Magyar Nyelv – 85. évfolyam – 1989.
2. szám - Élő nyelv - Bartha Csilla: Adalékok a detroiti magyar közösség nyelvállapotához
GÖRBEDI MIKLÓS a tiszalöki zsidó neveket veszi sorra, s látja el mindegyiket megfelelő, bőséges magyarázattal (11 lap). Ricz SÁNDOR a makói nazarénusok neveit és ragadványneveit emelte ki a város névanyagából (76 lap). SZÉKELYHÍDI FERENC a debreceni cívisek ragadványneveiből ad válogatást (6 lap). HORVÁTH DEZSŐ és SZILBER TAMÁS egy győri szakközépiskola diákneveit küldte be jó rendszerezésben, pontos és modern feldolgozásban (12 lap). Az állatnevek köréből készítette pályamunkáját CSAPÓ JULIANNA. Mecsér szarvasmarha, ló- és kutyaneveit gyűjtötte össze teljességre törekedve, s ezeket csoportosította több szempontból is (34 lap). SZAKÁLL MIKLÓSNÉ Nemespátró régi állatneveit és állatszólítóit kutatta föl, majd írta le öt kéziratos lapon. A Makói Kun Béla Általános Iskola honismereti szakköre Rácz Sándor vezetésével gyűjtött a városban állatneveket, s ezeket a gyerekek rajzaival ellátva két pályamunkában juttatta el a pályázatra (23]— 70 lap). Ebben betűrendben közlik a neveket, megjelölik az állatfajt s a név viselőinek számát is. Végül megállapíthatjuk, hogy népnyelvi szempontból eredményes volt ez a néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázat is. Több olyan munka született, amelyet a szakterületek hivatásos kutatói forrásként használnak majd, hiszen értékes, kihalt vagy kihalóban levő adatokat találnak benne. Ezeknek a megmentésére hirdeti meg a továbbiakban is a Néprajzi Múzeum és a Nyelvtudományi Intézet a gyűjtőpályázatot, s ezeknek az értékelése, megbecsülése egyaránt feladata az önkéntes gyűjtőknek és a hivatásos nyelvjáráskutatóknak. HAJDÚ MIHÁLY Adalékok a detroiti magyar közösség nyelvállapotához 1987 nyarán néhány hetet Detroitban töltöttem, és interjúkat készítettem — adatközlőimet generációk szerint válogatva —, hogy az élő nyelvet vizsgálat alá vessem, s benyomásokat szerezzek az ottani magyarság magyar nyelvtudásáról, anyanyelvük megőrzésének lehetőségeiről, nehézségeiről. Azonnal fölmerülhet a kérdés: mikor beszélhetünk, és beszélhetünk-e egyáltalán egy második-harmadik generációs magyar esetében magyar anyanyelvről, továbbá kit és milyen kritériumok alapján tekinthetünk az Egyesült Államokban magyarnak. A probléma rendkívül összetett, hiszen itt személyes, emocionális megnyilatkozások ütköznek össze objektív ismérvekkel. (A United States Census Bureau, az USA népszámlálási hivatala három szempontot vesz figyelembe az etnikai hovatartozás meghatározásánál: 1. születési hely; 2. szülők születési helye, származása; 3. anyanyelv. Ezáltal a harmadik generációt vagy akiknek csak nagyszülei születtek Magyarországon, kizárja a számlálásból.) A diaszpórában élő csoportok esetében — véleményem szerint — nem beszélhetünk nemzettudatról, inkább valamiféle etnikumtudatot említhetnénk. A „magyarságtudat" kifejezést célzatosan kerültem, hiszen még a „magyar" jelző szemantikai tartalmai is zavarosak a megkérdezettek, a köztudat számára. (Vö. CSEPELI GYÖRGY, Nemzeti tudat és érzésvilág. Bp., 1984. 44.) CSEPELI GYÖRGY magyarországi adataival (nevezetesen, hogy a megkérdezettekből „a legtöbben (64%) az anyanyelvet tekintik kritériumnak" — i. m. 47) összhangban állnak az általam feltett kérdésre adott válaszok is, vagyis az amerikai magyarság, legfőképpen az első generáció a „magyarnak lenni" és „magyarul beszélni" kijelentések közé egyenlőségjelet tesz. Bizonyítják ezt azok a vallomások is, melyek adatközlőimtől származnak, akik gondolataikat végre kimondva titokban abban reménykedtek, hogy a bennük évtizedek alatt felgyülemlett