Magyar Nyelvőr – 76. évfolyam – 1952.
Nyelvművelés - Rideg Sándor: Íróink és fordítóink nyelvéhez
bekezdés és valóságábrázolás helyett éppen oda kell csapni, ahol legkevesebbet, vagy éppen semmit sem jelent. Mikszáth a „Fekete folt"-ban nem úgy jelenítette meg a tavaszt, hogy egyetlen szóval leírta, hogy Tavasz s utána Lapaj, a hegyi pásztor nyomban kihajtotta nyáját legelni, hanem gondosan megfestette a rétet, a felhőfoszlányokat is nem feledkezett meg a szeme előtt lévő árva fűszálakról sem. Móricz Zsigmond a gyárról írt, de nem egy nagypuffanású , szóval, hogy „Nagy zaj", aztán higgyük uram, hogy lencse, mert lapos. Szerintem a frázisformulával szerkesztett irodalmi termék semmiféle rokonságban nem áll a természetes emberi beszéddel. Ebből következően bármilyen témában szóljon hozzánk, csak annyira hasonlít a valódi irodalomhoz, mint a mesterséges és nemzés nélkül létrehozott csikó hasonlít az arabs paripához. Hasonlít a csikóhoz, mert négy lába van, mint az asztalnak, de hiányzik belőle a nemzés extázisa, őshevülete és az intelligencia. Senkinek nincs oka azt képzelni, hogy a munkás a műcsikóhoz hasonló sematista vagy formalista irodalmat valaha is elfogadja. Mindezzel kapcsolatban megemlíthetem, hogy a régi vaskalapos világban, a spanyolnátha elvonulása után egy különös betegség kínozta a sülylyedésben lévő polgári világ irodalmát. A nyavalyát kubizmusnak, dadaizmusnak és expresszionizmusnak nevezték. A zeneakadémia termében egymást követték az irodalmi estek, ahol a költők elképzelhetetlenül értelmetlen verseket szavaltak minden megszokott forma és szabály nélkül. A költők nem mondtak ki egyetlen érthető szót sem, s talán éppen ez volt a szerencséjük: a közönség nem tudhatta, hogy mennyire lebecsülik. Valahol a járvány közepe táján Palasovszki Ödön adatta elő legújabb verses kötetének tartalmát. A kötet címe korszerű értelmetlenséggel így hangzott: „Puna luna". Magam ekkoriban a vasas szakszervezet könyvtárában tanulgattam, mint munkanélküli kohómunkás, ahol egy bölényhomlokú vasas oktatott módszeres irodalomolvasásra. Tanítómtól legutoljára azt kívántam, mondaná meg, mit jelent az a két szó, hogy Puna luna. A tanítóm háromheti gondolkozási időt kért, és a határidő leteltével ekként magyarázta meg Palasovszki Puna lunáját: „Elvtárs, te, amint hallottam, faluról kerültél Pestre, tudhatod, hogy a tehén farka alatt két különböző formájú lyuk van, nyilvánvaló hogy Palasovszki ezt a két lyukat akarta érzékeltetni könyve címével." Talán nem szükséges bővebben bizonyítanom, hogy a vasmunkás magyarázata tökéletesen kielégített és ezt a magyarázatot a mai napig sem tudtam elfeledni. Azóta, ha gyatra magyarsággal megírt könyv, avagy értelmetlen írás kerül a kezembe, ezzel a méla megjegyzéssel hajítom a kályhasutba: Bizony, ez is csak puna luna.... Magam mindezzel azt akarom mondani, hogy a munkások már harminc évvel ezelőtt is tudták, hogy mit tekintsenek irodalomnak és művészetnek. Nálunk mostanában a népies írók munkáját kíséri legnagyobb elismerés, mert vitathatatlanul beleszülettek népünk életébe és a nép nyelvén írnak. A népiesek sikeréből kapott lábra az a balhiedelem, hogy könnyebb regényt írni a parasztokról, mint a munkások életéről. Ebből egy árva szó sem igaz, mert Lengyelországban nagy számban jelennek meg könyvek a munkásság életéről s a paraszti élet irodalmát inkább a régi írók fennmaradt művei képviselik új meg új kiadásban. Az igazság földerítése fáradságos dolog és a népiesek nyomán jó egynéhány író, akinek osztályélménye alapján kevés kilátása lehetett egy jó parasztregény megírására, nekihasalt a könnyű munkának. Szerencsére Szabó Pál már évekkel ezelőtt fölfedezte a szocialista és a régi világ között ingadozó parasztot és a példa nyomán azóta parasztságunk fele, sőt több mint fele, úgy ingadozik a regények és elbeszélések lapjain, mint Mohamed koporsója az ég és a föld között. Mohamed esetében valahogyan még érthető az ingadozás, mert