Magyar Nyelv – 65. évfolyam – 1969.
Társasági ügyek - 1
Az első — 1933-ban megjelent doktori értekezésed — ,,A Winkler Kódex hangtana és szótana". Egyik legalaposabb kódextanulmányunk, főképpen pontos szójegyzékével. A másik: „A zselicségi Szenna és vidéke magyar nyelvjárása" — 1939-ből — nemcsak mint gondos gyűjtőmunka tartozik nyelvjárástudományunk értékei közé, hanem feldolgozásként is jóval a szokványos színvonal fölé emelkedik, többek közt a benne foglalt jelentéstani fejtegetések révén. ,,A kihaló szentesi víziélet néprajzi és népnyelvi maradványai" című önálló kiadvány — 1948-ból — és az ezt megelőzőleg — 1941-ben — napvilágot látott Magyar Nyelv-cikk (MNy. XXXVII, 41 — 6): ,,A térszíni formák elnevezései a szentesi halászatban" a szülőföld iránt megnyilvánuló kegyelet mellett fontos emlékeit örökítik meg a magyar népiségnek és a magyar nyelvnek. A Magyar Nyelvnek ugyancsak 1941-i évfolyamában (MNy. XXXVII, 157 — 61), valamint a Nép és Nyelvnek szintén ez évi kötetében (199 — 203) megjelent „Mű", illetőleg „Szörnyű" című cikkekkel indul kibontakozásnak etimológiai tevékenységed, amelynek sok szavunk, szócsoportunk eredete tisztázását vagy új szempontból való megvilágítási lehetőségét köszöni nyelvtudományunk. A szófejtések jelentékeny hányada nyelvünk hangutánzó elemeinek vizsgálata. Ilyenek: „Lohog, lohol, lohad" (MNy. XLIII, 189 — 92); „Hárít szavunk és rokonai" (i. h. XLIX, 392 — 9); „Gége, gegőzik" (i. h. LII, 42 — 8); „Hangutánzó eredetű térszínforma-nevek" (Népr Ngtud. V—VI, 55 — 62). — Az ezekben tárgyalt szók valóban hangutánzók, nem pedig olyan nyelvelemek, amelyeknek a keletkezési indítékát az a csekély vagy gyakran semmi alapon odavetett címke van hivatva elintézni, hogy „hangfestő". — Ilyen irányú dolgozataid azonban nemcsak részletmegoldásokat tartalmaznak, hanem a hangutánzás kérdéseivel kapcsolatos általános irányelveket is felvetnek, így a lobog-csoport tárgyalása során találjuk a következő nagyon is megszívlelni való észrevételt: „a hangutánzó szavakra nem feltétlenül és nem mindig jellemző a hang- és alakváltozatok sokfélesége, mint általában mondani szokták" (MNy. XLIII, 192). Én is némileg babonának tartom, hogy a sok változatúság a hangutánzókra, illetőleg csak a hangutánzókra vagy az úgynevezett ,,hangfestők"-re volna jellemző. Kedvvel keríted munkarendedre a művelődés- vagy társadalomtörténeti vonatkozási kifejezések magyarázatát. Ilyen jellegű „A tűzgerjesztés magyar nyelvi kifejezéseinek történetéből" című értekezés (Nyelvirod. I, 74 — 87), amely nyomós tárgytörténeti mozzanatok körültekintő számbavétele alapján szén szavunknak finnugor elemekkel való összekapcsolhatóságára mutat rá. — Hasonló jellegű „A had és a szer" című tanulmány (Nyelvirod. II, 103 — 32), továbbá az ehhez kapcsolódó két közlemény: „A szerint névutó eredetéhez" (Népragtud. I, 83 — 5) és „Ugor vagy finnugor eredetű-e szó szavunk?: A sző és a szer viszonyáról" (i. h. III—IV, 57 — 67). Munkásságodnak ezekhez a termékeihez személyesen is jócskán közöm van, mivel részben ezek ösztönöztek arra, hogy „Szer" című 1962-ben megjelent tanulmányomban napvilágra hozzak egyetmást két évtizeddel azelőtt összeszedett anyagom és cédulákon lappangó észrevételeim bevetésével. A Nyíri-féle közleményekből igen sok tanulságot merítettem másokkal együtt én is, ha némely kérdésekben többé-kevésbé eltérő nézetet nyilvánítottam is. „A magyar nyár 'aestas' eredetéről' című cikk (MNy. LX, 414 — 23) szerint az évszakjelölő a 'mocsár, láp', illetőleg 'nyárfa', azaz 'mocsárfa' jelentésű finnugor eredetű nyár szóval egyeztethető. A gondolat talán merésznek látszhatik, azonban a felhozott bizonyítékok alapján az etimológia igen komolyan mérlegelendő a forgalomban levő török származtatással szemben. Nyíri Antal szófejtéseinek sikeressségét több esetben az biztosítja, hogy kiválóan tájékozott a finnugor nyelvi anyagban, valamint ennek tudományos feldolgozásaiban. —