Magyar Nyelv – 105. évfolyam – 2009.
1. szám - Társasági ügyek - Havas Ferenc: Péter Mihály 80 éves
Péter Tudományegyetemen, az ELTE elődjén kezdte meg 1947-ben, angol-orosz tanári szakon, de két évvel később állami ösztöndíjasként a Leningrádi Állami Egyetem orosz nyelv és irodalom szakára került, ahol 1954-ben kitüntetéssel diplomát szerzett. Budapestre visszatérve két évig az akkori Lenin Intézet tanársegédeként működött, 1956 szeptembere óta pedig megszakítás nélkül az ELTE orosz tanszékének oktatója, még ha ez a tanszék időnként megnevezést váltott is. 1959-ben adjunktussá léptették elő, 1967-ben lett docens, 1985-ben pedig elnyerte az egyetemi tanári kinevezést. Nyugdíjba vonulása óta ugyanezen tanszék professor emeritusa. Több mint tíz éven át vezetője is volt ennek a tanszéknek, mégpedig 1981-től. 1978 és 1991 között egyúttal a Szláv Filológiai Tanszéket is vezette. 1972 és 78 között betöltötte a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesi tisztét is. Egyszóval először hallgatóként, majd kutatóként, oktatóként és vezetőként hűségesen és aktívan jelen volt és jelen van az ELTE Bölcsészkarán, ha a leningrádi meg a Lenin intézeti kitérőt nem számítjuk, több mint hat évtizede. Péter Mihály mindeközben megszerezte mindazon tudományos rangokat, melyeknek elérése önmagán múlott. „Az orosz kérdő mondat hanglejtéséről" szóló értekezésével 1959-ben egyetemi doktori címet szerzett (a témában később egy sor tanulmánya jelent meg), „Tvardovszkij poémáinak költői nyelve" című disszertációja megvédésével lett kandidátus 1965-ben (ezen alapult 1970-es monográfiája), végül 1988-ban „A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai" című értekezése alapján (könyvként 1991-ben látott napvilágot) a tudományok doktora lett. Ami tudományos publikációit illeti - bár nem a számuk a lényeg, de azért ez is mutat valamit -, könyveinek, tanulmányainak, bírálatainak és ismertetéseinek számát (minthogy a teljes naprakész lista nem áll rendelkezésemre, így némi extrapolációval) kétszáz felettinek becsülöm, és akkor még szóba sem hoztam szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkásságát, melyek között olyan tételek is említendők, mint a Studia Russica szerkesztése majdnem egy évtizeden át, vagy az Általános Nyelvészeti Tanulmányok XIX. kötete és egy sor egyéb gyűjteményes kiadvány, ki győzné sorolni. Az orosz nyelv történeti grammatikájáról írott 1969-es, sokszorosan újra kiadott tankönyvéből orosz szakosok nemzedékei tanultak és tanulnak, én magam egyes eredetileg nem didaktikai célból keletkezett dolgozatait, mint például „A nyelv hangalakja" vagy „A prágai iskola" címűt tananyagként használtam az általános nyelvészet szakosok oktatásában. Ez utóbbi kiemelés persze pusztán egy véletlenszerűen kiválasztott oktató szubjektív szelekciója. Péter Mihály műveinek bibliográfiáját áttekintve kétség sem férhet hozzá, hogy tanulmányai részét képezik egy sor tudományág és egyetemi tantárgy - és korántsem csupán a ruszisztika - kötelezőolvasmány-listájának. Sokan vagyunk nyelvészek, sokan irodalmárok. De nevezhetjük-e magunkat filológusnak? Péter Mihály egyértelműen az. Nem egyszerűen arról van szó - bár mi sem szembetűnőbb hogy tudományos munkásságának íve átfogja az orosz történeti és leíró nyelvészet, az általános nyelvtudomány, a fonetika, a lexikológia, a stilisztika, a fordítástudomány, a poétika és egy sor más diszciplína témakörét, hanem arról, hogy nála ezek a szempontok szinte mindig együtt, egyidőben vannak jelen. Ami egy-egy tanulmányában kiemelt téma, valóban mindig valamifzól van kiemelve: egy általános filológiai műveltségből, igényszintből és intellektuális érdekből táplálkozik. Voltaképpen innen magyarázható munkásságának széles spektruma is, ami legalábbis egyik vonatkozása többször hangoztatott elvének, miszerint ő nihil linguistici a se alienum putat. És innen az is, hogy amit ír, az adott témában nem járatos olvasó számára is érdekes, értékes és gondolatébresztő.