Magyar Nyelv – 76. évfolyam – 1980.
Fabó Kinga: „Nyelvi fordulat” az irodalomban
csak egy nagyon leszűkített értelemben és meghatározott korlátokkal lehetségesek egyáltalán kapcsolatok. Egy ilyen korlát például az, amit D'Oré vállal: „És én soha nem is akartam fogalmat alkotni senkiről. Aki már nem én vagyok . . . ! ?" (57) D'Orénak és feleségének saját külön nyelvük van, amit csak ők ketten értenek. ,, . . . annyira így, hogy mással, ez rettenetes, tudom, de: nem akarunk igazán beszélgetni, ..." (178). De nemcsak nekik van személyes nyelvük, hanem a regény többi szereplőjének is. A nyelv, amit valaki használ, azonos azzal a személlyel, aki ő, jellemzi őt. „Amikor kitalálsz valamit, saját magadat használod." mondja D'Oré. (77.) D'Orét elsősorban közhelyei, „lemezei", kliséi, kedvenc szavai alapján ismerjük meg. Szereti például az ilyen kifejezéseket, mint: elemi tisztesség kérdése, hasznos ügyért a szívügyet. Kedvenc mondása: Én soha senkiről se gondolok rosszat, mert nekem soha senki nem jut az eszembe. Egyik kedvenc szava pedig a bonyolódik. Unokaöccse nagyon figyel D'Oré nyelvére, és minden új nyelvi fordulatát azonnal észreveszi, reagál helyes vagy helytelen használatukra, sőt szinte csak ezekre reagál, mert tudja, hogy az ember nyelve. Például D'Oré egyik beszélgetésük során a következő fordulatot használja: ,, . . .és már arra gondolok, hogyan tegyem treffre magam." Partnere reagálása: „Ezt a kifejezést D'Oré mostanában hallhatta, talán a taxistól, és nem biztos, hogy egészen helyes a használata." (89). Vagy máskor: „Az eltaknyolás szó speciális használatát nem értem pontosan." (93.) Aramisra szóvicce jellemző: „Bemutatom a keresztfiamat a keresztanyjának. Keresztkérdés?" (98 — 9); a hármasugróra „zseniális" mondása: „Mindenki szereti a maga taknyát." (100); Mazaren apjára pedig jellegzetes szavajárása: lassikán. Arra a tényre, hogy a nyelv privát, hogy csak beszélője számára érthető igazán, a nyelvhasználók kétféleképpen reagálhatnak: 1. Elfogadják, és ezzel tudomásul veszik, hogy beszélgetéseik töredékek. 2. Nem akarnak belenyugodni, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy mások számára is világossá tegyék mondandójukat. Ezt minél pontosabb nyelvhasználattal vélik elérhetőnek. Ezért nagyon figyelnek saját nyelv- és szóhasználatukra is. Állandóan reflektálnak saját nyelvükre. Például: „»Habozva«! így gondoltam: »habozva«. A legmarhább szó, itt gondoltam aztán." (D'Oré unokaöccse 78.) Vagy ugyancsak ő: „— őszintén megvallva — felelem, és sandán mosolygok szóhasználatomon —." (82). Ha beszélniük kell valakivel, hallatlanul pontos nyelvhasználatra törekednek, így D'Oré is. Annyira pontos akar lenni, hogy beszélgetései éppen ezért lesznek töredékek. Egyszer arról panaszkodik, hogy amit mondani akar, az nem fejezhető ki idézőjelek nélkül, majd „ . . . kétségei támadnak bizonyos sommás összefoglalásait illetően. De hát ki tudna akkor egy szót is leírni . . .!" (226.) „Miről lehet akkor egyáltalán szó!" (104 — 5) — kérdezi máskor. „ . . . megengedhetek magunknak ilyen szavakat!" (mint a „városnegyed") írja egyszer (163.). Felismeri, hogy a létigét bizonyos helyzetekben nem kell, sőt nem lehet kimondani. Többször kijavítja, átírja szövegeit, betold egy-egy szót, vagy kihúz bizonyos szavakat szóbeli vagy írott közleményeiből. Általában rendkívüli fontosságot tulajdonít annak, hogy a dolgokat és a személyeket adott esetben megnevezze-e vagy sem, és ha igen, hogyan. Ennek oka a küzdelem a kifejezhetetlennel, az elmondhatatlannal, annak tudata, hogy egy dolog, személy vagy szituáció mást jelent neki és mást a többieknek. Feleségét például mindig aggályoskodó pontossággal nevezi meg. Azt pedig, ha mások mondják felesége nevét, magánélete megsértésének tartja. Feleségének több különböző neve van a különböző emberek és szituációk számára: Madame