Magyar Nemzet, 2021. november (84. évfolyam, 253-277. szám)

2021-11-23 / 271. szám

2021. november 23., kedd Magyar Nemzet VÉLEMÉNY 11 Pozsgai Zsolt____________________________________ Kuka és irodalom Az írók nem vették észre, hogy a politika játékszerei, marionettfigurák lettek Életemben kétszer dobtam ki könyvet. Kuká­ba. Csaknem harminc éve dedikált példányt kaptam a korszak felkent írójától. A sziglige­ti alkotóházban vacsoráztunk, megkérdezte, olvastam-e a művet. Harmincéves, őszinte ember voltam (ez sajnos maradt). Mondtam, amikor az egyik legnagyobb magyar zeneszer­ző nemi szervének méretét taglaltad, kidob­tam. „Oké, gyere, menjünk pingpongozni...” Akkor a pingpongszoba volt a terepe az iro­dalmi viták lezárásának. Második alkalom­mal, pár éve egy szintén dedikált novelláskö­­tet végezte ugyanígy. A második novella tör­ténete: parasztember Székelyföldén férfi nemi szervet vet el a földbe, ezek nyárra kinőnek, az arra járó parasztasszonyok nagy örömé­re. Hupp, már landolt is a megfelelő helyen. Az az érdekes, hogy mindkét írótól sok művet olvastam és olvasok lelkesen, érvényes műveiket. Legfeljebb szelektálok. Van, aki megélte az elmúlt harminc évben az irodalom történetét. Van, mint a PIM fő­igazgatója, aki nem élte meg, megérkezik, rá­csodálkozik. Azt látja, amivé lett, nem volt ré­szese annak, hogyan lett az, ami. Igaz, olykor sajátságos a stílusa, magam is felrobbantam már egy zártkörű vitán emiatt, de ez csak vita. A baj ott kezdődött, amikor az említett alkotóházban már nem az érdekelte az ad­dig baráti közösségben élő írókat, ki mit ír - hanem az, ki mit olvas, miféle újságot. Les­ték, hogy a másik a Magyar Nemzetet vagy a Népszabadságot veszi-e el a könyvtári asz­talról. És elkezdtek ez alapján ítélkezni, átér­tékelni. Magam megvettem a postán a Ma­gyar Fórumot, és odatettem a többi közé. A bősz irodalmár bejött az ebédelőbe délben, felkapcsolta az összes villanyt (sütött a nap), felmutatta az újságot és ordította: „Ki tette ezt oda?!” Akkor még vigyorogtam, nem tud­tam, ez később az irodalom halálos betegsége lesz. (Sőt kipróbáltam, milyen, ha Playboyt csempészek oda, no, azt rendre ellopták, szo­bájukba vitték, nem volt vita.) Az irodalmi élet szereplői, akiknek addig olvasótáboruk, rajongótáboruk volt, nem vet­ték észre, hogy a politika játékszerei lettek. Marionettfigurák. Elvesztették az önvalóju­kat. E. I. neves író, akinek három könyvét ad­tam ki, két drámáját mutattam be, egyszer csak nem köszönt, elfordult, nem fogadta el a kezemet. Hülye vagy, Pista?! Ha az önvaló elveszik, lehet értékes, maradandó művet al­kotni? Nem hiszem. Lakájai lettek a változó­nak. Aki ezt nem bírta, kivonult az alkotásból. Fejes Endre végig haldokolta ezt az időszakot, esze ágában sem volt írni. Szabó Magda, ami­kor meghallotta, hogy úgy lesz az új könyvéből valami, ha az egy bizottság elé kerül, amely­ben „kultúrpolitikusok” ülnek, megszavazzák a pénzt, és lehetőleg egyéni vállalkozóvá kell válnia, hogy mindenkinek jobb legyen­­ el­keseredett. Még kiadott egy levélfüzért erről, de az már nem Szabó Magda volt. Jókai Anna haláláig próbált küzdeni azért, hogy vissza­térjen az alkotói közösségek világa. Az egykori SZDSZ nevű konfiguráció ko­rán rájött, hogy az irodalomban, általában a kultúrában sok pénz van, támogatás, vissza sem kell adni, ebből meg lehet élni. Nem fel­tétlenül csak az alkotóknak, sőt. Maga köré gyűjtötte