Magyar Nyelvőr – 73. évfolyam – 1949.
Földessy Gyula: Költészetünk és nyelvünk
Ady több szót és szólást vesz át Csokonaitól, így a ,,hars" szót, melyet Csokonai így foglal be a Kleist műfordításának jegyzéseibe: " .. Hars: innen harsog, harsány, harsányt. Onomatopoimenon (hangutánzás). Dunamellék. (Adynál: harsos a Mag hó alattban: „szélharsan" a Csokonai Vitéz Mihály c. versében.) Csokonaitól került Adyhoz a bihari górál (hajigál) — Adynál „górált bús fénycsodák" (Az egyenes csillag-Ъап), a hullán ló (ugyancsak Az egyenes csillag-Ъап), a szállal (Adynál a „szállaló idő" A föltámadás szomorúságá-Ъап) stb., stb. Csokonai példáját követi Ady a versei szövegében gyakran használt idegennyelvű szavakkal, Petőfi és Arany óvakodott ettől. És Csokonai ,bihariságára" (Csokonai mondja magát ,,bihari"-nak) emlékeztetnek Ady gyakori, legénykedő hangú, különös tájzamatú kiszólásai. Például hirtelen kapásból: a Kuruc Ádám testvéremben, A harcunkat megharcoltuk-Ъап. Ady Csokonai-kultuszának egy nagy dokumentuma az is, hogy az ő erélyes noszogatására adták elő 19111-ben a Vígszínházban, igen nagy sikerrel, Csokonai Karnyónéját. Csokonai a magyar költészet egy hosszú fejlődés korszakának volt a megindítója s Ady: a bezárója, a legegészebb leteljesedése. Ennek kifejtése nem tartozik tárgyunkhoz. Itt, most, egy más problémára kell rátérnem s ez: a nagy magyar költők hatása a magyar nyelv, a magyar beszéd stiláris kialakulására. * A költészetnek és a nyelvnek, a költők nyelv- és nyelvészet-kultuszán kívül, van egy általános fejlődési szempontból sokkal fontosabb egymásrautaltsága. Voltaképen ez is olyan természetes következménye és ténye a költészet és nyelv egymáshoz való viszonyának, mint a nagy költők nyelvi érdeklődése és nyelvhez értése. Mint Petőfinek gyermekkoromtól állandó olvasója, már sok-sok évvel ezelőtt ráeszméltem arra, milyen feltűnő küönbség van Petőfi és az ő egykét évtizeddel idősebb, ele vele egyidőben élő költő- és írótársainak stílusa között. Ebben az észrevevésben nyilván nem volt semmi egyéni fölfedezés, erre mások is rájöttek vagy rájöhettek s maga ez a tény odavetőleg itt-ott némi részletezéssel csaknem minden irodalomtörténeti kézikönyvben vagy idevágó értekezésben szóba került. De hogy miben áll ez a különbség? — bővebben sohasem tárgyalták. Pedig^31""ferre "a"kérdésre adott pontos és szabatos felelet megvilágítana egy más igen-igen jelentős problémát. Ez a probléma, mennyiben folytak be a nagy magyar költők a magyar nyelv, a magyar élőbeszéd kialakulására, kiművelődésére s viszont másrészt arra is, hogy az élőbeszéd s elsősorban a nép beszéde hogyan formálta s tette kifejezőbbé, plasztikusabbá, tökéletesebbé a költői s egyáltalán az irodalmi beszédet. Valamelyes megindulások és megállapítások voltak már ez utóbbi vonatkozásban is. Egy, a Nyugat 1921-iki évfolyamában megjelent terjedelmesebb tanulmányomban én is foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Állandó figyelemmel nem kísértem minden nyelvészeti és irodalomtörténeti folyóiratunkat; lehet, hogy egy s más idetartozó írás volt ezekben is. De legjobb tudomásom szerint érdemlegesebb s alaposabb elintézése nem volt ennek a problémának s nem is lehetett, mert a szükséges előmunkálatok hiányoztak hozzá. Az már régóta köztudatban van, hogy nagyobb költőink műveiből sok „velős" mondás (axióma) került a közbeszédbe. írók, politikusok gyakran idéztek belőlük s egyes, az emberi életviszonyokat, emberi sajátságokat, társadalmi, lélektani jelenségeket élesebben megvilágító, tömören megfogalmazó gondolatokat újra meg újra ismételgettek, egész a lejáratásig. (Mikszáth, Rákosi Viktor sokszor tette komikussá ezeket a közhelyekké vált s vidéki közszereplőktől nyakrafőre emlegetett citátumokat.) Tóth Béla Szájról-szájra c. érdemes könyvében sokat összegyűjtögetett e nagy