Magyar Nemzet, 2021. november (84. évfolyam, 253-277. szám)
2021-11-23 / 271. szám
2021. november 23., kedd Magyar Nemzet VÉLEMÉNY 11 Pozsgai Zsolt____________________________________ Kuka és irodalom Az írók nem vették észre, hogy a politika játékszerei, marionettfigurák lettek Életemben kétszer dobtam ki könyvet. Kukába. Csaknem harminc éve dedikált példányt kaptam a korszak felkent írójától. A szigligeti alkotóházban vacsoráztunk, megkérdezte, olvastam-e a művet. Harmincéves, őszinte ember voltam (ez sajnos maradt). Mondtam, amikor az egyik legnagyobb magyar zeneszerző nemi szervének méretét taglaltad, kidobtam. „Oké, gyere, menjünk pingpongozni...” Akkor a pingpongszoba volt a terepe az irodalmi viták lezárásának. Második alkalommal, pár éve egy szintén dedikált novelláskötet végezte ugyanígy. A második novella története: parasztember Székelyföldén férfi nemi szervet vet el a földbe, ezek nyárra kinőnek, az arra járó parasztasszonyok nagy örömére. Hupp, már landolt is a megfelelő helyen. Az az érdekes, hogy mindkét írótól sok művet olvastam és olvasok lelkesen, érvényes műveiket. Legfeljebb szelektálok. Van, aki megélte az elmúlt harminc évben az irodalom történetét. Van, mint a PIM főigazgatója, aki nem élte meg, megérkezik, rácsodálkozik. Azt látja, amivé lett, nem volt részese annak, hogyan lett az, ami. Igaz, olykor sajátságos a stílusa, magam is felrobbantam már egy zártkörű vitán emiatt, de ez csak vita. A baj ott kezdődött, amikor az említett alkotóházban már nem az érdekelte az addig baráti közösségben élő írókat, ki mit ír - hanem az, ki mit olvas, miféle újságot. Lesték, hogy a másik a Magyar Nemzetet vagy a Népszabadságot veszi-e el a könyvtári asztalról. És elkezdtek ez alapján ítélkezni, átértékelni. Magam megvettem a postán a Magyar Fórumot, és odatettem a többi közé. A bősz irodalmár bejött az ebédelőbe délben, felkapcsolta az összes villanyt (sütött a nap), felmutatta az újságot és ordította: „Ki tette ezt oda?!” Akkor még vigyorogtam, nem tudtam, ez később az irodalom halálos betegsége lesz. (Sőt kipróbáltam, milyen, ha Playboyt csempészek oda, no, azt rendre ellopták, szobájukba vitték, nem volt vita.) Az irodalmi élet szereplői, akiknek addig olvasótáboruk, rajongótáboruk volt, nem vették észre, hogy a politika játékszerei lettek. Marionettfigurák. Elvesztették az önvalójukat. E. I. neves író, akinek három könyvét adtam ki, két drámáját mutattam be, egyszer csak nem köszönt, elfordult, nem fogadta el a kezemet. Hülye vagy, Pista?! Ha az önvaló elveszik, lehet értékes, maradandó művet alkotni? Nem hiszem. Lakájai lettek a változónak. Aki ezt nem bírta, kivonult az alkotásból. Fejes Endre végig haldokolta ezt az időszakot, esze ágában sem volt írni. Szabó Magda, amikor meghallotta, hogy úgy lesz az új könyvéből valami, ha az egy bizottság elé kerül, amelyben „kultúrpolitikusok” ülnek, megszavazzák a pénzt, és lehetőleg egyéni vállalkozóvá kell válnia, hogy mindenkinek jobb legyen elkeseredett. Még kiadott egy levélfüzért erről, de az már nem Szabó Magda volt. Jókai Anna haláláig próbált küzdeni azért, hogy visszatérjen az alkotói közösségek világa. Az egykori SZDSZ nevű konfiguráció korán rájött, hogy az irodalomban, általában a kultúrában sok pénz van, támogatás, vissza sem kell adni, ebből meg lehet élni. Nem feltétlenül csak az alkotóknak, sőt. Maga köré gyűjtötte