Magyar Nők Lapja, 1940 (2. évfolyam, 1-36. szám)
1940-07-20 / 21. szám
A§E(My(D)I P Az Avenue de Villersen, a Munkácsypalota előtt kíváncsi emberek álldogáltak. Amikor Munkácsy és felesége lejöttek a lépcsőn, hogy kocsijukba szánjanak, sokan lekapták kalapjukat és mélyen meghajoltak, az asszonyok zsebkendőjüket lengették, a fiatalok lelkesen kiáltották: — Csakhogy visszajött, monsieur Munkácsy! A férfi elmosolyodott, tehát Párizs nem felejtette el, jobban ismeri talán a nevét, mint saját hazája. Az úton végig mennyi köszönő ember, hetykearcú kis párizsi lányok fordulnak vissza, hogy lássák az idegen nemzet fiát, aki Párizsnak hozott dicsőséget. Az asszony keze rásimult a férfiéra: — Mennyien ismernek téged! Nézd csak, ki az az elegáns dáma, aki felállt a hintájában és úgy köszönt ide nekünk? — Nem tudom, — mondta a kérdést elhárítva Munkácsy és fáradtan lehúnyta a szemét. De a kép nem tűnt el húnyt pillája mögött, még így is látta a köszönő embereket és azt az asszonyt, aki kocsijában felemelkedve felé hajolt, éppen mint a fejedelmeknek. Hirtelen úgy érezte, mintha álmodná az egészet. És ő újra az a lenézett, megvetett kis asztalosinas, azzal a halálos fájdalommal a szívében. Mintha tegnap történt volna! . . . hangi uram hatalmas csomag sárga okker-festékkel állított be a műhelybe: — A Kőröshidat fogjátok átfesteni! — adta ki a parancsot és a négy asztalosinas, köztük ő, sápadtan és véznán, irtózattal hajolt a márványlap fölé, hogy a festéket összekeverje. Ez volt a legnehezebb, a legmegalázóbb munka. Mennyivel szívesebben gyalulta volna a deszkalapokat, hogy formás bútorokká illessze, de neki csak a mázolás mestersége jutott: rossz ajtók, temetőkerítések, hidak ormótlan oszlopai, egyforma mozdulatú ecsetvonásokkal, mindig ugyanúgy .. . Tavaszi szél ölelte a napfényre bomló leveleket s ők négyen, mezítláb, kócosan, feltúrt nadrágban, festéktől ragadós kötényben vágtattak az országúton a híd felé. Egyszer csak látja, hogy Bartóky Ilonka, a szomszéd úrilány sétálott nevelőnőjével, akinek vasárnaponként gimnazista unokabátyjával együtt tették a szépet. Hirtelen örömében elfeledte szurtos, furcsa öltözetét, kivált inastársai közül és a leány mellé lépett, hogy néhány kedves szót mondjon. De a leány gúnyosan ránézett és nem is válaszolt. Amíg húzta az egyforma ecsetvonásokat, oly hivogatólag intett a Kőrös, milyen jó lenne beleugrani és nem tudni többé semmiről, nem a megalázásról, hogy úrifiú létére a legalacsonyabbrendű munkát kell elvégeznie, amíg unokatestvérei tanulhatnak.. . Azon az éjjelen kemény szalmazsákján megállíthatatlan sírás vett rajta erőt, s mikor kérdezték, mi baja, csak annyit tudott mondani: — Anyám után sírok ... A bosszantó inasok és durván röhögő asztaloslegények között kétségbeesetten vágyott a szeretet után. ... Most mennyien ünnepük!... De várjon el lehet-e feledni azt a megaláztatást, amely megkínozta fiatal életét? Vájjon kitörölheti-e emlékezetéből azt a fájdalmat, amelyet az első csalódása okozott? Az a gúnyos, megvetően mosolygó leányarc vájjon most tudja, hogy ezrek hódolnak az egykori kis asztalosinas előtt? ... — Tudod, hogy ott lesz az estélyen Le M'AM,enácvjéo autsgen awztyuy Irta NAGY MÉDA conte de Lisle és a felesége. Ó, mennyire kiváncsi vagyok a feleségére! És a Dumas-lányok is, meg Robert Bonniéres, Sully Prudhomme ... De te nem is hallgatsz rám! Mire gondolsz megint? Sagyd most terveidet, beszélgess velem! — Parancsolj Cecilét — Oh, ez a hang, ez a kimért, zárkózott ,.parancsolj!