Magyar Nyelv – 98. évfolyam – 2002.
1. szám - Nyomárkay István: Nyelvi helyzetkép déli szomszédainkról
egyszerre német és felsőszorb hatás alatt áll. További kodifikált vagy tervezett standard nyelvek elismerésére vajmi kevés kilátás van; a morva vagy a moksai szláv aligha formálódhatik majd tartósan fennálló standardizált irodalmi nyelvvé. (Vö. MARTI, ROLAND i. m. 527—42. Uo., Probleme europaischer Kleinsprachen. Sorbisch und Bündnerromanisch: Vortrage und Abhandlungen der Slavistik Bd. 18. Verlag Otto Sagner, München, 1990.). 2. Visszatérve a szerbhorvát (horvátszerb) nyelvkérdéshez, először tekintsük át nagy vonalakban a két irodalmi nyelv fejlődését, nézzük meg röviden a körülbelül másfélszáz éves „szerbhorvát" korszakot, s végül lássuk néhány konkrét nyelvi példa segítségével is a horvát, a szerb, a bosnyák és a most kialakulóban levő montenegrói nyelv (?) közötti különbségeket. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a felsorolt nyelvek genetikailag rokonok, ugyanazon típushoz tartoznak, és a reális tekintetben is igen sok közös vonást mutatnak, nyelvtani szerkezetükben megegyeznek (a csekély számú különbségre rá fogok mutatni), szókincsük nagy része természetesen szintén egyező, leginkább szókincsgyarapításuk módjában figyelhetők meg elütő preferenciák. Hogyan lehetséges akkor mégis, hogy ma már nem nyelvváltozatokról, helyi nyelvekről, hanem önálló, sőt különálló irodalmi nyelvekről beszélünk? A feltett kérdésre a választ egyrészt a nyelv története, másrészt a nyelvi jelenségek szociolingvisztikai vizsgálata adja meg. 3. Abból kell kiindulnunk, hogy a déli szláv idiómák a Karavánkáktól a Fekete tengerig egymásba fokozatosan átmenő dialektusláncolatot képeztek és képeznek, amelyben a szomszédos nyelvjárások beszélői kölcsönösen megértik egymást. Éles nyelvi határ a déli szláv nyelvek között nem is húzható. Primus Truber (1508—1586), a szlovén reformátor volt az első, aki tapasztalatai alapján azt állította, hogy az ő szlovén anyanyelve, amelyet németül „windisch"-nek nevezett, szülőföldjétől egészen Bulgáriáig használható, „végszükségben érthető", ezért fölvetette azt a gondolatot, hogy a tisztán lutheri értelemben magyarázott evangéliumot ezen a nyelven kellene hirdetni az egész déli szláv térségben. (Vö. KATICIC, RADOSLAV: Serbokroatische Sprache — Serbo-kroatischer Sprachtstreit. In: Das jugoslawische Desaster. Historische, sprachliche und ideologische Hintergründe. Herausgegeben von BERNHARD LAUER und WERNER LEHFELDT. Harrasowitz Verlag, Wiesbaden, 1995. 23—79.) Lényegében ez az elképzelés tér vissza a XIX. sz.-i illír mozgalomban is, amelynek vezetői eleinte egyetlen közös irodalmi nyelvet kívántak létrehozni valamennyi déli szláv nép számára. Persze hamarosan kiderült, hogy elgondolásuk keresztülvihetetlen. 4. Az első irodalmi nyelv, amely a szerbhorvát diaszisztéma területén is használatos volt, az ószláv vagy óegyházi szláv. Ezt az idő folyamán az egyes területek helyi nyelveihez igazították, így jöttek létre az ószláv nyelv különféle redakciói. Az ószlávba elsősorban horvát területen már a középkorban népnyelvi elemek is keveredtek. Szerb területen ezzel szemben a népnyelv az írott nyelvre egészen a XVIII. század második feléig csak elenyésző befolyást gyakorolt, évszázadokig tartotta magát a szerb egyházi szláv, amelybe az orosz befolyás erősödésével egyre több orosz nyelvi elem is vegyült, így a XVIII. sz. végéig a szerbek írott nyelve tulajdonképpen keveréknyelv volt. Az első szerb író, aki megkísérelt népnyelven írni, Dositej Obradovic (1739—1811) volt. Főműve, „Életem és élményeim" (Zivot i prikljucenija) 1783-ban Lipcsében jelent meg. Fonetika, morfológia, valamint konkrét jelentésű lexika tekintetben a népnyelvet használta, de — főként az elvont fogalmak kifejezéseire — sok orosz, illetve szerbesített orosz szót volt kénytelen műveibe iktatni. A szerb irodalmi nyelv kialakításában döntő szerepe Vuk