Magyar Nyelvőr – 83. évfolyam – 1959.
4. szám - Nyelv és iskola - Bárczi Géza: Stíluselemzés (Jókai: Az arany ember)
Nyelv és iskola Stíluselemzés* Jókai: Az arany ember (Cent. kiadás 1 : 39—40) 1. A részletekre, az irodalmi mű hatásának eszközeire kiterjedő stíluselemzésnek többféle módja, lehetősége van. Erről sokat lehetne írni, de e kérdés aprólékos tárgyalásának itt nem lehet helye. Annyit azonban talán szabad megjegyezni, hogy nézetem szerint a stilisztikai elemzések két főtípusba csoportosíthatók. Lehet az alap, a kiinduló pont a nyelvtani elemzés, ebből térhet át az analizáló fokozatosan a nyelvtani felépítés stilisztikai szerepére, szavak, szerkezetek hangulatára, melyből aztán betetőzésül kialakítható, érzékeltethető az egész elemzett szövegrész együttes hatása. De lehet magából abból a hatásból kiindulni, amelyet a kérdéses részlet rám mint olvasóra tett, és kereshetem azokat a nyelvi eszközöket, amelyek ezt a hatást előidézték. A két ellentett irányú eljárás mindegyike helyes, voltaképpen az elemző egyénisége, a cél, az alkalom, tehát a szövegtől független körülmények szabják meg, hogy melyiket tanácsos követni. Nyelvtani elemzést éppúgy lehet kibővíteni, mintegy meggazdagítani, színesíteni stilisztikai elemzéssé, mint ahogyan az egésznek az összes hatása alapján keresni meg a részleteket, a hatás titkait kutatni. Én a magam részéről inkább ez utóbbit kedvelem, és az iskolában is fontosnak tartom, hogy a szöveg szép, színes (de nem színészien eljátszott) elolvasása után közvetlen, friss hatását is tudatosítsuk, és csak azután menjünk át a boncolásba. De azt is helyesnek tartom, hogy egy-egy nyelvtani óra keretében a nyelvtani elemzésből emelkedjünk az esztétikai elemzés régióiba és jussunk el a kétségtelenül már másodlagossá, közvetetté vált hatás tudatosítására. Nem vélem azonban semmiképpen sem tanácsosnak annak a vizsgálatát, mit akart az író. Az kétségtelen, hogy hatást, benyomást, hangulatot akart kelteni, s elvégre bizonyos fokig valószínű, hogy— nagy íróról lévén szó — a rám, az olvasóra tett hatás közel jár ahhoz, amit az író tudatosan, félig tudatosan vagy teljesen ösztönösen el akart érni. Ez azonban soha sem lehet teljesen bizonyos. Az elért hatás kettőtől függ, az írótól is, de az olvasótól is. A világirodalom nagyjait, kiket minden egyes kor többkevesebb határozottsággal nagyoknak ismert el, minden egyes kor más- és másképpen értette, érezte. Nem kétséges, hogy mást értett és mást élvezett Homéroszban a korai görög társadalom, mint a klasszikus latin korszak, és ismét mást a reneszánsz. A fiatal Szent Ágoston, aki rajongott Vergiliusért, nem tudott fölmelegedni a görög eposzon, ezt persze részben a nyelvi nehézségeknek is kell tulajdonítani. A XVII. századi francia Homérosz a maga konvencionális fenségével, hideg, többé-kevésbé megmerevült irodalmi klisékből összefonódott nyelvezetével nagyon távol van mind az ókortól, mind mitőlünk, s a mai olvasó is hol gyermekesen naiv társadalom megragadóan színes rajzát, fegyelmezetlen érzések természetes, naiv ábrázolását érzi benne, hol a tudatos költő körmönfont szerkesztői ügyességét, kiszámított hatáskeresését látja, míg a mai gyermeket a mese buja bája ejti meg. — Voltaire, már nem emlékszem, hol, nem minden gúny nélkül jegyzi meg, hogy könyvtárának több Ariosto-példányát ronggyá . A budapesti Pedagógiai Szeminárium szabadegyetemén 1959. május 19-én elhangzott előadás.