ezt az idős, ismert írógenerációt, alakított egy kórust belőlük, kinevezett egy karmestert, és dőlt a kakofónia. Hogy lehet ilyen helyzetben fiatal íróként kiteljesedni? A fiatal fa természetes környezetben csak úgy tud nőni, ha a szülei, a nagyobb fák elhajolnak kissé, hogy fény érje az utódot. Több millió magból egy lesz csak fa. Mester kell. Személyes kapcsolat érvényes irodalmi alakkal. Nem azt kell írni, amit ő, de az értékrendszerét meg kell szereznie. Egyik mesterem, Fejes nem a saját műveit nyomta a kezembe , hanem azokat a filozófiai, irodalmi alkotásokat, amelyekről úgy érezte, azok miatt lett író. Magamtól nem találtam volna meg ezt az utat, legfeljebb későn. A fiatal írónemzedék kétségbeesetten kereste a kapaszkodókat, az „öregek" nyílt frontos harcot vívtak a politika porondján (és vívnak ma is). Vagy csatlakoztak hozzájuk, és akkor legalább egzisztenciálisan érvényesülni tudtak, vagy nem, akkor pedig be kellett érni a száraz kenyérrel. És hányan beérték már vele, és mégis maradandót alkottak! Mert a tehetséges íróban a mű megszületése nem elhatározás, megtervezés kérdése, hanem belső szándék, önmagából kirobbanni akaró közlésvágy, szülési fájdalom, és ebből a fájdalomból feltámadó öröm és boldogság! És akkor mindegy, hogy a kritika, az irodalmi kánon mit károg, a tehetséget ez egy időre elkeserítheti, de nem hallgattathatja el. Hol volt lehetősége az elmúlt harminc évben kibontakozni ennek a korosztálynak? Szövetkezni akart, társakat keresni? Azt látta, vagy öt írószövetség alakult, egyik értelmetlenebb, mint a másik. Mestere, ha talált ilyet, szintén ide-oda csapódott. A kortárs drámában egy ideig kerestük egymás kezét, kerekasztalt, egyesületet alakítottunk, hogy szerethessük, értékelhessük egymást. Nem rajtunk múlt, hogy ez nem sikerült. A színházak is szelektáltak, elsősorban ízlésterrorral. Te ide mehetsz, te oda, te pedig sehova se. És ez független kormányoktól, vezetőktől. Hozzám közel áll az az értékrend, amelyet a jelenlegi hatalom képvisel, de ez nem hatalomfüggő, gyerekkorom óta ebben a szellemben írok. Van elég hely, ahol megtalál a közönségem. Mint közönségük van azoknak az íróknak is, akik adott színházakban - mint egy állatkertben a bezártságtól meghülyült papagájcsapat - egyre csak visítja: hüjekormány, hüjekormány, hüjekormány! És nem veszi észre, hogy ez nem az ő belső hangja, ez nem az alkotásra ösztönző valódi túlvilági csoda, hanem a megélhetés, a megalkuvás, önmagam megszégyenítése. Hol van ettől az irodalom?! Azt hallom, kikukázódott a magyar irodalom nyolcvan százaléka. Nem. Nem önmagától. Az, hogy értékek tűnnek el, a mi felelősségünk. A Nyugat korszakából felfedeztem Galvay Andort, színmű, majd film formájában például. Nagyon várom, hogy ha már az erdélyi irodalomnál tartunk, mikor adjuk ki végre a teljes Tomcsa Sándor-kötetet? Teszünk azért eleget, hogy valódi tehetségeink a múltból fennmaradjanak? Igaz, ez nem is könnyű. Olyan elképesztő kommunikációs áradat van, amelyben elhelyezni az értéket... Persze ehhez kellene Nemzeti Könyvkiadó. Van Nemzeti Színház, Nemzeti Filharmónia, Nemzeti Minden, könyvkiadó nincs, olyan, amely a régi irodalmat és az újat is gondozná, művelt szerkesztőkkel megtömve (félek, már ilyenek sincsenek elegen) szintézist gyakorolna a klasszikus és a kortárs irodalomban. Egy igazi irodalmi központ. Az Előretolt Helyőrség