Magyar Nőorvosok Lapja, 1991 (54. évfolyam, 1-6. szám)

1991 / 3. szám - ORVOSTÖRTÉNET - Szabó András - Veszelovszky Iván: Adatok a császármetszés történetéhez a középkortól a XIX. század végéig

ORVOSTÖRTÉNET Magyar Nőorvosok Lapja 54. 173—182. 1991. Adatok a császármetszés történetéhez a középkortól a XIX. század végéig SZABÓ ANDRÁS DR., VESZELOVSZKY IVÁN DR. A Városi Kórház, Szentes, Szülészet-Nőgyógyászati Osztály, a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Oktató Osztálya (főorvos: Weszelovszky Iván dr.) közleménye Összefoglalás: A szerzők végigkísérik a császármetszés történetét a középkortól a XIX. század végéig. Ismertetik a katolikus egyház, a világi hatóságok, valamint különböző korok kiemelke­dő orvosainak e műtéttel kapcsolatos állásfoglalásait. Kitérnek az ismertebb esetekre, majd vá­zolják a műtét technikai fejlődését Porro, Sänger és Kehrer munkásságán keresztül. Kulcsszavak: császármetszés története, orvostörténet Mottó: „A fiatal orvos csak úgy értheti meg tudományunk mai helyzetét, ha ismeri az évszáza­dos eszmei harcot, mely idevezetett.” Valeriu Bologa A császármetszés napjainkban a leggyakrabban vég­zett műtétek egyike, története az egyetemes emberi kultúra részét alkotja. A nagy ókori civilizációkban (in­diai, perzsa, görög, római) a post mortem császármet­szést biztosan ismerték, és a hagyományokon alapuló mondák, történeti és irodalmi művek alapján elképzel­hető, hogy esetenként élőn is végezték e műtétet [11]. A „Lex regia” az i. u. 533-ban Justinianus Digestás­­ban történt ismételt deklarálása után a császármetszés az orvosi gyakorlatban továbbra sem nyert polgárjogot. A középkor második felében a katolikus egyház ösztö­nözte híveit a post mortem császármetszésre, amelynek legfőbb indítéka az volt — a kor vallási buzgalmának megfelelően, — hogy a meghalt terhes testében az eset­leg még élő gyermek a keresztség szentségét el ne ve­szítse. A középkor évszázadaiból fennmaradt néhány, ma már teljesen ellenőrizhetetlen adat a császármetszésre vonatkozóan. E hagyomány szerint Paulus— orvos és a spanyolországi Emerita püspüke — végzett a VI. szá­zadban élőn császármetszést. Burcard, Linsgow grófja, St. Gallen apátja 959-ben post mortem császármet­széssel született. (Goldasti, 1730: „Infans excisus etc. Solebant eum nominare Ingenitum”). Gebhard, Bre­genz grófja, 980-tól Constanz püspöke hasonló módon jött világra. (G. Bruschii, 1549: „Gebhardus secundus hujus nominis, comes Brigantinus, Athonis ex Domina Dietburga filius, post mortem matris ex utero caesus”). Lammert (Würzburg 1868) tudósít egy esetről, misze­rint 1350-ben egy halálraítélt anya testéből akasztása előtt a magzatot kimetszették és keresztséget kapott [4, 10]. Egyes angol történészek szerint II. Róbert(Stuart Walter gróf fia, az első skót király a Stuart házból) csá­szármetszéssel született 1316. márc. 2-án. George Crawford elbeszélése szerint („History of Renfrewshi­re” 1710) az anyát súlyos lovasbaleset érte. Egyik kísé­rője, Sir John Forrester, aki a háborúkban némi sebé­szeti gyakorlatot szerzett, császármetszést végzett. Az anya röviddel ezután meghalt. Hasonlóképpen csá­szármetszéssel született VIII. Henrik és harmadik fele­sége, Jane Seymour fia, a későbbi VI. Edward 1537. okt. 12-én. Sir John Hayward (1630) szerint az anya a műtét utáni negyedik, Oldmixon (1739) szerint a 12. napon halt meg 113]. A császármetszés angliai ismere­tét és gyakorlását igazolja Shakespeare Machbeth-jé­­nek egy részlete is. (V. felv. 7. szín, Szabó Lőrinc fordí­tása) [8]. Macduff: „Ess hát kétségbe: megszűnt A varázsod, s megmondhatja az angyal Akit szolgáltál: Macduffot idő Előtt az anyjából kellett kivágni!” A hagyomány e korból még több történelmi szemé­lyiség születését hozza összefüggésbe haldokló vagy halott anyán végzett császármetszéssel, pl. Andrea Do­­ria (1468—1560) genovai admirális, Melfi hercege, Niccolo Sfondrato (1535-1591), a későbbi XIV. Ger­gely pápa [6]. Az irodalmi adatok évszázadokon ke­resztüli görgetése a nyomdai hibákkal együtt azonban olyan név, évszám és egyéb torzításokhoz vezetett, hogy ezek az adatok ma már felelősséggel nem idézhe­­tők. A zsinatok és synodusok foglalkoztak néhányszor a post mortem császármetszéssel, később pedig a fejlet­tebb városok bocsátottak ki ezzel kapcsolatos rendele­teket, de az elmulasztásuk miatti súlyos büntetések ki­látásba helyezése jelzi, hogy az előírásokat valószínűleg igen ritkán tartották be. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen tulajdonképpen nem volt képzett ember, aki a műtétet elvégezhette volna. Szakképzett bábák nem.

Next