Magyar Nyelvőr – 79. évfolyam – 1955.
Nagy J. Béla: Van-e nyelvhelyesség?
mégpedig a szépirodalom művelőinek és a szakíróknak, köztük az iskolai könyvek szerzőinek egyaránt, a szerkesztőknek, a lektoroknak és az ifjúság nevelőinek, oktatóinak. Elkelne az ilyen kézikönyvnek akár kétféle változata is, egy rövidebb, csupán gyors tájékoztatásra való, azonkívül egy bővebb, olyan, amely a szóban forgó kérdéseknek irodalmára nézve is útbaigazítaná a részletek iránt érdeklődő olvasót. Századunknak első felében voltak is már ilyen összefoglalások, többnyire igen jók, sőt kiválók, pl. Simonyié (Helyes magyarság), Kelemené (Jó magyarság), Balassáé (Helyes magyarság). Még Dengl könyvétől (Magyar nyelvhelyesség és magyar stílus), A Pesti Hírlap Nyelvőrétől és Pintérnek tanulók kezébe szánt Magyar nyelvvédő könyvétől sem lehet elvitatni minden érdemet. Nem mondhatjuk, hogy ezek a művek már elavultak, inkább az a baj, hogy nincsenek forgalomban, nem is igen lehet hozzájuk férni, de az bizonyos, hogy felfrissítő átdolgozásra szorulnak, s a felülvizsgáláson kívül ki is kell egészíteni őket az újabb nyelvhelyességi irodalom eredményeivel. A nyelvművelésnek ez az új, összefoglaló, rendszeres szakkönyve lehetne aztán az a „feljebbviteli fórum" (44), amely hivatva volna arra, hogy eldöntse a sűrűn ismétlődő nyelvhelyességi vitákat. Persze nem szabad azt gondolni, hogy ez a „kódex" véget vetne minden vitatkozásnak, mert a sokszor igen bonyolult nyelvhelyességi kérdésekben azután sem fogunk valamennyien mindig egyetérteni. Helyesírási szabálykönyvünk is van, de annak a döntéseivel sem vagyunk mindenkor megelégedve. Amíg emberek lesznek a földön, mindig lesznek egymással ellentétes felfogások, mindig meg fognak oszlani a vélemények sok-sok dologban, nem éppen csak a helyesírás és a nyelvhelyesség kérdéseiben, tehát mindig lesz vitatkozás is. Ebbe bele kell nyugodnunk. Makay felpanaszolja, hogy kiváló íróink művei sem mentesek a nyelvi hibáktól, pedig az írók stílusa volna a követni való minta. „A tapasztalat azt bizonyítja — úgymond —, hogy szinte bármelyik írónk könyvét ütjük fel, mindegyikben találhatunk olyan »botlásokat«, amilyeneket az iskolai diákdolgozatokban aláhúznék" (49). Ez a felütjük németesség ugyan, mert wir schlagen das Bucii dus magyarul így van: kinyitjuk a könyvet, de az idézet eszembe juttatja, hogy egészen hasonló gondolatot fejezett ki majdnem ötven évvel ezelőtt Szabó László ifjságíró is Az írás mestersége című, 1907-ben megjelent kis könyvecskéjében: „Van-e német, francia vagy angol író, tanár vagy újságíró, aki olyan könyvet vagy újságcikket ír, amelyben grammatikai hiba van? Nincsen. Van-e olyan magyar író, tanár, akadémikus vagy újságíró, akinek bármelyik könyvéből ne lehetne egész kis bokrétát összegyűjteni a magyar nyelv ellen elkövetett hibákból? Ilyen magyar író, tanár, akadémikus [az újságíró itt kimaradt!] —ritkaság" (18). Mit szóljunk mégis ahhoz, hogy legnagyobb íróink műveiben is akadnak nyelvi szeplők? Nem versben, hanem prózában, mert versben a beszédnek nagyobb kötöttségére, a versmértékre, a rímre hivatkozva sok mindent elnézhetünk és megbocsáthatunk költői szabadság címén. A hiba nyilván hiba marad akkor is, ha Petőfi vagy Arany követi el. Makay idéz is Aranynak prózai műveiből, leveleiből néhány olyan kifejezést, amelyet ma helyteleníteni szoktunk (48). Erre a töprengésre azonban könnyen megfelelhetünk. Először is ne felejtsük el, hogy Arany János szerette és kereste az igazságot, tehát nem restellt tanulni. Megrótt olyan nyelvi hibákat is, amelyekbe magais beleesett. Petőfinek ezt írta ugyan a Toldinak második részéről: megpróbálok eszmélkedni fölötte (CM. 11 : 142. 1900-i kiadás), de ne csupán ezt