Magyar Nyelvőr – 143. évfolyam – 2019.
2019 / 4. szám - A NYELVTUDOMÁNY MŰHELYÉBŐL - Balázs Géza: Thaly Kálmán, a gyűjtő, hamisító, rejtőzködő
Thaly Kálmán a gyűjtő, hamisító, rejtőzködő 465 népmesék. Az eredeti ez esetben csak annyit jelentett, hogy „első forrásból való”, de azt is jelenthette: nem fordításról vagy utánközlésről van szó (Domokos-Gulyás 2018: 102). Hogy milyen volt ez a textualizációs gyakorlat azt Arany László korabeli Eredeti népmesék (1862) című munkájában így láttatják a kutatók (és ez igaz lehet Thalyra is): „egyfelől motívumok és epizódok beillesztése, törlése, helyettesítése, vagyis a szüzsé, a cselekmény módosítása a kéziratos lejegyzésekhez képest. [...] Arany László szövegmódosításai népiesebbé teszik az ábrázolt mesei világot (idiómák, szóláshasonlatok, illetve beszélt nyelvi fordulatok alkalmazásával), továbbá megfigyelhetőek olyan korrekciók is, mint az isteni gondviselés motívumának beiktatása. Általában véve a kéziratokhoz képest sokkal explicitebb, racionálisabb a kiadott szövegek logikája” (Domokos-Gulyás 2018: 102-3). Arany László még visszafogottan igazított, mert Merényi László Dunamélléki eredeti népmesék ( 1864) című munkája kapcsán egyértelműen elutasította a komolyabb beavatkozást: „A népköltési gyűjtőnek nem lehet olyan »phantásiája«, mint egy irodalmi szerzőnek” (Domokos Gulyás 2018: 104). A későbbi „leleplező” Riedl Frigyes (1913: 437) többek között a prófétákra hivatkozva írja: az áttulajdonítás „voltaképp a legrégibb irodalmi eljárás, tán régibb, mint a szerzőség bevallása”. Thaly Kálmán ugyanabban az időben, tehát részben a kor szellemében és módszerével gyűjtött, átdolgozott és költött. Ám ezzel megelőlegezi a posztmodern filológiai jelenségeket és elvárásokat, így például a szerző „eltűnését”. Thaly Kálmánt ebben a közegben igyekeznek újraértelmezni, nemcsak felmentve az átköltés és hamisítás vádja alól, hanem hangoztatva eljárásának modernségét: „egy újabb szerzőtlen kor hajnalán állunk, az új középkori szkriptorok, kompilátorok, kommentátorok és kombinátorok korában” (Szentpéteri 2001: 10). A Riedl Frigyestől származó, Thalyra vonatkoztatott „áttulajdonítás” új értelmet nyer a posztmodern korban: „Az áttulajdonítás a kisajátítás egy speciális esete, szoros szálak fűzik a magyar irodalom kultikus jegyeihez, ugyanakkor a szerzői név elrejtésével vagy áttulajdonításával megelőlegezi a posztmodern szerzőhalál jelenségét is. Az áttulajdonítás tehát egyfelelő a legteljesebb szakrális szolgálgat, másfelől azonban a legtökéletesebb maszk, avagy póz” (Szentpéteri 2001: 1 ). Nem hamisak tehát a dalai. De rejtélyesek. Személyiségének egy darabját rejtette el bennük. 4 4. Kuruc dalpör Thaly Kálmán ifjúkori zsengéi az „eredeti versek” korszakát jelentik: Ne bántsd a magyart! (1857), Zengő liget ( 1859), Kárpáti kürt ( 1860), Székely kürt (1861), Szabadság hajnala (1861). Ezután következik „anonim” korszaka, amelyben költeményeit a kuruc kornak adományozza (Bori 2003: 1171-2). Thaly álkuruc versei, balladái a „többé-kevésbé” hiteles kurc versek között bukkannak fel, az Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez (1872) és az Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból (1875) című gyűjteményekben. Tompa József (1976: 384) felhívja rá a nyelvészek és a közönség figyelmét.