Magyar Nyelvőr – 96. évfolyam – 1972.
2. szám - Íróink nyelve - Szilágyi Ferenc: Csokonai: Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban
immár veszedelmes módjára: a bunyikká, a betyárrá züllésre. E versszakban is akad egy olyan szó, amelynek használata kissé szokatlan, s amelynél ismét hajlandók lennénk rímkényszerre gyanakodni. Dudva lenne a dudvák közt az ananász. Kanász marad akinek A nevelője kanász. Úgy gondolhatnánk, hogy az egzotikus ínyencség csak a következő sorok kanász szavának köszönheti versbeli előfordulását. Pedig a költő, a szavak oly nagy művésze — sőt: bűvésze — itt sem valamely olcsó rímhelyzet csábító alkalmának engedett. A dél-amerikai indián szó a XVI. század végén terjedt el Európában, s az ínyencek a gyümölcsök fejedelmét látták benne; erre mutat a szó XVIII. századi német neve, a Königsapfel, amelyet Márton József szótára 1803-ban gyümölcs király, almakirály szavakkal igyekezett visszaadni. Közmondásos volt a ma is ritkaságnak tartott gyümölcs kiválósága. Mátyus István főorvos 1762-ben megjelent híres orvosi könyvében ezt írta: „A' szalonkát némellyek a' húsok között úgy tartják, mint az Ananást a' gyümölcsök között"; „a' vadalma paradicsom' kertjében se' válik soha ananásszá" — olvashatjuk Schedel (Toldy) Ferenc Schiller-fordításában, 1823-ban. (A német eredetiben ez áll: "ein Holzapfel, weisst du wohl, wird im Paradiesgartlein selber ewig keine Ananas".) A múlt század népszerű regényírójánál, Kuthy Lajosnál is szinte közmondás-, illetőleg szólásszerű kapcsolatban fordul elő a szó: ,,ki bodzát ültetett, nem szedhet ananászt." (Az idézetek lelőhelyére nézve is vö.: Dolgozatok a magyar irodalmi nyelv és stílus történetéből. Szerk. Pais Dezső. Budapest, 1960. 92 — 3.) Világos tehát, hogy a tudós költő itt sem rímkényszernek engedett, hanem kiváló botanikai, természetrajzi ismereteit kamatoztatta egy nagyon is találó költői képben. Míg a haraszt és az ananász szóval kapcsolatban a népnyelvnek és a természettudományoknak fogékony elméjű kutatóját ismertük meg, a második és a harmadik versszak alkalmat ad arra is, hogy a társadalomnak ugyanolyan érzékeny s éles elméjű búvárát is megcsodáljuk. Szívéhez legközelebbinek érzett nagy lelki rokonának s mesterének, Rousseau-nak szellemében vádolja a társadalmat — a természetből vett példa nyomán ! — a jó tehetségek elvadulásáért. Már korai rousseau-i ihletésű versében, Az estvében egészen hasonló módon vette védelmébe a „haramiát", azaz a szegénylegényt, a betyárt. Nem bújt el a fösvény [az őstársadalomban] több embertársától, Hogy ment legyen pénze a haramiától, Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett. Mert gonosz erkölccsel senki sem született. S az már a hazai valóság fuvallata, hogy a rousseau-i gondolat nyomán mindjárt a betyárokra, a zsiványokra fordítja a szót. Ez is közvetlen somogyi élményekből táplálkozik: a megye — ahogy nem egy somogyi népdal, népballada is példázza — híres avagy inkább hírhedt volt betyárjairól. Csokonainak személyes élménye is akadt a somogyi betyárokkal. Csurgói tanítványa, Gaál László jegyezte föl ezt az érdekes és sok tekintetben jellemző találkozást is: „1799-ben, mikor Szüreti vacatio idején, a házi Asszonnyal és annak fijai- a Magyar Nyelvőr