Magyar Nyelv – 53. évfolyam – 1957.
J. Soltész Katalin: Az elbeszélő múlt kihalása
1886.11, 112: ,,A tervezett nagy lovaglásból kis séta lőn"; stb. Nem ritka a tőn, vön sem: Madách: Az ember trag. II.: „engemet tőn e föld Istenévé"; Ábrányi E.: Magyar nyelv: „Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged ajkára vőn, többé nem dobhat el!" Ezek az alakok mindig hosszú ő-t mutatnak, a lön, tön, vön alakokra, amelyek a reformkorban még nem ritkák (TOMPA, i. h.), nem találtam példát. Gyakori a valék, valának, továbbá a lőnek, tőnek alak is; a többi személyalak azonban ezekben az igékben is ritka. Mondást, közlést jelentő igék elbeszélő múltja igen gyakori az idéző mondatokban, alanyi, ikes, ele különösen tárgyas ragozásban: Kemény: Zord idő 18: „Siralmas időket élünk! — sóhajta Pista bácsi";Jókai: Az arany ember 393: „Átkozott! Málta fel Timár"; Mikszáth: A jó palócok 30: „Oh, oh! — hüledezék Böngér Panna"; stb. A tárgyas ragozású egyes 3. személyű igék idéző mondatban való használata (mondá, kérdé, felesé, folytatá stb.) gyakran a tárgyas egyes 3. személyű alakok többségét teszi ki, sőt a századforduló táján nem ritkán az összes elbeszélő múlt-előfordulások többsége tárgyas egyes 3. személyű idéző ige, így Tolnai „Báróné ténsasszony"-ában 83%, mégpedig sokszor nem is mondást jelentő, hanem egyéb jelentésű ige kettős cselekvést kifejező, pregnáns használatban, pl. „Ezer örömmel — csörrente meg kardját a doktor úr boldogan" (126). Az 1901. évi Mikszáth-Almanachban 81%, csupa mondá, kérdé, kiáltá, néhány suttogó, mormogd és hörgé. Mikszáth „A fekete város" című regényében (1910.) pedig 79%, pl „Kürtölj! — parancsoló Görgey" (III, 296). A többes szám 3. személyében is sok az idéző használat: Déryné Naplója I, 315: „»De hát mi hova megyünk?« kiáltanak a galériára kívánkozók". Tolnai L.: A báróné ténsasszony 229: „Igaz — helyeslék az atyafiak". Első személyben írott művek idéző mondataiban gyakran találunk első személyű elbeszélő múltú alakokat: Mikszáth: A jó palócok 73.: „Palyus, Palyus! — Máltám az ajtót megzörgetve". Formai szempontból feltűnő, hogy az elbeszélő múltban álló igék tekintélyes részének töve-re végződik. Nyilvánvaló, hogy ezeket az igéket az írók a jóhangzás kedvéért, az igető és a befejezett múlt időjel hangjai kellemetlen halmozásának elkerülése végett használják elbeszélő múltban. (Vö.: GYOMLAY GYULA, MNy. XIX, 133; GOMBOCZ, Syntaxis 69.) „Az arany ember"-ben például 60-szor fordul elő az elbeszélő múlt alanyi ragozásának egyes 3. személye, s ebből 49 végű ige, pl.: „Mihály csodálkozva tekinte Noémi arcába" (259). Mikszáth „A jó palócok"-ban 15-ször használja az elbeszélő múlt tárgyas ragozásának egyes 3. személyét (az idéző mondatokat nem számítva), köztük 11 esetben van végű ige: taszitá, szoritá, elhomályosító, rejté, készté, tartá, felnyittatá, beereszté, rebbenté meg, ereszté, szoktá. Iványi Ödön „A püspök atyafiságá"-ban összesen 104 elbeszélő múltat használ (valamennyi személyalakot ideértve), s ebből 90 a végű. E kor szépirodalmi prózastílusára jellemző, hogy mellérendelt mondatokban vagy ugyanabban a mondatban, ha több állítmány van, felváltva találunk elbeszélő és -t jelű múltat. Ebben a váltakozásban rendszerint bizonyos szabályosságot figyelhetünk meg. Ha az egyik ige alanyi, a másik tárgyas ragozású, az alanyi ragozású -t jelű, a tárgyas elbeszélő múltban áll. Mikszáth: A jó palócok 14: „a köd neki nehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szokitá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályositá a jégvirágokat". Petelei: Mikszáth-Almanach 1890. 186: „Fejét lehajtá és igen szégyenkezett"; stb. — Máskor az igék közül a végnek elbeszélő múltban, a más végződésűek -t jelű múltban állnak, nyilvánvalóan a jóhangzás céljából. Jókai: Az arany