Magyar Nyelv – 98. évfolyam – 2002.

1. szám - Nyomárkay István: Nyelvi helyzetkép déli szomszédainkról

egyszerre német és felsőszorb hatás alatt áll. További kodifikált vagy tervezett standard nyelvek elismerésére vajmi kevés kilátás van; a morva vagy a mok­sai szláv aligha formá­lódhatik majd tartósan fennálló standardizált irodalmi nyelvvé. (Vö. MARTI, ROLAND i. m. 527—42. Uo., Probleme europaischer Kleinsprachen. Sorbisch und Bündnerromanisch: Vortrage und Abhandlungen der Slavistik Bd. 18. Verlag Otto Sagner, München, 1990.). 2. Visszatérve a szerbhorvát (horvátszerb) nyelvkérdéshez, először tekintsük át nagy vonalakban a két irodalmi nyelv fejlődését, nézzük meg röviden a körülbelül másfélszáz éves „szerbhorvát" korszakot, s végül lássuk néhány konkrét nyelvi példa segítségével is a horvát, a szerb, a bosnyák és a most kialakulóban levő montenegrói nyelv (?) közötti különbségeket. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a felsorolt nyelvek genetikailag rokonok, ugyan­azon típushoz tartoznak, és a reális tekintetben is igen sok közös vonást mutatnak, nyelvtani szerkezetükben megegyeznek (a csekély számú különbségre rá fogok mutatni), szókincsük nagy része természetesen szintén egyező, leginkább szókincsgyarapításuk módjában fi­gyelhetők meg elütő preferenciák. Hogyan lehetséges akkor mégis, hogy ma már nem nyelvváltozatokról, helyi nyelvekről, hanem önálló, sőt különálló irodalmi nyelvekről be­szélünk? A feltett kérdésre a választ egyrészt a nyelv története, másrészt a nyelvi jelensé­gek szociolingvisztikai vizsgálata adja meg. 3. Abból kell kiindulnunk, hogy a déli szláv idiómák a Karavánkáktól a Fekete ten­gerig egymásba fokozatosan átmenő dialektusláncolatot képeztek és képeznek, amelyben a szomszédos nyelvjárások beszélői kölcsönösen megértik egymást. Éles nyelvi határ a déli szláv nyelvek között nem is húzható. Primus Truber (1508—1586), a szlovén re­formátor volt az első, aki tapasztalatai alapján azt állította, hogy az ő szlovén anyanyelve, amelyet németül „windisch"-nek nevezett, szülőföldjétől egészen Bulgáriáig használható, „végszükségben érthető", ezért fölvetette azt a gondolatot, hogy a tisztán lutheri értelemben magyarázott evangéliumot ezen a nyelven kellene hirdetni az egész déli szláv térségben. (Vö. KATICIC, RADOSLAV: Serbokroatische Sprache — Serbo-kroatischer Sprachtstreit. In: Das jugoslawische Desaster. Historische, sprachliche und ideologische Hintergründe. Her­ausgegeben von BERNHARD LAUER und WERNER LEHFELDT. Harrasowitz Verlag, Wies­baden, 1995. 23—79.) Lényegében ez az elképzelés tér vissza a XIX. sz.-i illír­ mozga­lomban is, amelynek vezetői eleinte egyetlen közös irodalmi nyelvet kívántak létrehozni valamennyi déli szláv nép számára. Persze hamarosan kiderült, hogy elgondolásuk ke­resztülvihetetlen. 4. Az első irodalmi nyelv, amely a szerbhorvát diaszisztéma területén is használatos volt, az ószláv vagy óegyházi szláv. Ezt az idő folyamán az egyes területek helyi nyel­veihez igazították, így jöttek létre az ószláv nyelv különféle redakciói. Az ószlávba első­sorban horvát területen már a középkorban népnyelvi elemek is keveredtek. Szerb terü­leten ezzel szemben a népnyelv az írott nyelvre egészen a XVIII. század második feléig csak elenyésző befolyást gyakorolt, évszázadokig tartotta magát a szerb egyházi szláv, amelybe az orosz befolyás erősödésével egyre több orosz nyelvi elem is vegyült, így a XVIII. sz. végéig a szerbek írott nyelve tulajdonképpen keveréknyelv volt. Az első szerb író, aki megkísérelt népnyelven írni, Dositej Obradovic (1739—1811) volt. Főmű­ve, „Életem és élményeim" (Zivot i prikljucenija) 1783-ban Lipcsében jelent meg. Fone­tika, morfológia, valamint konkrét jelentésű lexika tekintetben a népnyelvet használta, de — főként az elvont fogalmak kifejezéseire — sok orosz, illetve szerbesített orosz szót volt kénytelen műveibe iktatni. A szerb irodalmi nyelv kialakításában döntő szerepe Vuk

Next