Magyar Nők Lapja, 1940 (2. évfolyam, 1-36. szám)

1940-07-20 / 21. szám

A§­E(My(D)I P Az Avenue de Villersen, a Munkácsy­­palota előtt kíváncsi emberek álldogáltak. Amikor Munkácsy és felesége lejöttek a lépcsőn, hogy kocsijukba szánjanak, so­kan lekapták kalapjukat és mélyen meg­hajoltak, az asszonyok zsebkendőjüket lengették, a fiatalok lelkesen kiáltották: —­ Csakhogy visszajött, monsieur Mun­kácsy! A férfi elmosolyodott, tehát Párizs nem felejtette el, jobban ismeri talán a nevét, mint saját hazája. Az úton végig mennyi köszönő ember, hetykearcú kis párizsi lányok fordulnak vissza, hogy lássák az idegen nemzet fiát, aki Párizsnak hozott dicsőséget. Az asszony keze rásimult a férfiéra: —­ Mennyien ismernek téged! Nézd csak, ki az az elegáns dáma, aki felállt a hintá­jában és úgy köszönt ide nekünk? —­ Nem tudom, — mondta a kérdést el­hárítva Munkácsy és fáradtan lehúnyta a szemét. De a kép nem tűnt el húnyt pil­lája mögött, még így is látta a köszönő embereket és azt az asszonyt, aki kocsi­jában felemelkedve felé hajolt, éppen mint a fejedelmeknek. Hirtelen úgy érezte, mintha álmodná az egészet. És ő újra az a lenézett, megvetett kis asztalos­inas, azzal a halálos fájdalommal a szí­vében. Mintha tegnap történt volna! . . . hangi uram hatalmas csomag sárga okker-festékkel állított be a műhelybe: — A Kőröshidat fogjátok átfesteni! — adta ki a parancsot és a négy asztalos­inas, köztük ő, sápadtan és véznán, irtó­zattal hajolt a márványlap fölé, hogy a festéket összekeverje. Ez volt a legnehe­zebb, a legmegalázóbb munka. Mennyi­vel szívesebben gyalulta volna a deszka­lapokat, hogy formás bútorokká illessze, de neki csak a mázolás mestersége jutott: rossz ajtók, temető­kerítések, hidak or­mótlan oszlopai, egyforma mozdulatú ecsetvonásokkal, mindig ugyanúgy .. . Tavaszi szél ölelte a napfényre bomló le­veleket s ők négyen, mezítláb, kócosan, feltúrt nadrágban, festéktől ragadós kö­tényben vágtattak az országúton a híd felé. Egyszer csak látja, hogy Bartóky Ilonka, a szomszéd úrilány sétál­ott ne­velőnőjével, akinek vasárnaponként gim­­nazista unokabátyjával együtt tették a szépet. Hirtelen örömében elfeledte szur­­tos, furcsa öltözetét, kivált inastársai kö­zül és a leány mellé lépett, hogy néhány kedves szót mondjon. De a leány gúnyo­san ránézett és nem is válaszolt. Amíg húzta az egyforma ecsetvonásokat, oly hivogatólag intett a Kőrös, milyen jó lenne beleugrani és nem tudni többé semmiről, nem a megalázásról, hogy úri­fiú létére a legalacsonyabbrendű munkát kell elvégeznie, amíg unokatestvérei ta­nulhatnak.. . Azon az éjjelen kemény szalmazsákján megállíthatatlan sírás vett rajta erőt, s mikor kérdezték, mi baja, csak annyit tudott mondani: — Anyám után sírok ... A bosszantó inasok és durván röhögő asztaloslegények között kétségbeesetten vágyott a szeretet után. ... Most mennyien ünnepük!... De vár­jon el lehet-e feledni azt a megaláztatást, amely megkínozta fiatal életét? Vájjon kitörölheti-e emlékezetéből azt a fájdal­mat, amelyet az első csalódása okozott? Az a gúnyos, megvetően mosolygó leány­­arc vájjon most tudja, hogy ezrek hódol­nak az egykori kis asztalosinas előtt? ... — Tudod, hogy ott lesz az estélyen Le M'AM,enácvj­­éo a­­utsgen awzty­uy Irta NAGY MÉDA conte de Lisle és a felesége. Ó, mennyire kiváncsi vagyok a feleségére! És a Du­­mas-lányok is, meg Robert Bonniéres, Sully Prudhomme ... De te nem is hall­gatsz rám! Mire gondolsz megint? S­agyd most terveidet, beszélgess velem! — Parancsolj Cecilét — Oh, ez a hang, ez a kimért, zárkózott ,.parancsolj!