Magyar Nyelvőr – 27. évfolyam – 1898.
Idegen csemeték. Fattyúhajtások - Jókai ellenállási részlete. Tóth Béla
is kefekötőnek nézi és ha az író eleve tiltakozik minden nyelvész kritikája ellen. Papp Dániel ennek az ellenkezőjéről senkit sem fog meggyőzni az ő szofizmáival. SIMONYI ZSIGMOND: Elhibázott kezdet. Wlassics Gyula miniszter bőkezűsége lehetővé tette, hogy az Akadémia már az idén hozzáfoghat az új nagy szótár munkájához. Ámde az első lépés, melyet az új szótári bizottság tett, igen szerencsétlen lépés. Azt határozta ugyanis, hogy összeiratja, kinyomatja s a dolgozótársak kezébe adja az összes címszókat, melyek eddigi szótárainkban megvannak. Azért kell-e ez a szójegyzék, hogy a gyűjtők aztán azt gyűjtsék, ami ott hiányzani fog? Mintha bizony az volna a fődolog, hogy mennél több új szót gyűjtsünk, hogy mennél több címszó legyen a nagy szótárban. Legfontosabb a szóknak jelentése és használata, erről pedig az a címszógyűjtemény nem adhat fölvilágosítást. A gyűjtő nem fogja kiírni Gyulainak azt a mondatát, melyben „a remény és lemondás, a diadal és kétségbeesés" vannak szembeállítva (Nők a tükör előtt), mert a szójegyzékben ott lesz a lemondás, pedig CzF.-nál csak a hivatalról stb. való lemondás van említve. Szintúgy mellőzni fogják talán Vörösmarty sorát: „Még egyszer fölemelte szavát Sár róna vidékén" (Két szomsz.), mert hisz mindezek az egyes szók meglesznek a jegyzékben. De hogy szavát fölemelni mint szólás megvan e eddigi szótárainkban, az kérdés. Ha megvan, ismét kérdés, nem mondvacsinált példával van-e meg; pedig a Vörösmartyból való idézetnek egész más a tanulsága s a bizonyító ereje, mint a szótárbra csinálta példának. — De annak a szójegyzéknek különben sem lesz semmi haszna. A gyűjtő nem fog, mert nem képes megnézni minden egyes szót a jegyzékben. Ha a könyvben egymásután ezer meg ezer ilyen közönséges szót fog olvasni, Párizsba, lőni, hogy, lássa, hallja, élvezze, az, ember, e, világváros, bájait stb. stb. stb., nincsen az az értelmes ember, aki arra a lélekölő gép-szerepre vállalkozzék, hogy ezt a sok ezer szót összevissza keresse a jegyzékben, csak azért, hogy hátha mégis hiányzik valamelyik. Nem, hanem az ilyen mindennapi szókat egyszerűen mellőzni fogja abban a föltevésben, hogy úgyis megvannak már. És akkor mi fog történni ? Mellőzni fogja ezeket a közönséges szókat is: szobácska, furulyaszó, hótakarta, bálkirálynő, dobbanás, dédelget, pedig ezek mind hiányzanak a régi nagy szótárban! — Vagy vegyük ellenkezőleg a ritka szókat. Valaki talán egy szóban megtalálná ezt a szót: fürösziő, s nem irná ki, mert már megvan CzF.-nál. CzF. semmivel sem bizonyítja, hogy ez a szó csakugyan megvan a magyar nyelvben, s ha megléte bebizonyulna, ez igen érdekes volna már csak a füröszt ige kedvéért is. Vagy pl. Gyulai Pál olvasója erre a szóra akadna: Széchenyieskedés; de tegyük föl, hogy ez a szójegyzékben is megvolna s azért a gyűjtő nem irná ki, holott eddigi szótáríróink talán éppen Gyulaiból nem idézik, noha ő alkotta! — A címszó-jegyzéknek tehát se haszna, se célja, legföljebb, hogy egy-két gyűjtőt külön meg lehetne bízni avval a