Magyar Nyelv – 72. évfolyam – 1976.
Szabolcsi Miklós: Búcsú Bárczi Gézától
utóbbi idők példátlan veszeségei következtében legjobbjaik egész sorától kellett megválniuk. E szomorú sorozat, mely nem is olyan régen egy Pais Dezsőtől — most elhunytunk legrégibb barátjától — fosztott meg bennünket, immár újra elérte számunkra csúcsát. Úgy állunk itt megint, mint egy család, mely annyi megpróbáltatás után elvesztette a neki legdrágább és legfontosabb lényt, a családfőt; a család, mely a döbbenet kábulatából éppen ocsúdva inkább még csak érzékeivel sejti, mint tudatával fogja, mint jelent számára e halál megmásíthatatlan ténye, mely egyszerre siratja az eltávozottat és hátramaradt saját magát. Mint család siratjuk Bárczi Gézát, akinek — szeretett hitvese elvesztése óta — nem volt szó szerinti családtagja, s nem maradt hátra egyetlen vér szerinti hozzátartozója sem, de akihez mégis annyian tartoztak közülünk szinte a családi összetartás erejével. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy nyelvtudományunk művelői között talán senki sincs, aki valamilyen szállal ne kötődött volna hozzá, s ne érezné magában most a végső elválás személyes fájdalmát. Gyászolja őt az az egyre fogyó idősebb nyelvésznemzedék, amely együtt nőtt föl, élt, dolgozott, küzdött vele. Gyászolják nála fiatalabb barátai, legközelebbi munkatársai, akiket nemcsak az azonos szakma művelése és szeretete hozott össze vele, hanem bensőséges, meleg emberi kapcsolatok is. Gyászolják tanítványai, több nemzedékből, akik mindig féltő gonddal vették körül, s akik felé oly megkülönböztetetten sugárzott a mester szeretete, figyelme, támogatása. Gyászolják azok is, akik nem tartoztak közvetlenebb környezetéhez, de adandó alkalmakkor megkapta őket személyiségének varázsa vagy az a kimagasló tudás, mely műveiből áradt. És gyászolja a nyelvészek szűkebb családján kívül, szélesebb körben is mindenki, aki anyanyelvünk dolgai, múltja és jelene iránt érdeklődve nevével, szellemiségével találkozott. Nem ez a szomorú hely, nem ez a megrendítő alkalom való arra, hogy Bárczi Gézának, a nyelvtudósnak életművét érdemeinek megfelelő arányokban méltassuk. Valóban tudománytörténeti jelentőségű működését nyelvtudományunk történetének jövendő búvárai tudják és fogják majd gondosan lemérni. Mégsem múlhatnak el e fájdalmas percek anélkül, hogy fel ne idézzük, amit közelebbről a magyar nyelvtudományért, tágabb értelemben a magyarság szellemi műveltségének emeléséért tett. Hiszen a tudóst alkotó tevékenysége, annak jellege, minősége, mennyisége, megnyilvánulási tényei és módjai jellemzik elsősorban, amíg él, s műveibe foglalt eredményei tartják meg az utókor számára akkor is, amikor az idő előrehaladásával személyes emléke halványodni kezd, majd az új nemzedékek számára már el is enyészik. Bárczi Géza több mint fél évszázadot töltött el szeretett tudománya aktív művelésében. Első közleménye 1923-ban jelent meg, s egyre terebélyesedő munkássága még a most folyó évben is nem egy gyümölcsöt hozott. Sokszáz cikkében és igen számos önálló művében nemcsak mennyiségileg alkotott sokat, hanem mélyen átgondolt és átélt, az idők múlásával sem elévülő eredményeket ajándékozott nyelvtudományunknak. Érdeklődése páratlanul sokrétű, a nyelvtudománynak legtöbb területét átfogó volt; rendkívül nagy konkrét anyagismerete mély elméleti tudással párosult; mestere volt az analízisnek, még inkább a szintézisnek, s utolérhetetlen készséggel rendelkezett hatalmas tudásának közlésében, másokba való átültetésében. Tudományos működését romanistaként kezdte, de a francia—magyar nyelvi-művelődési kapcsolatok vizsgálatán keresztül hamar eljutott a speciális magyar nyelvtudomány műveléséhez, s alkotó géniusza e területen lett igazi