remek ötlet volt, adjunk pénzt a fiatal nemzedék felkutatására, felmutatására. Meg is történik, dizájnolt, keménytáblás, 110 grammos papíron nyomtatott kis kötetek. Ez is fontos. Adja a Jóisten, hogy ezekből a fiatalokból egy szellemi szövetség, irodalmi szövetség alakuljon ki akkor is, ha stílusban, értékben, mondanivalóban különbözőek. Bősz emberek persze azonnal támadták, hogy sok pénz került az irodalomba egyszer csak, máskor meg akkor bőszködtek, ha kevés. Ezzel nem kell törődni. Igaz, van másik oldala is a történetnek: pályázati úton neves könyvkiadók háromszázezer forintot kapnak egy új könyvre, de még így is megy.A fiatal írónemzedék kétségbeesetten kereste a kapaszkodókat, az „öregek” nyílt frontos harcot vívtak a politika porondján (és vívnak ma is). Vagy csatlakoztak hozzájuk, és akkor legalább egzisztenciálisan érvényesülni tudtak, vagy nem, akkor pedig be kellett érni a száraz kenyérrel lentetik. Legfeljebb a szerző nem kap semmit. Mint ahogy magam is már harmadszorra így jártam a Püskinél. A neves kiadócsalád tagja pedig lesüti szemét a szégyentől, ami nem is az övé. És? Ettől kevesebb a tartalom? Amíg ez a generációs kavarodottság, értékválság, bizonytalanság elmúlik, addig én a legismertebb közösségi oldalon, a fészen Kőműves Klára verseit olvasom, mert ez a fiatal nő is úgy érzi, megbolondul, ha nem írhatja ki magából, amit gondol, érez, és ez döbbenetesen érvényes formában történik. Nem ismerem személyesen, nem láttam őt soha, de a tehetség nyilvánvaló, reménykeltő. Cseperedik a facsemete. Sok irodalmár áll egy még nedves műanyag kád fölött, amelyből nemrég öntötték ki a vizet, bámulják egyre, majd odalép a PIM főigazgatója, és megkérdezi: hol a gyerek? Ej, az anyját, gyorsan keresse meg valaki a bokorban! . Hátha még életben van. A szerző író, rendező Bánó Attila___________________ Károlyi Mihály utódja és a fekvőtámasz Sokan figyelnek Márki-Zay Péterre, amióta a kiszámíthatatlan ellenzéki széljárás felszínre dobta. Károlyi Mihály juthat eszünkbe róla, aki szintén kereszténynek mondta magát, miközben kommunistákkal barátkozott. Ma még nem tudhatjuk, sikerül-e Márki-Zaynak a hatalom csúcsára jutni, hogy azután - miként Károlyit, úgy őt is - félreállítsák a barátai, de sok mindenben máris a „nagy előd" örökébe lépett. Gond nélkül mond zöldségeket és keveredik állandóan ellentmondásba önmagával. A hódmezővásárhelyi polgármester szerepléséről eszünkbe juthat, hogy 1919 elején, amikor a csehek már katonai akciókat hajtottak végre magyar területek ellen, Károlyi a Nemzeti Tanács ülésén kijelentette: „Ha bárki betör, tiltakozunk ellene, fölemeljük óvó szavunkat és apellálunk a világ művelt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük.” E művelt népeket a vörös gróf a „művelt Nyugaton” vélte felfedezni (Márki-Zay is folyton nyugat felé pislog). Amikor néhány hónappal később emigrált, már nem a világ művelt népeit emlegette, hanem gyújtó hangú beszédekben állt ki Magyarország területi integritása mellett, holott korábban éppen ő nem állt ki az integritás védelme mellett. Eszünkbe juthat az is, hogy az Ausztriában tartózkodó Károlyit hamarosan megtalálta Masaryk csehszlovák elnök menedékjoggal összekapcsolt meghívása, és ő élt is a lehetőséggel. Masarykkal és Benes külügyminiszterrel szépen egymásra találtak. Azon mesterkedtek, hogyan lehetne megbuktatni Horthy Miklóst