Magyar Nyelv – 24. évfolyam – 1928.
Horger Antal: Érsek
ös, ősi alakok helyett a hosszú magánhangzós ős, ősi alakokat használni, s ezek aztán csakhamar behatoltak a művelt köznyelvbe is, a nép nyelvében azonban még ma is szokatlanok. Áttérve az ősnél régibb alakokra, először is fel kell tennünk az *éüs ^^ üüs alakok alapján, hogy még régibb *iüs alakja is volt. De ezután rögtön felmerül az a nehéz kérdés, hogy hogyan viszonylanak egymáshoz egyfelől a kettőshangzós *iüs *éüs ^^ üüs alakok, másfelől a rövid magánhangzós is i üs és ü ös alakok, és hogyan viszonylik e két magyar alakcsoport e szó finnugor megfelelőinek (1. NyH. 140) alakjaihoz. Csak a magyar alakváltozatokat tekintve nyilvánvaló, hogy a kettőshangzós alakokat kellene eredetibbnek tartanunk, mert a rövidhangzósokból semmiképen sem fejlődhettek a kettőshangzósok, ellenben *iüs *éüs ^ üüs-ből esetleg érthetők volnának az istüskészös alakok a kapcsolóhangnak azon nyomtalan eltűnésével, amelyre nemrégen (MNy. XXIII, 497) „Sajó és társai" c. cikkemben hívtam fel a nyelvészek figyelmét. De ezt a feltevést meg, hogy t. i. ös (i ős) szavunknak kettőshangzós *iüs lett volna a legrégibb magyar alakja, határozottan tiltják a rokonnyelvi alakok! A finn isa, cser. iza, md. ot'se, lp. att'tisi mellett t. i. a vogul atsi, üös, ás alakváltozatoknak mai magánhangzói egészen kétségtelenül csak nagyon is újkori nyúlás és diftongizálódás eredményei. Ennek alapján tehát az a véleményem, hogy az Euse, Eusee, Eusud írású Árpád-kori személynevek nem tartozhatnak az ős szó családjába, hanem más, egyelőre ismeretlen, eredetűek, a Wus, Wus írású személynév pedig vagy csak ws-nek olvasandó, vagy, ha mégis wus-nek volna olvasandó, szintén nem tartozhatik ide. — Ez az aggodalmaskodásom azonban természetesen semmit sem von le PAIS DEZSŐ „Ősbő" c. rendkívül érdekes tanulmányának érdeméből. Érsek. E szavunk történetének kiderítésében eddig ASBÓTH-nak van legtöbb érdeme, mert ő fedezte fel forrását, a lat. archiepiscopus-nak régi cseh-morva jarsiki *arsik alakját. Ő a régibb *arsik alak átvételének tartotta szavunkat, s úgy magyarázta mai alakját, hogy „a szláv a-nak á felel meg a magyarban, ez pedig a magashangú i (később é)-hez hasonult (vö. újszlovén jarica ( m. jérce)" (Hunfalvy-Alb. 3). Vele szemben MELICH a kezdetű szl. jarsik alakból indul ki, s a mai magyar hangalak keletkezését is másként magyarázza. Szerinte: „A m. érsek a cseh-morva jarsikból szabályos alakulás, vö. szl. jarkca, m. jérce, jértike és érce, ércike MTsz." (Szláv jöv. I, 2: 255.) Egyszóval, érsek szavunk magyar hangtörténete ASBÓTII szerint: cseh-morva ! E cikkem megjelenése óta még a következő esetekben észleltem e jelenséget: Deushida › Deseda (EtSz. 1343), Eudu (olv. Eudü) › Ed (PAIS. MNy. XXIV, 93), lat. Eusebius › Özséb, ném. hofstatt › (hóstát hostád, horstát, hosta, hastánc NySz., hostya, hustát, husták MTsz., (ném. kapaun ‡) XIV. sz. ném. kappaun (WEIGAND-HIRT, DWb.) ‹ kappan, lat. claustrum ‹ klastrom, kiném. koufer ‹ kufár, *működik ‹működik szék. működik, tör. oglay ‹ kecske-príd, tör. tourul › turul (‹ Turul ‚ Torony stb.; GOMBOCZ: MNy. X. 297 szerint csak hibás olvasásból túrni stb. helyett, de ez az előbbiek szerint immár nem bizonyos).