“ Már megint ezer mérföld­­nyíre vagy tőlem. Mikor tudsz egyszer ember is lenni, nemcsak művészi — Te melletted mindig inkább ember vagyok, mint művész. Az asszony nem vette észre a szó élessé­gét, ránevetett a férfira: — Akkor törődj egy kicsit többet az én társaságommal, hidd el, csak a javadat akarom, amikor annyi emberrel összeismertetlek. A köztársasági elnök estélye valóban ra­gyogó volt. Madame de Munkácsy boldo­gan tündöklött a nagy nevek fényénél, de a férfi unta a szertartásos bemutatkozá­sokat, a sablonos dicsérő szavaktól irtó­zott és a hullámzó embertömegben a ma­gányosság kísértette. Valójában ki is sze­reti őt? Barátja, aki számtalanszor ki­emelte a csüggedésből és az alkotó munka mellé állította, már halott. Pauil László, a drága, a Ladzi nincs többé! Sokszor el sem akarja hinni!... És itt mellette ez az idegen asszony! Marie-Cécile Papier. Aki­nek csak egy vágya van: szórakozni! Nagy dobbal hirdetni férje művészi nagy­ságát, de csak azért, hogy a szemek rá­irányuljanak. Vájjon értett valamit va­laha az ő küzködéséből? Vaj­jon szárnyalt vele egyetlenegyszer is, mikor birkózott az anyaggal, hogy szelleme elé alázzá. Hirtelen iszonyú csüggedés fogta el. Vaj­jon tud mégegyszer olyan nagyot alkotni, mint a „Siralomház“, amelyért a párizsi aranyérmet kapta. A ,,Tépéscsinálók", az ,,Éjjeli csavargók“ sikerét még fokoz­hatja-e? Mennyi csodálatos látomás él benne, csak ideje nincs. Ó ezek a ször­nyű társadalmi kötelességek! Hirtelen arra eszmél, hogy neki nincs egy csöpp elfecsérelni való ideje sem, csal, haza, dolgozni, dolgozni! Kutatva néz körül felesége után: — Hol van Cecile? De Cecile nincs sehol. Egyre izgatottab­ban keresi, hiszen minden perc drága, ami alkotóerő feszül most benne, az né­hány óra múlva már semmivé omolhat. Most, most akarja lázas ujjaival megra­gadni az ecsetet, hogy álma valósággá változzon. — Qu‘est Cecile! De Cecile asszonynak esze ágában sincs otthagyni a nagyszerű társaságot, nem jelentkezik a hívásra. Végül már az egész társaság kórusban zengi, furcsán: — Hol van Cecile? Otthon a műtermébe rohan, az ecset vil­lámgyorsan siklik a vásznon, de a kéz nem elég gyors a látomás életrehívására, hát eldobja az ecsetet, puszta kézzel markol a festékbe és úgy dobálja rá a csodálatos színeket és a merészen eleven vonalakat. És a kétségbeesett, önmagával vívódó lélek mélyéből megszületett „Mil­ton“, a vak költő, lélekbemarkoló képe. A hajnal világossága áttetsző fényeket fon a kép köré. Milton arcán a saját vívódása tükröződik, ahogyan keresi a kimondhatatlant, az emberi szóval, az emberi ecsettel kifejezhetetlent. Most kell, hogy lássa valaki! Feleségéért siet, de az álmos­ durcásan fordul el: •— Megsértettél, megbántottál tegnap! —­ Értsd meg, Cecile, valami csodálatosat alkottam! — Eh, hagyj, ráérek később is . . . Fáradtan zuhan le egy székre: e­z az asz­­szony nem érti meg sosem! Hát érdemes hajszolni magát, mikor éppen az nem érti meg, akinek legjobban szeretné megmu­tatni erejét? Vájjon, ha azt a kis magyar lányt vette volna el feleségül Török­bálintról, akire vágyott egész lázasan dolgozó fiatalságában, vájjon az is csak ilyen szóval fizetné ki: „ráérek“? .. . Bezzeg, ha pompázó mulatságról van szó ... Szeme az asztalon lévő naptárra téved, csupa előjegyzés. Cecile kusza, ide­ges írása: Március 11. Mathild hercegnő estélye. 12. Vacsora Hoyos­ gróféknál. 13. Pomard hercegnő nagy bálja. 11. Olasz opera. 15. Ebéd Lessepsnél. 16. Soirée az orosz követségen . . . lapok, lapok, csupa idegenben töltött esték. Hát nem és nem! Remegő kézzel tépi le egymásután a la­pokat, alig tudja fékezni haragját: — Ebből az életből nekem elég! Haza­megyünk­ Magyarországra! Az asszony nem hallja, alszik, lustán és békésen. A férfi keserűen nézi, szeretné fölrázni, az arcába kiáltani: — Idegen vagy, ezerszer idegenebb mindenkinél! — De csak fáradtan legyint és elfordul. Ott ül a kép előtt, nézi a vak költő arcát, a szenvedőt. A fájdalom elömlik benne, a hazára gondol, amelyet még meg akar ajándékozni egy képpel, azt az elhagyott hazát, amelyet sohasem tudott kitörölni a szívéből. És Milton töprengő arca mö­gött felizzik már egy újabb látomás, az utolsó alkotásé: a „Honfoglalás“-é. Fehér vászonruha, tulipános hímzéssel MAGYAR NŐK LAPJA

Next