és leszereltetni a Nemzeti Hadsereget. Idegen csapatok bevetésétől sem riadtak volna vissza, csakhogy elérjék céljukat. Károlyi Mihályt 1923-ban - távollétében - a magyar bíróság hűtlenség és hazaárulás vádjával elítélte és vagyonától megfosztotta. Hozzátehetjük: teljes joggal, hiszen Károlyi a Trianonban megcsonkított Magyarország új kormánya ellen is kész volt szövetkezni bárkivel, halálos ellenségeivel is. A magyarországi kommunisták iránti szimpátiája mindvégig megmaradt, a hozzájuk fűződő kapcsolatai a második világháború után is erősek voltak. A háború után is támadta a régi rend megmaradt, immár hatalomvesztett tagjait, írásaival érveket adva Rákosi Mátyáséknak a magyarországi „osztályharchoz”, alátámasztva annak jogosságát. Károlyi nem volt nagy formátumú politikus. Ezt arról a politikusról is el lehet mondani, aki a mostani, alagsori balliberális ellenzék zűrzavaros világából emelkedik a „magasba”. Látjuk, hogy Márki-Zay mindent megtesz és bevet a felszínen maradásért. Újabb és újabb meghökkentő kijelentésekre ragadtatja magát, talán a Gábor Zsazsa-féle bölcsességből kiindulva, mely szerint mindegy, hogy mit, csak beszéljenek az emberről. A miniszterelnökségről álmodó hódmezővásárhelyi polgármester nemrég az energiaválsággal kapcsolatos nyugati árpolitikát dicsérte, miközben bírálta a hazai rezsicsökkentés gyakorlatát. Hatalomra kerülve megszüntetné a „felelőtlen” rezsicsökkentést, mert úgy véli, a magyar fogyasztóknak kellene megfizetniük a növekvő világpiaci árakat. Mondta mindezt annak tudatában, hogy a magyar tárolókban - az elmúlt tíz évhez hasonlóan - elegendő gáz van, és a magyar kormány a Gazprommal tizenöt évre szóló földgázszállítási szerződést kötött. A Gyurcsányékkal lepaktált, önmagát keresztény-konzervatív beállítottságúnak mondó politikus által javasolt megoldás - mely szerint inkább meg kell fizetni az emelkedő energiaárakat, és kevesebb energiát kell fogyasztani - nagyon emlékeztet arra a kommunista gyakorlatra, amely az egészségvédelem jegyében jelentősen emelte a dohánytermékek és szeszesitalok árát. Akkoriban ezt azzal indokolták, hogy a magas árak miatt majd csökken a fogyasztás, s ettől kevesebb lesz a tüdőrák és a májzsugor. Ezt persze azok sem gondolták komolyan, akik kitalálták. Márki-Zay véleményéből hiányzik az a fajta kommunista lelemény, amely például hivatkozni tud az egészségügyi szempontokra. Nem szeretnénk ötleteket adni a baloldal miniszterelnök-jelöltjének, de ha a piaci energiaárakat megfizetni képtelen polgároknak azt javasolná, hogy télen, a fűtetlen lakásokban, nagykabátban és bundabugyiban végezzenek fekvőtámaszokat az egészségük védelme érdekében, máris pozitív üzenete lenne a javaslatának. Egyes nyugati ötletgazdák nyomdokaiba lépve tippeket adhatna a hideg otthonok felmelegítésére is. Újabban bukkant elő a mécsesek és virágcserepek ügyes kombinációjával megalkotott „fűtőtestek” nagyszerű gondolata. Képzeljük el, ahogyan a fekvőtámasztól felfrissült, nagykabátos, bundabugyis emberek meggyújtják a mécsest, ráteszik a felfordított virágcserepet, majd fölé állva, a tévétorna adását figyelve, Márki- Zay vezényszavára törzsdöntögetésbe fognak. A szófogadó polgárok ettől nemcsak felmelegednének, hanem meg is erősödnének. Ez nem garantálná ugyan Márki-Zaynak a népszerűséget, de legalább elmondhatná, hogy próbálkozott. A szerző író, újságíró