Magyar Nyelv – 61. évfolyam – 1965.
Kunszery Gyula: Hókusz-pókusz
nak 'gyalogszánkó' és 'a szekér hátulja; a csónak vagy folyami hajó fara' jelentése korábbi 'batyu' jelentés alapján jöhetett létre; a gyalogszánkót is, a szekérnek meg a hajónak a farát is batyuk, rakományok szállítására szokták használni. 6. A magyar zajda aligha lehet más, mint a keleti szlovák zajda átvétele. A zajdácskát azonban nem külön átvételnek, hanem magyar származéknak kell tartanunk. Acska, -cske kicsinyítő képzőbokorra már a kódexek korából van példánk (1. D. BASTHA, Szóképz. 115). * Kiss LAJOS Hókusz-pókusz. 1. Alábbiakban nem is annyira ENDREI WALTER hasonló című közleményének érdemi részéhez szeretnék hozzászólni, mely folyóiratunkban (MNy LV, 405 — 6) jelent meg, s a kifejezés eredetével foglalkozik, azt a serleges bűvészmutatványok ,,,hoc est poculum" bevezető szavaiban keresvén, — hanem a kérdés kapcsán a hókuszpókusz egynémely hazai, magyar nyelvi vonatkozására óhajtok rámutatni. Nyelvtudományunkban — s ez ENDREI WALTER közleményéből nem tűnik ki — már többen foglalkoztak a hókusz-pókusz kifejezés eredetével és hazai vonatkozásaival. Tudomásom szerint elsőnek BALASSA JÓZSEF, aki az „Adalékok német jövevényszavainkhoz" című cikkében (Nyr. XXX, 531) mindössze ennyit mond felőle: ,,Hókusz-pókusz; angol eredetű szó, mely Hollandián keresztül jutott Németországba. Kétes, vajon a hoc est corpus mondás eltorzítása-e." Erre hivatkozik MELICH JÁNOS a „Szláv jövevényszavaink" című művében. Megemlíti, hogy végső fokon latin eredetű és épp úgy, mint a persze szintén csak sz-szel fordul elő (II, 56). A hoc est corpus meum-ból való eredeztetést ő is kétesnek minősíti, s egy hazai szlovén átvételből arra következtet, hogy a magyar nyelvben régebbi keletű jövevényszó (II, 290). — Végül SÁGI ISTVÁN foglalkozik hosszasabban a kérdéssel (MNy. X, 72 — 3). Eredetét illetően német nyelvészek alapján a haxpax max Deus adimax vándordeák-mondásnál köt ki, s adatokkal igazolja, hogy bár addigi szótáríróink nem említik (BÁRCZinál már megvan !), nyelvünkben legalább másfélszázados múltra tekinthet vissza. Azadónak egy tréfás, habarék nyelvű versét idézi és Csokonainak egyik ifjúkori versét, „Az istenek osztozását", s aztán még Gaál György „Tudós palóc"-ának adatát. Hogy a szótárírók nem vették fel munkáikba, azt azzal magyarázza: „valószínűleg nem tekintették többi szavunk társaságához méltónak, nem akartak neki polgárjogot adni." 2. Mindezeket két megjegyzéssel szeretném kiegészíteni. Tévesnek kell minősítenünk MELICHnek ama megállapítását, hogy a hókusz-pókusz nyelvünkben csak sz-szel fordul elő, s így túlságosan megőrizte latinos hangzását. Éppen a legrégibb — SÁGI idézte adatok — mind s-sel írvák, s hogy ez nemcsak latinos írásmód, hanem hogy az s betű itt valóban s hangot is jelöl, arra van egy meggyőző adatunk. Csokonainak egy másik ifjúkori verse, amelyet SÁGI nem említ, hiszen akkor még — évekkel a Gulyás—Harsányiféle Csokonai-kiadás előtt — kéziratban lappangott. (Harsányi—Gulyás: Csokonai Vitéz Mihály összes művei I. k. 379). Ebben három szerelmet megvető tudósról van szó, ezek: ,,Hókus, Rókus, Pellidókus" (i. h. I. 379) s nem vitás, hogy az első kettő elnevezése a hókusz-pókusz szétbontásából eredt. S minthogy az utolsó versszakban ezekre a nevekre a mókus szó rímel, nem kétséges, hogy a rímek tisztaságára nagyon is kényesen ügyelő Csokonai ezeket a neveket valóban s hanggal ejtette. S ezt pedig azért fontos hangoztatni, mert ez arra mutat, hogy ezek a németen keresztül hozzánk jutott latinos szavak a XVIII. század végén már egészen magyaros formában jelennek meg, akár például a Rókus név, amelyet csak legutóbb kezdenek egyesek Rókusz-nak f ejtegetni. Nagyon valószínű tehát, hogy az átvétel még jóval korábbi időben történt. S nem lehetetlen, hogy a mai hókusz-pókusz ejtés ugyanilyen félművelt „visszalatinosítás". (Vö. BÁRCZI, Comenius a magyarországi sező latin kiejtésről: MNy. LV, 517 — 8.)