Magyar Nyelv – 89. évfolyam – 1993.
2. szám - Kisebb közlemények - Dobóné Berencsi Margit: Impresszionista és expresszionista vonások Szabó Lőrinc „Föld, erdő, isten” című kötetében
Szabó Lőrinc realista ábrázolásra való törekvése azonban nem mentes a panteista életörömtől, a zaklatott, expresszionista, rapszodikus hangoktól, s a természetbe olvadás impresszionista érzésétől és ábrázolásától. Szabó Lőrinc nem impresszionista (expresszionistává pedig később válik egy rövid időre), első kötete sem az, de életművében, elsősorban a „Föld, erdő, isteni", a Tücsökzene és a „Huszonhatodik év" egyes darabjaiban kimutatható néhány impresszionista és expresszionista sajátosság. Ezek a vonások nagyrészt a gazdag magyar és világirodalmi ismereteinek ösztönzésére, az előtte járó nemzedékek formaalakításának eredményeire vezethetők vissza, részben pedig a költő lelki alkatából is adódnak. Igaz, hajlamai sokkal közelebb állnak az expresszionizmushoz, de őriznek egy-két impresszionista vonást is. Szabó Lőrinc személyes ismerősei, barátai, a róla szóló tanulmányok, monográfiák szerzői gyakran emlegetik kielégíthetetlen kíváncsiságából fakadó szenvedélyes érzékelési vágyát, környezete iránt érdeklődő, túlérzékeny természetét. Rá leginkább vonatkozik T. LOVAS Rózsának a következő megállapítása: ,,Az impresszionista lelki alkat szenvedélyesen hajszolja az érzékelés szenzációit, s gyakran nagy élménnyé fokozza a legapróbb, legszembetűnőbb benyomást is, mely öt érzékén át hull a lelkébe." (A magyar impresszionista költészet stílusformái. Bp., 1944. 4.) A „Föld, erdő, isten" írója az egész világot bekapcsolja vérkeringésébe, idegrendszerébe. Nagy életszomjúsága, az érzékelés élményének hajszolására készteti. Nyugtalan szelleme, lázadása és életöröme vezeti el a valóság erotizált szemléletéig, a természet tökéletes birtokba vételéig. Nem a kisember szürke élete vonzza, hanem a kikapcsolódás lehetősége, az új kalandok, a titkos vágyak teljesülése. A városból, a társadalomból kiábrándult költő úgy menekül a természet idilli tájaira, az ott föllelt szépségek magasabb rendű értékeihez, hogy eggyé válik velük, s a föld sűrű íze ereimbe ivódott (I.). És a föld csírái / kikeltek bennem: . . . s meztelen tölgyek izma s feszül karomban, (XXXIII.); s csontjaimat záporok könnye mossa / fehér kövekké, húsomból kövér / hangyák zsibonganak elő, hangom esti / tücsök dalában őrzi bánatom (XXXVI), oly mély gyönyörré / sűrűsödik az élet, hogy ilyenkor / hajam az erdő ruganyos hajával / összefolyik, karom ölelve nő a / kék láthatárba, mellem eke vérzi, / hangom a szél dala és az örök Nap az én szemeimből nevet a földre. (II.) A fenti idézetek jól mutatják az expresszionista és impresszionista hangulatokat egyesítő megszemélyesítéseket, amelyeknek nemcsak magas számbeli arányára figyelhetünk fel, hanem különleges funkciójára is. Nekik köszönhető, hogy a természet a kötetben nem mindig díszlet, nem merev dekoráció csupán, hiszen a környezet igen sokszor aktív szerepet vállal a költővel való kapcsolatban. Az antropomorfizáció által felnagyított jelenségekben elsősorban a mozgás, a változás erősödik fel. De a dinamikus, művészileg ábrázolt világba beleérezzük Szabó Lőrinc szenvedélyes érzékelésének legfinomabb velejáróit, s megismerjük az érzékelésén átszűrt természet- és társadalomszemléletét. A versbeli környezet úgy él, cselekszik, érez, ahogyan a költő. A felületek mögött az ő erősen felfokozott, izgatott lelkiállapota rejtőzik. A megelevenítés, a túlméretezett életrajza itt tehát több, mint illúzióteremtő hangulatforrás: az ábrázolt természeti jelenségekben az író belső világára, lelki tájaira ismerünk. Az antropomorfizált környezet ábrázolása sokszor látomásszerűséget kölcsönöz, különösen azoknak a verseknek, amelyeknek egy részén vagy egészén végigvonul a megszemélyesítés. Az impresszionista hangulati emlék felidézését csendes, hangtalan, álomszerű jelenet teszi lehetővé: a hegy is elfüggönyözte kék arcát és a nádas / eldajkálta a síró szeleket. / Jött a sötétség . . . Reszkető keze / megtapogatta kunyhóm falait, / nagy árnyakat bontott ki és bemászott / udvaromra a kerítésen át. / Ott megpihent, aztán anyagtalan / testével óvatosan eltakarta / az ablakokat, a kereszteket, / s hogy megmérgezze csillogó vizét, / vén kutunkba is leereszkedett . . . / Már félni kezdtem, de a hegytetőkön / előgurult a Hold.. . Cím: a halott / fehér fényben fekete bivalyok / ballagtak át a szétfolyó mezőkön. (IV.)