Magyar Nyelvőr – 81. évfolyam – 1957.
T. Lovas Rózsa. Csokonai Vitéz Mihály: A boldogság
daloló kis névvel. 1797-et írtak akkor a kalendáriumok (vö. Horváth János : Csokonai, Bp., 1936. 44). Június volt, a fehér jázminok és piros eprek hónapja. S ezzel olyan időszak kezdődött, melyben újra meg újra ott dalolt a költő verseiben Lilla szemének, Lilla mosolyának, a Lilla keblén bársonyálló kicsi szeplőnek, egy szóval Lilla, Lilla, Lilla minden édességének dicsérete. A boldogság című költemény tehát a Lilla-dalok egyike, bár Csokonai először az ún. anakreoni dalok között adta ki. S ha jellegét nézzük, pontosan meg is felel annak a műfaji meghatározásnak, melyet maga a költő fogalmaz meg a versciklushoz (Anakreoni dalok Cs. Vitéz M. által, Bécsben, 1803.) csatolt jegyzetekben. Mint írja : „Ezeknek az ő [ti. : Anakreon] daljainak foglalatjok, a szerelem, a bor, az öröm, a megnyugodt lélek, csendes és szorgalom nélkül való élet, barátság, szépség, tavasz, rózsa, galambok sat. Nincs azokban semmi fajtalanság, részegítő és lázadó indulat, vastag baromi gyönyörködés , hanem csak nyájas enyelgés, rendkívülvaló vidámság, lomhaság nélkül való elérzékenyülés, könnyű és szabad epicureismus. Az Anakreon világában csak a jelenvaló szépet, jót, gyönyörűt keresi az emberi lélek, a fösvénységtől, nagyravágyástól, haszontalan aggodalmaktól üres lévén, érzi hogy jó az élet, és a halált is csak úgy nézi, mint az örömnek és megelégedésnek utolsó pontját, melyen meg kell nyugodni" (1/1 : 189). Csokonai 17 soros kis költeményének valóban ez a „foglalatja", s mindezek az elemek a rokokó stílusában megrajzolt idilli képben öltenek formát. Az idill színhelye a rokokó társasági életben annyira kedvelt „kies" kert, melyről Csokonainál is nemegyszer történik említés (pl. a Tempefőiben vagy A reményhez-ben). Az érzelmes — vagy mint akkor mondták : érzékeny — jelenetek leghatásosabb kerete az együttérző természet. A pásztoridilleké az árnyas liget s a rejtett barlang, az urbánusabb idilleké — s ilyen Csokonai, és Lilla találkozása is — a megszelídített, megfésült természet, a jól ápolt kert s benne az édes rejtek : a lugas. Lilláék kertjének lugasa itt a jázminos (a kor virágairól vö. pl. : SzegFüz. 2 : 36 — 43) jelzőt viseli. A mai olvasóban ez a jól ismert, illitos fehér virággal borított bokor képzetét idézi fel, de ez ma már megszokott kép, s így nem olyan különleges hatású, mint Csokonai idejében volt. Akkor ugyanis a jázmin még ritka növény nálunk, inkább csak a Dunántúlon ismert, s itt is a gazdag porták kertjében díszlett. Hogy a költő szűkebb hazájában, Debrecenben még nem ismerték, azt maga Csokonai árulja el. Az Anakreoni dalok jegyzeteiben ugyanis egész kis növénytani értekezést ír a jázminról, s többek közt ezt mondja : „Csodálkozom rajta, Debrecennek jó ízlésű fehér személyeili kik a külső módinak cifra hívságait oly nemesen megvetni, s a természet szelíd pompáit oly nvájosan dajkálni tudjátok, hogy holott a virágokat nem újságokért, vagy cifra nevekért és hazájokért, hanem belső valóságos kellemjekért szeretitek, és e részben az egész hazában magatokat leginkább megkülömböztettétek, mégis a jázmint, ezt a legszelídebb, leggyönyörűbb és legillatosabb virágos csemetét kertjeitekbe be nem hoztátok!" (1/1:204—5). A találkozás időpontja egy nyári hírös estve. Ebben a jelzős szerkezetben nem annyira az este szó régies estve alakja tűnik fel a mai olvasónak, hanem inkább az, hogy a költő a különlegesebb, művészibb szókapcsolás kedvéért megfordítja a jelzők szokásos rendjét. Nem hűvös nyári estvéről beszél, mert ez nem akármilyen este, hiszen ez egyesíti az idill boldog szereplőit : a költőt és Lillát. A szerelmes poéta nem írja le kedvesét, nem egyéníti (vö. Horváth János , i. m. 45), de ez a két sor : Lillám velem danolgat. —