“ Már megint ezer mérföldnyíre vagy tőlem. Mikor tudsz egyszer ember is lenni, nemcsak művészi — Te melletted mindig inkább ember vagyok, mint művész. Az asszony nem vette észre a szó élességét, ránevetett a férfira: — Akkor törődj egy kicsit többet az én társaságommal, hidd el, csak a javadat akarom, amikor annyi emberrel összeismertetlek. A köztársasági elnök estélye valóban ragyogó volt. Madame de Munkácsy boldogan tündöklött a nagy nevek fényénél, de a férfi unta a szertartásos bemutatkozásokat, a sablonos dicsérő szavaktól irtózott és a hullámzó embertömegben a magányosság kísértette. Valójában ki is szereti őt? Barátja, aki számtalanszor kiemelte a csüggedésből és az alkotó munka mellé állította, már halott. Pauil László, a drága, a Ladzi nincs többé! Sokszor el sem akarja hinni!... És itt mellette ez az idegen asszony! Marie-Cécile Papier. Akinek csak egy vágya van: szórakozni! Nagy dobbal hirdetni férje művészi nagyságát, de csak azért, hogy a szemek ráirányuljanak. Vájjon értett valamit valaha az ő küzködéséből? Vajjon szárnyalt vele egyetlenegyszer is, mikor birkózott az anyaggal, hogy szelleme elé alázzá. Hirtelen iszonyú csüggedés fogta el. Vajjon tud mégegyszer olyan nagyot alkotni, mint a „Siralomház“, amelyért a párizsi aranyérmet kapta. A ,,Tépéscsinálók", az ,,Éjjeli csavargók“ sikerét még fokozhatja-e? Mennyi csodálatos látomás él benne, csak ideje nincs. Ó ezek a szörnyű társadalmi kötelességek! Hirtelen arra eszmél, hogy neki nincs egy csöpp elfecsérelni való ideje sem, csal, haza, dolgozni, dolgozni! Kutatva néz körül felesége után: — Hol van Cecile? De Cecile nincs sehol. Egyre izgatottabban keresi, hiszen minden perc drága, ami alkotóerő feszül most benne, az néhány óra múlva már semmivé omolhat. Most, most akarja lázas ujjaival megragadni az ecsetet, hogy álma valósággá változzon. — Qu‘est Cecile! De Cecile asszonynak esze ágában sincs otthagyni a nagyszerű társaságot, nem jelentkezik a hívásra. Végül már az egész társaság kórusban zengi, furcsán: — Hol van Cecile? Otthon a műtermébe rohan, az ecset villámgyorsan siklik a vásznon, de a kéz nem elég gyors a látomás életrehívására, hát eldobja az ecsetet, puszta kézzel markol a festékbe és úgy dobálja rá a csodálatos színeket és a merészen eleven vonalakat. És a kétségbeesett, önmagával vívódó lélek mélyéből megszületett „Milton“, a vak költő, lélekbemarkoló képe. A hajnal világossága áttetsző fényeket fon a kép köré. Milton arcán a saját vívódása tükröződik, ahogyan keresi a kimondhatatlant, az emberi szóval, az emberi ecsettel kifejezhetetlent. Most kell, hogy lássa valaki! Feleségéért siet, de az álmos durcásan fordul el: •— Megsértettél, megbántottál tegnap! — Értsd meg, Cecile, valami csodálatosat alkottam! — Eh, hagyj, ráérek később is . . . Fáradtan zuhan le egy székre: ez az aszszony nem érti meg sosem! Hát érdemes hajszolni magát, mikor éppen az nem érti meg, akinek legjobban szeretné megmutatni erejét? Vájjon, ha azt a kis magyar lányt vette volna el feleségül Törökbálintról, akire vágyott egész lázasan dolgozó fiatalságában, vájjon az is csak ilyen szóval fizetné ki: „ráérek“? .. . Bezzeg, ha pompázó mulatságról van szó ... Szeme az asztalon lévő naptárra téved, csupa előjegyzés. Cecile kusza, ideges írása: Március 11. Mathild hercegnő estélye. 12. Vacsora Hoyos gróféknál. 13. Pomard hercegnő nagy bálja. 11. Olasz opera. 15. Ebéd Lessepsnél. 16. Soirée az orosz követségen . . . lapok, lapok, csupa idegenben töltött esték. Hát nem és nem! Remegő kézzel tépi le egymásután a lapokat, alig tudja fékezni haragját: — Ebből az életből nekem elég! Hazamegyünk Magyarországra! Az asszony nem hallja, alszik, lustán és békésen. A férfi keserűen nézi, szeretné fölrázni, az arcába kiáltani: — Idegen vagy, ezerszer idegenebb mindenkinél! — De csak fáradtan legyint és elfordul. Ott ül a kép előtt, nézi a vak költő arcát, a szenvedőt. A fájdalom elömlik benne, a hazára gondol, amelyet még meg akar ajándékozni egy képpel, azt az elhagyott hazát, amelyet sohasem tudott kitörölni a szívéből. És Milton töprengő arca mögött felizzik már egy újabb látomás, az utolsó alkotásé: a „Honfoglalás“-é. Fehér vászonruha, tulipános hímzéssel MAGYAR NŐK LAPJA