Magyar Nyelv – 42. évfolyam – 1946.
Ligeti Lajos: A török szókészlet története és török jövevényszavaink
A másik, nem kevésbbé érdekes tanulság az, hogy a törökből átvett szó nem tartozik gyakran a törökben sem az eredeti szókészlethez, hanem ott is jövényszó vagy éppen vándorszó. E két tanulságból mindjárt adódik egy harmadik, legrégibb török jövevényszavainkból levonható művelődéstörténeti következtetések tekintetében nagyobb óvatossággal kell eljárni, mint azt eddig tették, hiszen világos, hogy közismert vándorszavak legfeljebb bizonyos kereskedelmi kapcsolatokra utalnak, s nem is mindig közvetlenül azzal a néppel való kapcsolatokra, amelynek nyelvéből elindult vándorútjára a kérdéses műveltség szó. Arra meg éppen nem gondolhatunk, hogy — a ZICHY ISTVÁN-féle nyelvcsere elmélet alapján — az ilyen jellegű nem is jövevény-, de vándorszavakban a magyarság állítólagos eredeti, elfelejtett török nyelvének maradványait keressük. A török szókészlet történetének kutatása új feladatok és új nehézségek elé állít bennünket. Ezektől nem szabad visszariadnunk, nemcsak azért, mert megoldásukat jó ideig másoktól úgysem várhatjuk, hanem mert a hazai turkológia múltja elsősorban bennünket kötelez erre, de még azonfelül leginkább mi látjuk, hogy az új stúdium beláthatatlan anyagából mi az, amire őstörténeti kutatásaink szempontjából leginkább szükségünk van. Mint a legtöbb nyelv szókészletében, a törökében is nagy általánosságban három réteget különböztetünk meg. Ezek: 1. Eredeti szókészlet. Magában foglalja a rokon nyelvekkel közös szókészleti anyagot, továbbá valamennyiük közös jövevényszavait. 2. A török nyelvek külön életében, belső fejlődés útján keletkezett szóanyag. 3. Jövevényszavak. A külön-külön, egyes csoportokhoz fűződő sajátos problémák nagyjában hasonló természetűek, mint más nyelvek esetében, helyzetünk általában véve mégis jóval nehezebb, mint bárhol máshol. E különleges nehézség magyarázza meg a török szókészlet kutatatásának késedelmes megindulását, oka pedig az, hogy a török nyelv rokonságának a kérdése még mindig függőben van. Igaz ugyan, hogy a törököt a mongollal és a mandzsutungúzzal egyre szélesebb körben, egyre magától értetődőbb hangsúllyal rokonítják, és foglalják össze közös altaji nyelvcsalád elnevezés alatt (egyesek a koreait, mások a japánt is ide kívánják csatolni), a rokonság kifogástalan bizonyítása azonban mind a mai napig nem történt meg. Az eddigi, szórványos kísérletek vagy semmitmondó általánosságokra szorítkoztak, vagy pedig olyan részletkérdéseket tettek behatóbb vizsgálódás tárgyává, amelyekből általános érvényű következtetés az elhamarkodottság veszélye nélkül nem lehetséges. Ugyanezt kell mondanunk a további rokonság további feltevés láncszeméről, az altaji és uráli nyelvek rokonságáról is. Vannak nagysúlyú jelek a török-mongol közvetlen kapcsolat mellett, másde merő-