Magyar Nyelv – 40. évfolyam – 1944.
Zolnai Gyula: Igenév és állítmányi ige
ma is inkább érzi annak, mint igének" (i. h. 7). A nyelvérzékre, főkép a régiek nyelvérzékére való hivatkozást csak bizonyos fönntartással fogadhatjuk el. A nyelvtani ismeretek nélkül való, közönséges beszélő ugyanis ige és névszó között, és egyáltalán szófaj és szófaj között nem ismer és nem is érez különbséget. Az ilyen ember megszokása alapján ösztönszerűleg beszél, és tudatában nyelvtani megkülönböztetések nincsenek. Hogy régibb nyelvtaníróink, illetőleg nyelvészeink hogyan fogták föl a kérdésbeli szóalakokat, arról nincs tudomásunk. Ám ha a fölhozott példákban az igei eredetű jelzők nem mondatokból váltak volna is ki, vagyis ha nem tekinthetjük is őket jelzővé minősült mondatoknak, ebből még nem következik, hogy az isten adta, madár látta stb. mondatos kifejezések ne mint ilyenek alakulhattak volna jelzőkké. Abból a tényből, hogy nem az alanyi ragozású láttál, hanem a tárgyas ragozású láttad állítmány mutatkozik jelzőnek a „te láttad kenyér"-féle kifejezésben, más szóval: abból, hogy nem a határozottan csak állítmányi értékű láttál alak, hanem az a láttad igealak áll jelzőül, amelyet tárgyas ragozású múltnak is: „te láttad ezt", meg személy ragozott múltidejű igenévnek is: „a te láttad"*, vagyis „a tőled látott kenyér" tekinthetni, vagyis abból, hogy nem így beszélünk: „a te láttál kenyér", hanem így: „a te láttad kenyér", ebből még nem következik, hogy az „a te láttad kenyér"-féle kifejezések láttad jelző szavát ne lehetne mondatból kivált tárgyas ragozású állítmányi igének tartani (vö. i. h. 7). Módszer szempontjából még kevésbbé fogadható el SZEPESY-nek az az ellenvetése, amely a lát igének teljes múltidejű alaksorán próbálja végig az állítmányi igealak jelzővé válásának lehetőségét, és azt akarja kimutatni, hogy ezek legnagyobb részéből jelzői kifejezésmód nem keletkezhetett (i. e. 7—8). Ez az egész egybeállítás és a reá épített okoskodás is zavaros és meggyőzésre éppen nem alkalmas. A tényleg használt és tárgyas igealakot tartalmazónak látszó jelzős kifejezések, úgymint: „az én láttam kenyér" | „a te láttad kenyér" | „az ő látta kenyér" példák mellé ugyanis ezeket a mondvacsinált kifejezéseket álítja SZEPESY: „a mi láttunk kenyér" | „a ti láttatok kenyér" | „az ők látta [!] kenyér" | „az ő láttuk [!] kenyér". E két utóbbi próbakifejezésben a tárgyas látta és láttuk helyett az alanyi láttak igealakot vártuk volna: „az ők láttak kenyér". Ilyen erőltetett érvelésmódra az „isten adta11, „madár látta" jelzői kifejezések igenévi eredetének bizonyításához szükség nincs, mondatból való kiválásuk lehetősége pedig ily úton meg nem cáfolható. Mennyivel egyszerűbb dolog ugyanis csak természetes, mindennapi mondásokból indulni ki, ilyenekből, mint: „isten adta, isten elvette szegény gyermekünket"; „nesze fiacskám, madár látta ezt a cipót" (t. i. a mezőről hozottat) stb. Ilyen mondásokból könnyen kiválhatott az isten adta, madár