Magyar Nyelv – 92. évfolyam – 1996.
1. szám - Tolcsvai Nagy Gábor: Stílus, norma, cselekvés
stílus pragmatikai jellegű értelmezésének jelentőségét, ENKVIST műve alapján (NILS ERIK ENKVIST, On Defining Style. In: N. E. ENKVIST—J. SPENCER—M. J. GREGORY (eds.), Linguistics and Style. Longman, London, 1964. 1—56). Eszerint a stílus a kommunikációs helyzetnek megfelelő nyelvhasználati változat, olyan kontextus, amely magában foglalja a társadalmi tevékenység fő típusait, a szövegtípusokat s a résztvevők egymáshoz való viszonyát (vö. PÉTER MIHÁLY, Stilisztikai alapfogalmaink tisztázásához. In: IMRE L. — SZATHMÁRI J.—SZŰTS L. (szerk.), Jelentéstan és stilisztika. NytudÉrt. 83. sz. 1974. 458—63., Uo., Jegyzetek a funkcionális nyelvhasonlításról. ÁNyT. XII. 1978. 221—31). E meghatározás természetesen egészen más, nem grammatikai normakörülírást kíván, s a cselekvéselmélet bevonását igényli. Az alábbiakban elsőként ilyen normafogalommal igyekszünk viszonyba állítani a stílus kategóriáját. A normafogalom nem szűk grammatikai megközelítése előtt a stílussal kapcsolatba hozott norma-eltérés viszony relatív jellegére rámutató véleményeket szükséges idézni. BERND SPILLNER szerint „amikor a nyelvi rendszer normájának felállításakor a stilisztikailag eltérő nyelvi jelenségeket a szűk értelemben vett rendszerhelyességnek megfelelően nem vesszük figyelembe, a szövegekben fellépő eltéréseket a normához mint olyanhoz hasonlítva nem lehet meghatározni. Ebben az esetben a stílus kategóriája egy önmagába záródó körben definiálódik: először tudnunk kell azt, hogy melyek a stíluselemek, ezeket nem vesszük föl a nyelvi rendszer leírásába, s ennek következtében stilisztikaiként határozzuk meg őket, mert nem tartoznak a nyelvi rendszerhez" (BERND SPILLNER, Linguistik und Literaturwissenschaft: Stilforschung, Rhetorik, Textlinguistik. Stuttgart, 1974. 36). SPILLNER tehát a norma relatív jellegére mutat rá. Más szemszögből, részletesebben és összetettebben ad támpontokat M. A. K. HALLIDAY. Ennek megfelelően a nyelv közös jelentéspotenciál, amely egyként része a tapasztalatnak és a tapasztalat személyközi értelmezésének (HALLIDAY i. m. 1—2). A nyelvet szociokulturális kontextusban kell (vagy legalábbis lehetséges) bemutatni. „A nyelv a kultúrát alkotó szemiotikai rendszerek egyike [...] A legkonkrétabb szinten abból az elemi tényből indulunk ki, hogy az emberek beszélnek egymással. A nyelv nem mondatokból áll, hanem természetesen beszédből — a jelentések személyközi kontextusban való, valamilyen módú cseréjéből. A jelentések cseréjének kontextusa nincs híján a társadalmi értéknek; a beszéd kontextusa önmagában szemiotikai szerkezet, melynek (a kultúrából eredő) formája van, s mely a résztvevőket képessé teszi arra, hogy megjósolják az éppen érvényben levő regiszter jellemzőit , s így meg tudják érteni egymást a beszéd során" (HALLIDAY i. m. 2). Az egyén nyelvi tudása korlátozott, de nem zárt. Nem fedi le a teljes nyelvet mint rendszert; az anyanyelvváltozatot adó beszélőközösség határozza meg az induló nyelvi horizontot, s ezt később az egyén megváltoztathatja, tágíthatja. A Bildungnak nagy a szerepe az anyanyelvi beszélő egyedi nyelvi történetében, mely folyamatban a tanulási és a heurisztikus mozzanatok egyaránt szerepet játszanak, illetve szerepet játszhatnak. Az egyén nyelvi tudása történetileg meghatározott tudás, melyet szocializációja, az annak során megismert regiszterek, egyéni nyelvi története, a képzésre való képessége adnak ki. Mindez együttesen jelöli ki az anyanyelvi beszélő mindenkori nyelvi horizontját, egy nyelvközösség nyelvi hagyománymondásának azon részét, melyet a közösség adott tagja bármilyen módon mondani vagy érteni tud. Mindennek pszichológiai hátterét megítélésünk szerint a kognitív tudomány és a kognitív nyelvészet nyolcvanas évekbeli eredményei adják meg a legreálisabban (összefoglalóan, részletes bibliográfiával. MONIKA SCHWARZ, Einführung in die Kognitive Linguistik. Francke, Tübingen, 1992.). A kognitív grammatika szerint az anyanyelvi beszélő nem zárt kategóriákban és a kategóriák kritériumainak maradéktalanul megfelelő