szempontból megsemmisülnek (hiszen nem fogja tudni igazolni semmi sem „az ördög öreganyjával” történő összefogást), a hatalom­ba történő visszatérés lehetősége pedig jó idő­re megsemmisül. AZ UTOLSÓ ELŐTTI NAP • Éppen ezért jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy a nap végén - pontosabban azon áprilisi nap előtti napra - a kérdés erre fog redukálódni: „Or­bán vagy Gyurcsány?” És pontosan ezért nem szabad elfeledkezni a materiális, újraelosztási, jó(l­ léti intézkedéseken túlmenően a mi társa­dalmi igazságharcunkról, arról, hogy valójában miért is küzdünk. Ez a választási siker kulcsa, a történetmesélés, a storytelling. Egy olyan hazát szeretnénk, mely szuverén, mely döntéshoza­talában stratégiai autonómiával bír, ahol a sza­badság mellett a biztonság is érték. Egy olyan országot, mely megmarad magyar országnak, ahol munka van és nem segély („workfare vs. wellfare”), és ahol az anya nő, az apa pedig fér­fi. A baloldal szerint viszont egy férfinak is joga van gyereket szülni. Tessék választani! A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója Bertha László__________________ Brüsszel klímaadóval sújtaná a magyar családokat A brüsszeli bürokraták által tervezett klímaadó bevezetése az új nemzeti konzultációnak is része. A klímaadó ugyanis nem a legnagyobb környezetszennyezőnek számító multinacioná­lis vállalatokat, hanem a családokat büntetné. A migráció és a koronavírus-járvány mellett napjaink egyik fontos kérdése a klímaváltozás, mely kisebb-nagyobb súllyal, de a politikai napirend része szerte a nyugati világban. A baloldali, jórészt neomarxista ideológiai alapokon nyugvó európai zöldpár­tok azonban nem a megoldás segítői, hanem sok esetben éppen a probléma okozói, melyet jól mutat, hogy az atomenergia fel­­használásának ellenzőiként sikerült elérniük, hogy Németország - megfelelő alternatíva hiányában - ma a fosszilis tüzelőanya­gok még intenzívebb kitermelésére kényszerül, tovább súlyos­bítva ezzel a légszennyezettség és a környezeti károk mértékét. Ennek a kontraproduktív politikának volt az egyik szim­bolikus eseménye, amikor az észak-rajna-vesztfáliai Imme­rath települést­­ annak műemlékvédelem alatt álló templo­mával egyetemben - 2018 elején a földdel tették egyenlővé a mélyben lévő barnakőszén kitermeléséért. Az úgynevezett energiafordulat jól láthatóan egyre nagyobb terheket ró a né­met lakosságra, hiszen az atomerőművek által előállított, ol­csó és klímasemleges energiával szemben mindez jóval na­gyobb költségekkel jár, melyet végső soron az adófizetők és a lakossági fogyasztók térítenek meg. Ezt az alapvetően eli­tista nézőpontot képviseli a klímaváltozás ügyében Brüs­­­szel is, amely a környezetszennyező multinacionális cégek helyett ugyancsak a polgárokkal fizettetné meg a paradig­maváltás költségeit. Ezt bizonyítja az Európai Bizottság azon terve, mely olyan kibocsátáskereskedelmet valósítana meg az Európai Unió területén, amely a lakossági szén-dioxid-kibocsátást jobban adóztatná, így a családok kiadásait is hátrányosan érintené. Mindez Magyarország esetében jelentős áremelkedést okoz­na többek között a gáz, valamint a fa- és vegyes tüzelésnél, veszélybe sodorva ezzel a rezsicsökkentés eredményeit. .Ezzel szemben a magyar kormány azon az állásponton van, hogy a klímaváltozás elleni harc költségeit ne az emberek, hanem azok a multinacionális nagyvállalatok fizessék meg, amelyek a legnagyobb környezeti károkat okozzák, így a legnagyobb ökológiai lábnyomot hagyják tevékenységükkel a világban. A zöldpártokhoz hasonlóan a brüsszeli bürokraták terve is meglehetősen kontraproduktívnak bizonyul, hiszen a klíma­adó esetleges bevezetése azzal is fenyeget, hogy az egyébként fontos problémát egyre távolabb helyezi a polgároktól, elide­­genítve őket a klíma- és környezetvédelem ügyétől. Magyarország jelenleg azon kevés ország közé tartozik, amely maradéktalanul betartotta vállalásait a klímavédelemben. A szavak helyett Magyarország tettekkel válaszolt, hiszen az Or­bán Viktor miniszterelnök által 2020 februárjában bejelentett klíma- és természetvédelmi akciótervben döntés született töb­bek között az illegális szeméttelepek felszámolásáról, az egy­szer használatos műanyagok használatának betiltásáról, a fo­lyóink megtisztításáról, a környezetszennyező multinacioná­lis cégek elleni szigorúbb fellépésről, egy nagyszabású faülte­tési programról, valamint az elektromos autók támogatásáról és a Zöldbusz program elindításáról. Ezen lépések megtételét követően egy új, bújtatott uniós adó­nem bevezetésével a magyar családok is joggal érezhetnék úgy, hogy Brüsszel valójában nem a probléma megoldásában, ha­nem a felelősség és a terhek áthárításában érdekelt, az emberek helyett pedig a nagyvállalatokat képviseli. Nem véletlen tehát, hogy az Európai Bizottság által tervezett klímaadó bevezeté­se az új nemzeti konzultációnak is szerves része, hiszen szük­ség van egy olyan egyetértési pont megalkotására a klímavál­tozás kérdésében is, amely lehetővé teszi a közös cselekvést az előttünk álló időszakban. A klímavédelem ügye túl fontos ah­hoz, hogy azt a túlideologizált baloldalra vagy a brüsszeli bü­rokratákra hagyjuk. A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány elemzője

Next