ezt az idős, ismert írógenerációt, alakított egy kórust belőlük, kinevezett egy karmestert, és dőlt a kakofónia. Hogy lehet ilyen helyzetben fiatal íróként kiteljesedni? A fiatal fa természetes környe­zetben csak úgy tud nőni, ha a szülei, a na­gyobb fák elhajolnak kissé, hogy fény érje az utódot. Több millió magból egy lesz csak fa. Mester kell. Személyes kapcsolat érvényes iro­dalmi alakkal. Nem azt kell írni, amit ő, de az értékrendszerét meg kell szereznie. Egyik mesterem, Fejes nem a saját műveit nyomta a kezembe , hanem azokat a filozófiai, irodal­mi alkotásokat, amelyekről úgy érezte, azok miatt lett író. Magamtól nem találtam volna meg ezt az utat, legfeljebb későn. A fiatal író­nemzedék kétségbeesetten kereste a kapasz­kodókat, az „öregek" nyílt frontos harcot vív­tak a politika porondján (és vívnak ma is). Vagy csatlakoztak hozzájuk, és akkor legalább eg­zisztenciálisan érvényesülni tudtak, vagy nem, akkor pedig be kellett érni a száraz kenyérrel. És hányan beérték már vele, és mégis ma­radandót alkottak! Mert a tehetséges íróban a mű megszületése nem elhatározás, meg­tervezés kérdése, hanem belső szándék, ön­magából kirobbanni akaró közlésvágy, szülé­si fájdalom, és ebből a fájdalomból feltámadó öröm és boldogság! És akkor mindegy, hogy a kritika, az irodalmi kánon mit károg, a tehet­séget ez egy időre elkeserítheti, de nem hall­gattathatja el. Hol volt lehetősége az elmúlt harminc évben kibontakozni ennek a korosz­tálynak? Szövetkezni akart, társakat keresni? Azt látta, vagy öt írószövetség alakult, egyik értelmetlenebb, mint a másik. Mestere, ha ta­lált ilyet, szintén ide-oda csapódott. A kortárs drámában egy ideig kerestük egymás kezét, kerekasztalt, egyesületet alakítottunk, hogy szerethessük, értékelhessük egymást. Nem rajtunk múlt, hogy ez nem sikerült. A színházak is szelektáltak, elsősorban íz­lésterrorral. Te ide mehetsz, te oda, te pe­dig sehova se. És ez független kormányok­tól, vezetőktől. Hozzám közel áll az az ér­tékrend, amelyet a jelenlegi hatalom képvi­sel, de ez nem hatalomfüggő, gyerekkorom óta ebben a szellemben írok. Van elég hely, ahol megtalál a közönségem. Mint közön­ségük van azoknak az íróknak is, akik adott színházakban - mint egy állatkertben a be­zártságtól meghülyült papagájcsapat - egyre csak visítja: hüjekormány, hüjekormány, hü­­jekormány! És nem veszi észre, hogy ez nem az ő belső hangja, ez nem az alkotásra ösz­tönző valódi túlvilági csoda, hanem a megél­hetés, a megalkuvás, önmagam megszégye­nítése. Hol van ettől az irodalom?! Azt hallom, kikukázódott a magyar iroda­lom nyolcvan százaléka. Nem. Nem önmagá­tól. Az, hogy értékek tűnnek el, a mi felelős­ségünk. A Nyugat korszakából felfedeztem Galvay Andort, színmű, majd film formá­jában például. Nagyon várom, hogy ha már az erdélyi irodalomnál tartunk, mikor adjuk ki végre a teljes Tomcsa Sándor-kötetet? Te­szünk azért eleget, hogy valódi tehetségeink a múltból fennmaradjanak? Igaz, ez nem is könnyű. Olyan elképesztő kommunikációs áradat van, amelyben elhelyezni az értéket... Persze ehhez kellene Nemzeti Könyvkiadó. Van Nemzeti Színház, Nemzeti Filharmónia, Nemzeti Minden, könyvkiadó nincs, olyan, amely a régi irodalmat és az újat is gondoz­ná, művelt szerkesztőkkel megtömve (félek, már ilyenek sincsenek elegen) szintézist gya­korolna a klasszikus és a kortárs irodalom­ban. Egy igazi irodalmi központ. Az Előretolt Helyőrség