Magyar Nőorvosok Lapja, 1947 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1947-01-01 / 1. szám
Debreceni Egyetemi Női Klinika. (Igazgató: Kovács Ferenc dr., egyetemi ny. r. tanár.) Művi hüvelyképzés egyszerű és eredményes módja. Irja : Kovács Ferenc dr. egyet. ny. r. tanár. A művi hüvelyképzés régi és még ma sem megoldott problémája a nőgyógyászatnak. Ezt mutatja a számos, egymástól egészen eltérő műtéti eljárás, amelyeket ezen rendellenesség megszüntetésére a szakemberek ajánlottak. De mutatja ez a kérdés fontosságát is. Akár fejlődési rendellenesség következtében hiányzik a hüvelycső vagy annak egy nagyobb szakasza, akár másodlagosan a hüvely-nyálkahártyát ért roncsolások (fertőzéses, vegyi, műtéti, mechanikus, hő, sérüléses, vagy sugárhatás-ártalom) következtében záródott az el : a belső ivarszervek működőképessége mellett haematometra, haematosalpinx, tehát tűrhetetlen állapot fejlődik ki. Miután legtöbbször a serdülés korában levő, vagy egészen fiatal nőkről van szó, akiknek még gyermekük nincs, ezen állapot elhárítására a méh csonkolását igénybe venni műhibának tekinthető. A hüvelybemenetet a méhszájtól elzáró kötőszöveti tömb átfúrása még ha az nem is terjed ki a hüvely egész hosszára - csak pillanatnyilag segít a helyzeten. Utána a lumen részlegesen vagy teljesen újra hegesen zárul és még kedvezőtlenebb viszonyokat teremt a gyökeres gyógyítás számára a heges zsugorodás. Ha sikerül is 6—8 hétig ismételt tamponálások, protézis alkalmazásával valami szűk közlekedő csatornát maradandóan biztosítani, az nemcsak a nemi érintkezésre nem lesz alkalmas, hanem mögötte a hüvelyboltozatokban felgyűlő váladék, rothadó véralvadékok tűrhetetlenül bűzös állandó folyást tartanak fenn. Ezek a panaszok a fiatal nő életét elviselhetetlenné teszik. De ha a fejlődési zavar miatt a belső ivarszervek is működésképtelenek és így haematometra nem képződhet, akkor sem tekinthető a művi hüvelyképzés sexuális fényűzési igénynek. Minden nagyobb gyakorlatú nőorvos találkozott már ilyen nőkkel, akik csökkentértékűségük tudatában kétségbeesésükben az öngyilkosság határáig jutva folyamodnak hozzá segítségért. Hogy az előfordulás gyakorisága szempontjából sem lehet ezt a problémát lebecsülni, azt nagyforgalmú intézetek statisztikái eléggé szemléltetik. A debreceni egyetemi Női Klinika 10 éves anyagában 36 ilyen hüvely-elzáródás fordult elő ; ezek közül 25 másodlagos és 11 veleszületett volt. Nem célom itt a hüvelyképzésre ajánlott különböző műtéti eljárásokat ismertetni, mert ezt a kérdést kimerítően tárgyalja többek között a «Ber. über die Ges. Gyn. u. Geb.» 23. kötetében (241. oldal) megjelent referátum is. Csupán a főbb műtéti típusokhoz óhajtok néhány kritikai megjegyzést fűzni, hogy indokoljam, a számos eddigi műtéti eljárás ellenére is, miért helyénvaló újabb, célszerűbb megoldást keresni. A leggyökeresebb módszer kétségtelenül a bélbeültetéses eljárás. Schubert, Popow, Mandelslamm a vastag, Sneghjow a végbélből, Baldwin a vékonybélből készített hüvelyt. Ezen eljárásoknak nagy hátránya az igen súlyos, nagy elsődleges halálozási kockázattal járó műtéti beavatkozás , továbbá az átültetett bélfal gangreájának, elzáródásának, zsugorodásának a veszélye, piszulák, tályogok keletkezésének, a végbélzáróizom incontinentiájának előfordulása ; a bélből készült hüvelycsőnek az emésztési folyamatokkal párhuzamos secretiója (vékonybélnél stb.) Ezért ez az eljárás nem tudott elterjedni. A Kirschner és Wagner által ajánlott műtét, amely szerint a hiányzó hüvelycső helyén levő kötőszövet-tömegben művileg készített megfelelő hosszúságú nyílás a testfelület valamely más részéről vett Tierschlemezzel bélelendő ki, bár nem veszélyes, de eléggé körülményes és bizonytalan eredményű beavatkozás. A technikai kivitel kényes volta miatt is