Magyar Nyelv – 58. évfolyam – 1962.

Gáldi László: Jegyzetek Petőfi szókincséről

Gálai László Jegyzetek Petőfi szókincséről Már a Petőfi-szótár első mutatványából (MNy. LIV, 322—33) kitűnt, h­ogy a nyelv- és stílustörténeti szempontból különösen érdekes cikkeket a szótár szerkesztősége rövid magyarázó jegyzettel — saját szakmai nyelvün­kön: ,,annotáció"-val — kívánja ellátni, hogy ezzel is hozzáférhetővé tegyen valamit Petőfi nyelvének és stílusának egykori élő környezetéből. „Annotá­ció "-inkat az első mutatvány külföldi olvasói — szovjet, német és román filológusok — nagy érdeklődéssel fogadták, s megjegyezték, mennyire hasz­nosak volnának efféle magyarázó jegyzetek más írói szótárakban is. Ez irányú munkánkat, a szótár tulajdonképpeni szerkesztésével párhuzamosan, azóta is folytattuk; időközben azonban arról győződtünk meg, hogy szótári magya­rázó jegyzeteinknek 5—10 sora gyakran valóságos Prokrusztész-ágyat jelent még abban az esetben is, ha — a legfontosabb szótárakon kívül — csupán a NSz. anyagát értékesítjük. Érdemesnek látszik tehát egy-egy terjedelmesebb jegyzetnek először folyóiratban való közlése, s azután az ily formában közölt megállapításoknak csupán rövid összefoglalása a Petőfi-szótárban; ez a meg­oldás módot nyújt arra is, hogy a folyóirat olvasói esetleges újabb adalékokkal szerezzék meg azt a dokumentációt, amely a Petőfi-szótár szerkesztőségének jelenleg birtokában van. Íme tehát néhány észrevétel, talán a bennük fel­vetett problémák sokfélesége is további hasznos megállapításokra fog ösz­tönözni. 1. Alkonyulat. — A Kossuth Rádió 1961. november 12-i zeneesztétikai csevegése (Beszélgetés a zenéről) érdekes és szellemes párhuzamot vont Beethoven VI., más néven Pastoral-szimfóniájának híres második tétele („Die Szene am Badhe") és Petőfi „A Tisza" című verse közt; ennek a beszélgetésnek során elhangzott az a kijelentés is, hogy „A Tisza" első sorába alighanem azért került — a rövidebb és megszokottabb alkony vagy alkonyat helyett — a hosszabb alkonyulat, mert ennek a szónak már ritmusa is érzékeltet valamit a folyó lágy hullámzásából. A kérdés érdemes arra, hogy szókincstörténeti és stilisztikai szempontból közelebbről megvizsgáljuk; egyszersmind ízelítőt adhatunk Petőfi szótár­anyagának statisztikai vonatkozásaiból is. Kezdjük talán azzal, hogy az alkonyulat szót nem elszigetelt lexikális egység Petőfi nyelvében, hanem egy származékokban gazdag szócsalád tagja. Bármi legyen is a szó eredete,­ tény, hogy Petőfi korának nyelvérzéke már az alkony főnév származékának foghatta fel az egész szócsaládot. Erről tanús- 1 Az alkonyúlat változat, mely a „Honleányok könyvé"-ben olvasható (1847. I, 12, Petőfi Összes Művei. Bp., 1951. II, 378), alig vehető figyelembe; amint a Petőfi­szótár adataiból kiderül, az alkonyúl ige­n-ja is Petőfinél szinte mindig hosszú, s a „Hon­leányok könyve" közölte szövegben vannak más, megokolatlan hangzórövidülések is (pl. túl, túlnan). Az ÉSz., igen helyesen, Petőfi-idézetében alkonyulat­ot közöl.­­ Nézetünk szerint annak a felfogásnak lesz igaza (SzófSz.), amely szerint a vala­mihez illeszkedést, alkalmazkodást jelentő alko­tőnek származékával van dolgunk. Kiindulópontul tehát az alkonyodik (R. bel alkalmazikh 'advesperascit', N. akomodik, okonodik, okonyodik stb., EtSz.) igét kell vennünk; ebből elvonással keletkezett az alkony a XVIII. század második felében (1760: NytrSz.). Az ige eredetileg a látóhatárhoz közeledő, azt érintő s mintegy annak formájához „alkalmazkodó" napra vonatkozott; pontos jelentéstani párhuzamot nyújt a román a se apune 'lenyugszik' (ti. a nap), a vulgáris latin se apponere (ad-ponere) igéből.

Next