Magyar Nép, 1932 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1932-10-29 / 44. szám
542 MAGYAR NÉP 1. * Mulattató /I SZÜRETKOR. Nagy ünnep készül a dombok alján, hangossá lesz a völgyi magány — itt-ott már titkos ősszel lebben... érett gerezdek cseppje csenget: igyál, pajtás! a kedved enged s a búd is elalszik tőle csendben!... 4 napsugár: néma, fáradt fény aranyat sző a fák levelén, s a fák szívében hit terem... Amott a dombon vígság-űzte gond, idelent nesztelen hull az árva lomb. — !— Minő szép játék ez, Istenem! S bár az én mezőmön nem nyitnak gerezdek, az én vetéseim mind-mind odavesztek ... — sorsom álmodása kereszt-fára tévedt: itt járok bolyongva szüret-dombos tájon: az én bánatom is kevesebbet fájjon, látva embereket, kiket áld azé ht. ... Az ünneplő dombok víg lármával telve, dalos társaságtól körülünnepelve... — Hej, pedig majd holnap, ha fagyos szél seper át a fosztott tájon, a néma mezőket csak egyedül járom... Máthé András. Debrecenben mindenki doktor, Csokonai Vitéz Mihály, a hires költő és Budai Ézsa is, a nagy tudós között, egyszer, barátságos beszélgetésben, az a kérdés is szóba került, vájjon micsoda mesterember van Debrecenben legtöbb! — Alkalmasint csizmadia, timnár vagy csapó, — vélekedett a tudós. Csokonai mosolygott: — Hát én tudom, hogy Debrecenben legtöbb a doktor. — Ugyan ne szóljon, édescsém uram, — mondotta a tudós professzor. — Hova gondol! Hiszen egész Debrecenben nincsen több hat orvosdoktornál, meg tizenöt kirurgusnál! — Már pedig én csak ezt vallom, hogy Debrecenben legtöbb a doktor. Ha a nagytiszteletű úr nem átallja, hát fogadjunk tíz font jó verpeléti dohányba, hogy nekem van igazam. Budai Ézsaiás nevetve tartotta oda a tenyerét: — Hát fogadjunk, öcsém uram, már csak azért is, mert egy kis dohány mindig elkél a magamfajta szegény embernek. — Holnap délben bebizonyitom a nagytiszteletű professzor úrnak, hogy nekem van igazam, — mondotta Csokonai és elbúcsúzott a jeles tudóstól. Másnap reggel Csokonai Vitéz Mihály bekötötte az orcáját fehér kendővel, mint akinek a foga fáj és elindult a piac felé. Alig tette ki a lábát a házból, szemközt megy vele nemes Bisothka uram, a gubásmester és az az első szava, hogy: — A foga fáj a ténsúrnak? Meleg hamut rá, nem segít egyéb. Csokonai szépen megköszönte a jó tanácsot, és Bisothka uram tanácsát nevével együtt beleírta a könyvecskéjébe. Alig megy tizenöt lépést, találkozik egy öreg diákkal, aki messziről kiáltja: — Hideget rá Miska, hideget! Tapasztalásból tudom, mert nekem is sok bajom volt a fogammal. Vitéz Mihály ezt is szépen megköszönte és ugyancsak beleírta a könyvecskéjébe. Mig kiért a piacra, legalább is húsz minden rendű jó embere akadt, aki kérdés nélkül is legott ajánlott valamit a fogfájás ellen. De a piacon kezdődött csak igazán az ajánlgatás. A sok jókofa asszony körülvete Csokonai Vitéz Mihályt és szapora nyelvek forgott, mint a kereplő. — Zsálya használ arról, nemzetes uram. — De már csak jobb a körisbogár. — Szekfaolaj kell arra, Vitéz uram. — De bizony fodormentaolaj. — Majoránnaolaj. — Hallgasson kend Sári néni. A fogfájásnak csak egy orvossága van: fekete kutya szőre, égett borban főve. * — No, én meg azt mondom, hogy gőzölés használ, így és még százféleképpen beszéltek a jó kofaasszonyok és Csokonai mindent feljegyzett, a tanácsadók nevével egyben. Mikor aztán a főbíró, a nótárius, meg még vagy ötven úriember is elmondta, miképp szabadulhat meg az ember a fogfájástól, szemben megy a költővel nagytiszteletű Budai Ézsaiás professzor uram. Ráteszi a kezét Vitéz Mihály vállára.