Magyar Nyelvőr – 120. évfolyam – 1996.

1. szám - A nyelvtudomány műhelyéből - Kicsi Sándor András: A szótag megnevezése a 16–19. századi magyar szakirodalomban

Ferenc (1791) szintén a sillaba (Orosz 1980: 72), de még 1806-ban is a silaba (Orosz 1980: 77), Kölcsey (1808) a szillaba (Kecskés 1991: 196) változatokat. Márton István latin—magyar nyelvtanában (1794: 128) a betű, syllaba vagy fogás és szó terminusokat használja: ,,A' Betűkből lesznek a Syllabák (:Fogások:) p. o. ezekből a' Betűkből k, é, 's, lesz ez a' Fogás: Kés'; s nála még mondás a mai mondat megfelelője. Császári Lósy Pál magyar nyelven írt latin verstanában (1806) a betűfogás (Kecskés 1991: 138), a Mondolatban (1813) foglács a syllaba megfelelője (Szalai szerk., 1980: 476). Az említett Rát Mátyásnál (1780) a vocalis, consonans és syllaba megfelelői tátó betű, zárló betű és tát­ás vagy tárat (Orosz 1980: 31, Vértes 1980: 81, Kecskés 1991: 137); s Rát a tátat terminust többször használta a Magyar Hír­mondóban (1780, 1781; Kókay szerk., 1981: 316, 349), így Rájnis könyve ismertetésekor is (Kókay szerk., 1981: 358). A szótag a latin syllaba megfelelőjeként tehát a nyelvújítás korában, alighanem először Rájnis József A­ magyar Helikonra vezérlő Kalauz (1781) című művében fordul elő (Szalai szerk., 1980: 12—13 stb.). Rájnis után az ő munkájára reflektáló Baróti Szabó Dávid (1787) is használta a kifejezést (Szalai szerk., 1980: 52 stb.), majd utánuk Földi János, Csokonai Vitéz Mihály, Vályi Nagy Ferenc, Pálóczi Horváth Ádám, majd a következő korszak vezető nyelvészei, Verseghy Ferenc, Teleki József és Fogarasi János. A Rájnis javasolta terminusok csak a 19. század közepén rögzültek a magyar köznyelvben is. Az első modern magyar lexikon, a német Conversations-Lexikon adaptációjaképpen készült Közhasznú Esmeretek Tára szintén a szótag terminust használta (11. kötet, 1834: 401—2). A Babos Kálmán szerkesztette, korai „idegen szavak szótárában" az illető latin elnevezések magyar megfelelői magánhangzó vagy önhangzó (1865: 316), mássalhangzó vagy egybehangzó (1865: 86) és szótag (1865: 296). A szótag köznyelvbeli meghonosodása nyilvánvalóan az említett tekin­télyes írók és nyelvészek szóhasználatának, majd a terminus iskolai oktatásba való bekerülésének köszönhető. Ezt a terminust használta — legalábbis 1787-től — Földi János (Orosz 1980: 49, Kecskés 1991: 140), majd Földi nyomán Csokonai Vitéz Mihály, pl. A magyar verscsinálásról közönségesen című művében (1798), de Csokonainál 1803-ban is előfordult a syllaba terminus (Kecskés 1991: 178). Pálóczi Horváth Ádám 1778-ban a szilaba (Kecskés 1991: 151), 1786-ban a szillaba (Kókay szerk., 1981: 430) terminusokkal élt, egy 1787-ben megjelent tanulmányában három szinonimát is használt („járatot, hang­ütést vagy szilabát", Orosz 1980: 57), majd 1791-ben és 1814-ben is a syllaba kifejezéssel élt, míg végül 1817-ben ő is elfogadta a szótagot (Kecskés 1991: 176, Orosz 1980: 62). Vályi Nagy Ferenc 1809-ben a szótag és a szillaba terminusokat egyaránt használta (Orosz 1980: 110—1). A szótag terminust adta meg 1818-ban Verseghy Ferenc is a syllaba megfelelőjének (1818: XXVI, XLI). Szintén a szótagot használta Teleki József is 1817—1818-ban írt pályamunkájában, amely először 1821-ben jelent meg. Pl. a „monoszillabikus" helyett egy szótagú nyelvet emleget: „A magyar nyelv már ma ugyan nem egy szótagú, de egész természetéből lehet gyanítani, hogy valaha az volt" (1988: 47). A szótag viszonylag korai használói közé tartozott Fogarasi János (1843; Vértes 1980: 137, Kecskés 1991: 211) és Erdélyi János is (1843; Kecskés 1991:214). A szótag nehezen definiálható, de univerzális (minden nyelvre érvényes) nyelvészeti foga­lom (Décsy 1988: 70). A világ különböző nyelvein született különböző nyelvészeti és metrikai hagyományok egészen eltérő jelentőséget tulajdonítottak neki: néhol centrális jelentőségű, másutt nem is használták e fogalmat. A görög—latin hagyományt követő, a szótag fogalmát legalábbis az említett célokra előszeretettel használó európai nyelvészettel kontrasztba állítva, befejezésképpen, két távoli nyelvészeti hagyomány idevágó elképzeléseit mutatom be: az arabét, ahol nem használ­ták a szótag fogalmát és a birmánét (burmaiét), ahol a szótag fogalma összemosódott a morfé­máéval. Az irodalmi arab szótagstruktúrája egyszerű, csak a CV (mássalhangzó-magánhangzó) és CVC (mássalhangzó-magánhangzó-mássalhangzó) szótagtípusokat ismeri (Dévényi és Iványi

Next