Magyar Nyelvőr – 98. évfolyam – 1974.

Pásztor Emil: Csokonai, Földi János és „századunk”

szó szerinti „idézetét" Csokonai aláhúzással emelte ki, s ezeket a jobb szövegkiadásokban dőlt szedés jelzi. Nézzük meg a versnek ezt a két helyét a Magyar Remekírók sorozat néhány hónapja megjelent első kötetében, ahol Csokonai költeményei javított, az eredeti kéziratokkal összehasonlított szö­veggel szerepelnek — Vargha Balázs gondozásában (Csokonai Vitéz Mihály minden munkája I. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.). Az első ilyen idézetes mondat: „Még sincs, ki lantján a Dunához / így keseregne: Kimúl a Földi!" A másik szó szerinti „idézetet" és dőlt betűs kiemelést a kérdéses utolsó vers­szakban találjuk: „Lesz még az a kor, mellybe felettem is / Egy hív magyarnak lantja zokogni fog, / S ezt mondja népünk: Óh, miért nem / Éltek ez emberi századunkban ? /" Amint látjuk, a népünk szó az idéző mondatban van, az emberi pedig az idézetben, amelyet már nem a költő mond, hanem a jövendő századok magyar népe. Ez a szituáció teljesen kizárja az alanyként való („népünknek ezek az emberei" vagy „az ő ezen emberei") értelmezést. Tehát Csokonai költe­ményének utolsó sorában az emberi szó nem alany, hanem igenis jelző: a szá­zadunknak a minőségjelzője, s az emberi végén levő -s nem többes számra utaló, régies birtokos személyrag, hanem a ma is általánosan ismert és használt melléknévképző. Ma talán így fogalmaznánk a vers utolsó két sorát: „S ezt mondja majd népünk: Ó, miért nem éltek ebben a mi emberi századunkban? !" Az ilyen emberi érzületű és műveltségű századok várásáról más költe­ményeiben is szól Csokonai. Például a Konstancinápoly címűben (1794-ben): Emelkedj fel, lelkem ! — előre képzelem, Mint kiált fel szóval egyet az értelem, S azonnal a setét kárpitok ropognak: A szívről az avúlt kérgek lepattognak; Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja; A szeretet lelke a földet béreli, S az ember az embert ismét megöleli. Néhány sorral lejjebb a Konstancinápolyban ezt az emberi világot — éppúgy, mint a Földit sirató versében — a jövendő századokba helyezi: Siess, késő század ! jövel, óh boldog kor! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet: Vajha te csak egyszer említnél engemet . . . Érdemes idéznünk a szintén 1794-ben írott Marosvásárhelyi gondola­tokat is: Mi is emelhet fel egy halandót jobban, Mint ha az emberség tüzétől fellobban . . . E költeménynek más helyén így elmélkedik Csokonai az „emberség"-ről: Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, Ami téged, ember, magad kárára hív, Ahol a szív feslett, a fő meg agyatlan, Ott az emberi sors megsirathatatlan.

Next