remek ötlet volt, adjunk pénzt a fiatal nemzedék felkutatásá­ra, felmutatására. Meg is történik, dizájnolt, keménytáblás, 110 grammos papíron nyom­tatott kis kötetek. Ez is fontos. Adja a Jóisten, hogy ezekből a fiatalokból egy szellemi szö­vetség, irodalmi szövetség alakuljon ki akkor is, ha stílusban, értékben, mondanivalóban különbözőek. Bősz emberek persze azonnal támadták, hogy sok pénz került az irodalom­ba egyszer csak, máskor meg akkor bőszköd­­tek, ha kevés. Ezzel nem kell törődni. Igaz, van másik oldala is a történetnek: pályázati úton neves könyvkiadók háromszázezer forintot kapnak egy új könyvre, de még így is megy.­A fiatal írónemzedék kétségbeesetten kereste a kapaszkodókat, az „öregek” nyílt frontos harcot vívtak a politika porondján (és vívnak ma is). Vagy csat­lakoztak hozzájuk, és akkor legalább egzisztenciálisan érvényesülni tudtak, vagy nem, akkor pedig be kellett érni a száraz kenyérrel lentetik. Legfeljebb a szerző nem kap semmit. Mint ahogy magam is már harmadszorra így jártam a Püskinél. A neves kiadócsalád tagja pedig lesüti szemét a szégyentől, ami nem is az övé. És? Ettől kevesebb a tartalom? Amíg ez a generációs kavarodottság, érték­válság, bizonytalanság elmúlik, addig én a leg­ismertebb közösségi oldalon, a fészen Kőműves Klára verseit olvasom, mert ez a fiatal nő is úgy érzi, megbolondul, ha nem írhatja ki magából, amit gondol, érez, és ez döbbenetesen érvényes formában történik. Nem ismerem személye­sen, nem láttam őt soha, de a tehetség nyil­vánvaló, reménykeltő. Cseperedik a facsemete. Sok irodalmár áll egy még nedves műanyag kád fölött, amelyből nemrég öntötték ki a vi­zet, bámulják egyre, majd odalép a PIM fő­igazgatója, és megkérdezi: hol a gyerek? Ej, az anyját, gyorsan keresse meg valaki a bokorban! . Hátha még életben van. A szerző í­ró, rendező Bánó Attila___________________ Károlyi Mihály utódja és a fekvőtámasz Sokan figyelnek Márki-Zay Péterre, amióta a kiszámíthatat­lan ellenzéki széljárás felszínre dobta. Károlyi Mihály juthat eszünkbe róla, aki szintén kereszténynek mondta magát, mi­közben kommunistákkal barátkozott. Ma még nem tudhat­juk, sikerül-e Márki-Zaynak a hatalom csúcsára jutni, hogy azután - miként Károlyit, úgy őt is - félreállítsák a barátai, de sok mindenben máris a „nagy előd" örökébe lépett. Gond nélkül mond zöldségeket és keveredik állandóan ellentmon­dásba önmagával. A hódmezővásárhelyi polgármester szerepléséről eszünk­be juthat, hogy 1919 elején, amikor a csehek már katonai ak­ciókat hajtottak végre magyar területek ellen, Károlyi a Nem­zeti Tanács ülésén kijelentette: „Ha bárki betör, tiltakozunk ellene, fölemeljük óvó szavunkat és apellálunk a világ mű­velt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük.” E művelt népeket a vörös gróf a „művelt Nyugaton” vélte fel­fedezni (Márki-Zay is folyton nyugat felé pislog). Amikor né­hány hónappal később emigrált, már nem a világ művelt né­peit emlegette, hanem gyújtó hangú beszédekben állt ki Ma­gyarország területi integritása mellett, holott korábban ép­pen ő nem állt ki az integritás védelme mellett. Eszünkbe juthat az is, hogy az Ausztriában tartózkodó Károlyit hamarosan megtalálta Masaryk csehszlovák elnök menedékjoggal összekapcsolt meghívása, és ő élt is a lehető­séggel. Masarykkal és Benes külügyminiszterrel szépen egy­másra találtak. Azon mesterkedtek, hogyan lehetne megbuk­tatni Horthy Miklóst és