Magyar Nőorvosok Lapja, 1991 (54. évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 3. szám - ORVOSTÖRTÉNET - Szabó András - Veszelovszky Iván: Adatok a császármetszés történetéhez a középkortól a XIX. század végéig
ORVOSTÖRTÉNET Magyar Nőorvosok Lapja 54. 173—182. 1991. Adatok a császármetszés történetéhez a középkortól a XIX. század végéig SZABÓ ANDRÁS DR., VESZELOVSZKY IVÁN DR. A Városi Kórház, Szentes, Szülészet-Nőgyógyászati Osztály, a Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Oktató Osztálya (főorvos: Weszelovszky Iván dr.) közleménye Összefoglalás: A szerzők végigkísérik a császármetszés történetét a középkortól a XIX. század végéig. Ismertetik a katolikus egyház, a világi hatóságok, valamint különböző korok kiemelkedő orvosainak e műtéttel kapcsolatos állásfoglalásait. Kitérnek az ismertebb esetekre, majd vázolják a műtét technikai fejlődését Porro, Sänger és Kehrer munkásságán keresztül. Kulcsszavak: császármetszés története, orvostörténet Mottó: „A fiatal orvos csak úgy értheti meg tudományunk mai helyzetét, ha ismeri az évszázados eszmei harcot, mely idevezetett.” Valeriu Bologa A császármetszés napjainkban a leggyakrabban végzett műtétek egyike, története az egyetemes emberi kultúra részét alkotja. A nagy ókori civilizációkban (indiai, perzsa, görög, római) a post mortem császármetszést biztosan ismerték, és a hagyományokon alapuló mondák, történeti és irodalmi művek alapján elképzelhető, hogy esetenként élőn is végezték e műtétet [11]. A „Lex regia” az i. u. 533-ban Justinianus Digestásban történt ismételt deklarálása után a császármetszés az orvosi gyakorlatban továbbra sem nyert polgárjogot. A középkor második felében a katolikus egyház ösztönözte híveit a post mortem császármetszésre, amelynek legfőbb indítéka az volt — a kor vallási buzgalmának megfelelően, — hogy a meghalt terhes testében az esetleg még élő gyermek a keresztség szentségét el ne veszítse. A középkor évszázadaiból fennmaradt néhány, ma már teljesen ellenőrizhetetlen adat a császármetszésre vonatkozóan. E hagyomány szerint Paulus— orvos és a spanyolországi Emerita püspüke — végzett a VI. században élőn császármetszést. Burcard, Linsgow grófja, St. Gallen apátja 959-ben post mortem császármetszéssel született. (Goldasti, 1730: „Infans excisus etc. Solebant eum nominare Ingenitum”). Gebhard, Bregenz grófja, 980-tól Constanz püspöke hasonló módon jött világra. (G. Bruschii, 1549: „Gebhardus secundus hujus nominis, comes Brigantinus, Athonis ex Domina Dietburga filius, post mortem matris ex utero caesus”). Lammert (Würzburg 1868) tudósít egy esetről, miszerint 1350-ben egy halálraítélt anya testéből akasztása előtt a magzatot kimetszették és keresztséget kapott [4, 10]. Egyes angol történészek szerint II. Róbert(Stuart Walter gróf fia, az első skót király a Stuart házból) császármetszéssel született 1316. márc. 2-án. George Crawford elbeszélése szerint („History of Renfrewshire” 1710) az anyát súlyos lovasbaleset érte. Egyik kísérője, Sir John Forrester, aki a háborúkban némi sebészeti gyakorlatot szerzett, császármetszést végzett. Az anya röviddel ezután meghalt. Hasonlóképpen császármetszéssel született VIII. Henrik és harmadik felesége, Jane Seymour fia, a későbbi VI. Edward 1537. okt. 12-én. Sir John Hayward (1630) szerint az anya a műtét utáni negyedik, Oldmixon (1739) szerint a 12. napon halt meg 113]. A császármetszés angliai ismeretét és gyakorlását igazolja Shakespeare Machbeth-jének egy részlete is. (V. felv. 7. szín, Szabó Lőrinc fordítása) [8]. Macduff: „Ess hát kétségbe: megszűnt A varázsod, s megmondhatja az angyal Akit szolgáltál: Macduffot idő Előtt az anyjából kellett kivágni!” A hagyomány e korból még több történelmi személyiség születését hozza összefüggésbe haldokló vagy halott anyán végzett császármetszéssel, pl. Andrea Doria (1468—1560) genovai admirális, Melfi hercege, Niccolo Sfondrato (1535-1591), a későbbi XIV. Gergely pápa [6]. Az irodalmi adatok évszázadokon keresztüli görgetése a nyomdai hibákkal együtt azonban olyan név, évszám és egyéb torzításokhoz vezetett, hogy ezek az adatok ma már felelősséggel nem idézhetők. A zsinatok és synodusok foglalkoztak néhányszor a post mortem császármetszéssel, később pedig a fejlettebb városok bocsátottak ki ezzel kapcsolatos rendeleteket, de az elmulasztásuk miatti súlyos büntetések kilátásba helyezése jelzi, hogy az előírásokat valószínűleg igen ritkán tartották be. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen tulajdonképpen nem volt képzett ember, aki a műtétet elvégezhette volna. Szakképzett bábák nem.