Magyar Nyelv – 115. évfolyam – 2019.
2019 / 2. szám - TÁRSASÁGI ÜGYEK - Ladányi Mária: Péter Mihály 90 éves
Társasági ügyek ben kezdte meg 1947-ben. Tanulmányait 1949-ben állami ösztöndíjasként a Leningrádi Állami Egyetem orosz nyelv és irodalom szakán folytatta, ahol 1954-ben szerzett kitüntetéses diplomát. 1954 és 1956 között (már ismét Budapesten) az akkori Lenin Intézet tanársegédje lett, majd 1956 szeptembere óta egészen nyugdíjba vonulásáig (sőt professor emeritusként azon túl is) folyamatosan az ELTE ВТК (mai nevén) Orosz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének tanára volt, 1956-tól tanársegédként, 1959-től adjunktusként, 1967-től docensként, 1985-től pedig egyetemi tanárként. 1981-től több mint tíz éven át vezetője is volt az Orosz Tanszéknek, valamint hosszú éveken át szerkesztette a tanszék kiadványát, a Studia Russica című folyóiratot. Emellett 1978 és 1991 között a Szláv Filológiai Tanszéket is vezette, illetve 1972 és 1978 között a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesi funkcióját is betöltötte. Péter Mihály tudományos pályájának alakulását jelentős és nagy hatású publikációi mellett megszerzett tudományos fokozatai is jelzik; a fokozatszerzések során megvédett disszertációinak témái egyben megmutatják szerteágazó kutatási területeit is. 1959-ben lett egyetemi doktor Az orosz kérdőmondat hanglejtéséről című értekezésével, 1965-ben védte meg Tvardovszkij poémáinak költői nyelve című kandidátusi disszertációját, majd A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai című doktori értekezése alapján 1988-ban szerezte meg a nyelvtudományok doktora címet (utóbbi két értekezése 1970-ben, illetve 1991-ben monográfiaként is megjelent). Péter Mihály pályája során kutatóként és tanárként is számos témával foglalkozott, a fonológiától a grammatikán és a verstanon át a különböző nyelvi funkciókig (vö. pl. Zoltán et al. szerk. 1998: 7-13). Ezek közül nem egy alkalmas volt a nyelvészet és az irodalom problematikájának összekapcsolására. Ez nem véletlen, hiszen mint annyiunkat, őt is irodalmi érdeklődése vezette a nyelv és a nyelvészet felé. Ahogyan A nyelvészetről - egyes szám első személyben című gyűjteményben, valamint a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások sorozatának róla szóló 52. füzetében (Bolla szerk. 1998) is említi: „A másik nagy ösztönzés a nyelv »felfedezésére« az irodalom oldaláról ért. A gimnáziumban a tudósnak is kiváló Komlós Aladár volt magyartanárom, ő oltott be a Nyugat nagy lírikusai iránti rajongással” (PÉTER 1991: 206). Péter Mihály emberi és kutatói egyéniségét jól jellemzik azok a tulajdonságok, amelyeket ő maga foglalt össze A nyelvészetről — egyes szám első személyben című gyűjteményben megjelent írásában: a tények tisztelete, a törvényszerűségek keresése, a kritikai érzék, a más elméleti meggondolásokat alapul vevő pályatársakkal szembeni tolerancia, a tudományos megismerés folyamatként, illetve az emberi nyelv antropológiai jelenségként történő felfogása (vö. Péter 1991: 206). Saját meggyőződésének és talán az általa sokat tanulmányozott prágai iskola funkcionális szemléletének is köszönhető, hogy Péter Mihálynak megvolt az érzékenysége arra, hogy korán felfigyeljen a formális nyelvészet ellenében kibontakozó alternatív törekvésekre. Miközben elismerte a generatív és posztgeneratív irányzatok szerepét abban, hogy „a nyelvi közlés, ez a kizárólagosan emberi tevékenység” kutatása „az ember és a gép közötti nyelvi kommunikáció lehetőségével egészüljön ki”, már 1991-ben is fontos meglátása volt, hogy „a »számítógép mint szimulált ember« és az »ember mint számítógép« problémájának feltárása annak tisztázását is igényli, hogy melyek a természetes emberi nyelv szerkezetének és működésének azon oldalai, amelyek ellenállnak a formalizálásnak, a matematikai és/vagy logikai módszerekkel történő megközelítésnek. Nem véletlen, hogy éppen az utóbbi évtizedekben, a generatív és posztgeneratív irányzatokkal párhuzamosan alakultak