leszereltetni a Nemzeti Hadsereget. Idegen csapatok bevetésétől sem riadtak volna vissza, csak­hogy elérjék céljukat. Károlyi Mihályt 1923-ban - távollétében - a magyar bí­róság hűtlenség és hazaárulás vádjával elítélte és vagyonától megfosztotta. Hozzátehetjük: teljes joggal, hiszen Károlyi a Trianonban megcsonkított Magyarország új kormánya el­len is kész volt szövetkezni bárkivel, halálos ellenségeivel is. A magyarországi kommunisták iránti szimpátiája mindvé­gig megmaradt, a hozzájuk fűződő kapcsolatai a második vi­lágháború után is erősek voltak. A háború után is támadta a régi rend megmaradt, immár hatalomvesztett tagjait, írásai­val érveket adva Rákosi Mátyáséknak a magyarországi „osz­tályharchoz”, alátámasztva annak jogosságát. Károlyi nem volt nagy formátumú politikus. Ezt arról a poli­tikusról is el lehet mondani, aki a mostani, alagsori balliberális ellenzék zűrzavaros világából emelkedik a „magasba”. Látjuk, hogy Márki-Zay mindent megtesz és bevet a felszínen mara­dásért. Újabb és újabb meghökkentő kijelentésekre ragadtat­ja magát, talán a Gábor Zsazsa-féle bölcsességből kiindulva, mely szerint mindegy, hogy mit, csak beszéljenek az emberről. A miniszterelnökségről álmodó hódmezővásárhelyi polgár­­mester nemrég az energiaválsággal kapcsolatos nyugati árpoli­tikát dicsérte, miközben bírálta a hazai rezsicsökkentés gyakor­latát. Hatalomra kerülve megszüntetné a „felelőtlen” rezsicsök­kentést, mert úgy véli, a magyar fogyasztóknak kellene meg­fizetniük a növekvő világpiaci árakat. Mondta mindezt annak tudatában, hogy a magyar tárolókban - az elmúlt tíz évhez ha­sonlóan - elegendő gáz van, és a magyar kormány a Gazprom­­mal tizenöt évre szóló földgázszállítási szerződést kötött. A Gyurcsányékkal lepaktált, önmagát keresztény-konzer­vatív beállítottságúnak mondó politikus által javasolt megol­dás - mely szerint inkább meg kell fizetni az emelkedő ener­giaárakat, és kevesebb energiát kell fogyasztani - nagyon em­lékeztet arra a kommunista gyakorlatra, amely az egészségvé­delem jegyében jelentősen emelte a dohánytermékek és sze­szesitalok árát. Akkoriban ezt azzal indokolták, hogy a magas árak miatt majd csökken a fogyasztás, s ettől kevesebb lesz a tüdőrák és a májzsugor. Ezt persze azok sem gondolták ko­molyan, akik kitalálták. Márki-Zay véleményéből hiányzik az a fajta kommunista lelemény, amely például hivatkozni tud az egészségügyi szem­pontokra. Nem szeretnénk ötleteket adni a baloldal minisz­terelnök-jelöltjének, de ha a piaci energiaárakat megfizetni képtelen polgároknak azt javasolná, hogy télen, a fűtetlen la­kásokban, nagykabátban és bundabugyiban végezzenek fek­vőtámaszokat az egészségük védelme érdekében, máris po­zitív üzenete lenne a javaslatának. Egyes nyugati ötletgazdák nyomdokaiba lépve tippeket ad­hatna a hideg otthonok felmelegítésére is. Újabban bukkant elő a mécsesek és virágcserepek ügyes kombinációjával meg­alkotott „fűtőtestek” nagyszerű gondolata. Képzeljük el, aho­gyan a fekvőtámasztól felfrissült, nagykabátos, bundabugyis emberek meggyújtják a mécsest, ráteszik a felfordított virág­cserepet, majd fölé állva, a tévétorna adását figyelve, Márki- Zay vezényszavára törzsdöntögetésbe fognak. A szófogadó polgárok ettől nemcsak felmelegednének, hanem meg is erő­södnének. Ez nem garantálná ugyan Márki-Zaynak a népsze­rűséget, de legalább elmondhatná, hogy próbálkozott. A szerző í­ró, újságíró

Next