Magyar Nyelv – 57. évfolyam – 1961.
Kovács Ferenc: Régi magyar esküminták
vitás, és ezért kellett egy tanúnak esküdni. A néphit a hamis esküvő szavait és következményeit a következőképpen örökítette meg: ,,Die Erde so 11 mich verschlucken, wenn das nicht meines Herrn Holz ist. Er wurde sofert verschlungen." (Uo., a kiemelések tőlem.) A földre esküvés a XIV—XV. századi magyar bíráskodásban is dívott. Ezt igazolja, illetőleg az esküvés módját őrzi meg Drugeth Miklós országbíró 1354. június 9-én kelt ítéletlevele, amely az Egyed bozóki prépost és János pilisi apát között 2 ekényi föld hovatartozása miatt keletkezett pert dönti el. Mivel a határjárás alkalmával a területbecslés körül vita támadt, az országbíró esküt ítélt a prépostnak hat nemes eskütárssal. Az eskütársak ,,. . . discalitatis pedibus, resolutis cingulis, terram super capita eorum leuando et generaliter dicendo, prout moris esset iurare super terram, super eo. . ." Mivel az esküszöveg hosszú volt („multa verba in se continerat"), a bíró rendelkezése szerint „...seriem ipsius iuramenti de verbo ad verbum paulatim et seriatim deberet recitare" (CD. IX/2, 343—55). Másik földeskü szerint (1359. május 16.) az eskütevők szintén „resolutis cingulis discalctatis pedibus et terram super capita ipsorum leuando ac generaliter dicendo, prout moris est, iurare super terram secundum regni consuetudinem" (HazOkm. IV, 189—97). Az egri káptalan 1408. március 22-én kelt bizonyító levele ugyancsak arról értesít, hogy a határjárásnál az alperesek eskütársukkal együtt letették a földesküt (Zsigmokl, II/2, 124; a kiemelések tőlem). A földesküvel kapcsolatos fent idézett példákból tehát megállapítható egyrészt, hogy régi szokásként alkalmazták, másrészt, hogy — mivel hosszú szövegűek voltak — lassan, szóról szóra kellett azt mondani. 3. Az esküvés, eskütétel, esketés tehát a középkori bíráskodásnak is szerves része volt. Az említett adalékokon túl e mellett szól a Corpus Juria néhány szövegrésze is. Az első királyok törvényei, amelyek a bíráskodásról intézkednek, nem őriztek meg eskümintákat. Arra, hogy az eskü, esketés mégis tartozéka volt az akkori bíráskodásnak, az alábbiakból lehet következtetni. I. István I. törvénykönyvében említés történik az esküről, méghozzá a bíráskodással kapcsolatban, — igaz, hogy csak intelem formájában: ,,. . . causa digna judicari ad te venerit vei aliquis capitalis sententiae reus, noli impatienter portare vei cum jura mente firmare, illum punire. . ." (1/5, 3. §. Corp. Jur. I, 12).2 Ez még nem közvetlen bizonyíték az eskü alkalmazására, de annak I. István korabeli megléte mellett szól. Ha a bíráskodót óva inti is I. István az esküvéstől, az érdekelt feleket és az esetleges tanúkat már akkor is eskették. István II. törvénykönyve már kimondottan hitszegésről, esküszegésről tesz említést: „Et nullatenus per aliquorum mendacia vei falsum testimonium, neque per perjuriam aut praemium, lex justa in aliquo depravetur." (II/2. 3. §. Corp. Jur. I, 22.) Ebből a szövegből a tanúskodás mellett a meghiteltetés megléte vitán felül kiderül, ha hitszeg és formájában is ! Mindezeken túl ugyanennek a törvénykönyvnek egy 1 Ezekre az adatokra SZABÓ ISTVÁN professzor volt szíves a figyelmemet felhívni. Szerinte több száz ilyen latin nyelvű esküszöveg maradt fenn, magyar nyelvű ezidáig nem került elő. Ezt és a következő törvényhelyeket a Magyar Törvénytár — Corpus Juris Hungarici.Bp., 1899. milleniumi emlékkiadásából idézem.